A keleti és a nyugati civilizáció összehasonlítása az 1993-ban a Jisik Sanup kiadónál megjelent Kelet és Nyugat című könyvvel kezdődött. Ezt követte az Egyesült Államokban 2000-ben a Understanding the Rise of China (Kína felemelkedésének megértése), majd 2002-ben az East and West: Taoism vs Judaism (Kelet és Nyugat: taoizmus vs judaizmus). A taoizmusról és a judaizmusról szóló könyv 2015-ben lengyel fordításban Lengyelországban, 2017-ben pedig kínai fordításban Kínában is megjelent. A szerző 2013 és 2019 között hat éven át tartott előadásokat a Jonszei Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Doktori Iskolájában „A keleti és a nyugati civilizáció összehasonlító vizsgálata” (A Study of Eastern and Western Civilizations) címmel. Koreai, kínai, más kelet-ázsiai, európai és amerikai hallgatók vettek részt rajtuk, és az órákon a hallgatókkal folytatott viták közül sok helyet kapott ebben a könyvben.
Paul Gauguin élete végén, 1897-ben Tahitin festett egyik képének ezt a címet adta: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” A Kelet és Nyugat részei ehhez hasonló címeket kaptak: „Honnan jövünk”, „Kik vagyunk”, „Hová megyünk”. Ez a három kérdés az emberiség múltjára, jelenére és jövőjére vonatkozik. Sokféle válasz született rájuk, de egyik sem bizonyult örökkévalónak. Ez a könyv is csupán egy kísérlet egy olyan kérdésre, amelyre nincs válasz.
Miért éppen Kelet és Nyugat? Ezekre a kérdésekre a keleti és a nyugati civilizáció összehasonlításában próbáltam választ keresni. Kelet és Nyugat egészen az újkorig, a 15. századig külön világban élt. Amíg nem volt kapcsolat a két civilizáció között, összehasonlításuknak semmi értelme nem volt. Aztán a 15. század végén Vasco da Gama felfedezte a közvetlen tengeri utat, és megindult a keleti és a nyugati civilizáció közötti érintkezés. Leibniz a 17. században nagy reményeket fűzött a keleti civilizációhoz. Úgy látta, hogy a két civilizáció kiegészíti egymást, és sokat tanulhatnak egymástól: a Nyugat a geometriában és a természettudományokban jár elöl, a Kelet pedig az erkölcsi etikában, valamint a politikai és társadalmi életben. A keleti és a nyugati civilizáció harmóniáját és kölcsönös kiegészülését képzelte el, és úgy gondolta, hogy ha a Nyugat tudományos racionalitása egyesül a Kelet erkölcsi bölcsességével, az egész emberiség nyer vele.
Ám a 18. századi ipari forradalom után, amint a Nyugat uralma alá hajtotta a világot, ez a kedvező szemlélet eltűnt. Nyugati filozófusok új elméletekkel álltak elő, és élen jártak a keleti civilizáció „lefokozásában”. Hegel a világ civilizációit szellemük fejlettségi foka szerint „rendszerezte”. Filozófiája szerint az alacsony szellemi szinten álló keleti civilizáció nem jutott túl a világ civilizációtörténetének kezdeti szakaszán, míg a szellemet és a szabadságot előtérbe állító nyugati civilizáció áll az élen. Sokan csatlakoztak Hegel történelemfilozófiájához, és alávetették magukat a hegelianizmusnak (Hegelianism), annak a gondolkodásnak, amely civilizációként a Nyugat alá helyezte a Keletet.
Ebben a mintegy két-három évszázadon át fennálló, Nyugat-központú paradigmában kivételes jelenség történt. A 20. század második felében Kelet-Ázsia figyelemre méltó, a Nyugattal vetekedő gazdasági fejlődést ért el. Ennek nyomán nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is fokozatosan felébredt az érdeklődés Kelet-Ázsia civilizációja, valamint politikai és gazdasági rendszerei iránt. Mivel Kelet felemelkedése a 21. században is folytatódik, a keleti civilizáció iránti érdeklődés egyre nő. Most, hogy a Föld egyetlen világgá vált, a keleti és a nyugati civilizáció összehasonlítása a jövő szempontjából elengedhetetlen.
A keleti és a nyugati civilizáció összehasonlítása sok nehézséggel jár. Egy nagy ívű gondolatmenet sokféle ellenvetést, értelmezést és elméletet hív életre. E könyv tartalmát illetően sokan kifogásolhatják, hogy túlzottan kettéosztja és leegyszerűsíti a keleti és a nyugati gondolkodást. Ez a megközelítés olyan szemléletnek tűnhet, amely figyelmen kívül hagyja a két civilizáció összetettségét és sokféleségét, és nem tükrözi kellőképpen a belső vitákat és változási folyamatokat. Szemére vethetik azt is, hogy nem magyarázza meg kellően: a nyugati gondolkodási rendszerek eszményi célok elérésére irányuló erőfeszítések termékei. Az a bírálat is jogos, hogy a keleti és a nyugati civilizáció alapvető gondolati különbségének magyarázatához a nyugati filozófia jellemzőit és fogalmait meghatározott keretbe zárja, majd úgy bírálja őket. A kettéosztó leegyszerűsítés, a fogalmak szűkítő értelmezése, az emberi természet értelmezése, a nyugati intézmények és az őket alátámasztó elméletek korlátai, valamint a kinyilatkoztatott vallás és a természetfilozófia összevetése róható fel e könyv fő gyengeségeiként.1
Mégsem kerülhetjük el tovább a keleti és a nyugati civilizáció összehasonlítását, a kettéosztás és a leegyszerűsítés hibái ellenére sem. Amikor belefogunk, meg kell szabadulnunk a hegeli, Nyugat-központú szemlélettől. A két civilizáció lényegében különbözik: abban, ahogyan a világegyetemet és a természetet látja, világképében és az emberi ügyek értelmezésében. A hegeli szembeállítás abba a hibába esik, hogy az egyik civilizáció oldalára állva elemzi a másikat. Az ipari forradalom óta a világ a nyugati terjeszkedés korát éli, és ekkor voltak divatban az ilyen hegeli elméletek. A 21. század azonban az a kor, amelyben Kelet és Nyugat egyenrangúan keveredik. Nem hegeli szembeállításra van szükség, hanem olyan, a kölcsönös kiegészülésre épülő világszemléletre, amilyen Leibnizé volt.
A keleti és a nyugati civilizációt képviselő fogalmakat sokféleképpen lehet magyarázni. A leghitelesebb magyarázat az, ha az önfenntartási (self-preservation) ösztön megnyilvánulásának tekintjük őket, amellyel az ember megbirkózott azokkal a geopolitikai körülményekkel, amelyek között Kelet és Nyugat elhelyezkedik; vagyis ha az ember birtokában lévő emberi természet működésének látjuk őket. Ebből a nézőpontból a két civilizáció gondolkodása és filozófiája annak két lehetőségét mutatja meg, amire az ember képes.
Emberként cselekedve a helyzettől függően hol egy keleti ember, hol egy nyugati ember vonásait mutatjuk.2
Ha meg kellene neveznünk a két civilizáció erősségeit, a Nyugat vállalkozó szellemét és a Kelet befogadó készségét említhetnénk. A nyugati civilizáció a görög–római kortól az ipari forradalomig és a világ meghódításának koráig a vállalkozó szellemet tekintette erősségének. A Kelet befogadó készségével sikeresen kezelte az egyének és az államok közötti kapcsolatokat. Nem rákényszeríteni másokra a magunkét, nem belesodródni vallásháborúkba és ideológiai háborúkba: ez a befogadó készség a keleti civilizáció igazi erőssége. Mindannyiunkban megvan ez a befogadó készség és ez a vállalkozó szellem is. A kortól és a saját helyzetétől függően az ember mindkét tulajdonságát használja. Vizsgáljuk meg most ezeket a tulajdonságokat.
Kelet-Ázsia gazdasági, politikai és kulturális téren egyre inkább kitűnik. Nyugaton is új módon kezdik szemlélni a „Keletet”. Az elemzések szerint a keleti és a nyugati civilizáció, illetve filozófiai gondolkodás között alapvető különbségek vannak, és ezek a különbségek évezredek óta fennállnak.
A pszichológusok az egyetemesség, vagyis az egész emberiséget átfogó fogalom mellett érvelnek, ám az utóbbi időben sok kutató új szemléletet javasol: eszerint a Nyugat (Európa és az Egyesült Államok, valamint Ausztrália, Kanada és Új-Zéland) és Kelet-Ázsia (Kína, Korea, Japán stb.) évezredeken át egymástól nagyon eltérő gondolkodási rendszereket tartott fenn. 3
Úgy vélik, hogy Kelet-Ázsia már 2500 évvel ezelőtt a Nyugattól eltérő civilizációs kört alkotott, és hogy civilizációs léptékben a Kelet népessége nagyjából kétszerese a Nyugaténak.
A világon több mint egymilliárd ember követi az ókori görög civilizáció gondolkodási rendszerét, több mint kétmilliárd ember pedig hagyományosan az ókori kínai gondolkodás örököse. A görög és a kínai gondolkodási rendszer már 2500 évvel ezelőtt filozófiai elemzésre és rendszerezésre épülve jött létre. A két civilizáció filozófiai rendszere nagyon különböző, és társadalmi szerkezetükben, valamint önmagukhoz való viszonyukban is eltérnek egymástól.4
Kelet-Ázsia fontos helyet foglal el a világ civilizációinak rendszerében. Már az i. e. 3. század táján a Nyugat és a Kelet egymástól nagyon eltérő kulturális rendszert alakított ki. Wells bemutat egy térképet „Az általunk ismert világ i. e. 250-ben” címmel, magyarázattal együtt. 5 Ebben az időben az eurázsiai kontinens és Afrika északi része jelentette az ember számára ismert egész világot. Civilizációs szempontból ez Keletre és Nyugatra oszlott.
A nyugatiak által ismert világ Európát, Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és Indiát foglalta magában. A keletiek által ismert világ Kínát, Koreát és Japánt foglalta magában.6 Ez a két civilizáció kölcsönös kulturális kapcsolat nélkül, egymástól függetlenül fejlődött ki. Miben különbözik egymástól ez a két civilizáció?
Az ember az egyetlen élőlény, amelynek szelleme van. A szellem miatt teszi fel az ember a kérdést, hogy kik vagyunk. Honnan jövünk, és hová megyünk? E kérdések megválaszolására az ember az abszolút igazság (Absolute Truth) keresésébe kezd. A Kelet „a természet taójában (道)” találta meg az abszolút igazságot. A Nyugat egy „transzcendens Istenben (神)” találta meg. A tao és Isten a világon létező egyetlen két abszolút igazság: az egyik a természetet, a másik a természetfölöttit képviseli. Ezért a Keletet és a Nyugatot elválasztó legalapvetőbb fogalom a keleti tao és a nyugati Isten fogalma. Ezekből nőtt ki a Kelet természetfilozófiája és a Nyugat kinyilatkoztatott vallása.
A tao és Isten abszolút igazságát a Tao Te King, illetve a Tóra (az Ószövetség öt mózesi könyve) fejti ki. Mindkettő ugyanazt a két dolgot, a nemlétet (無) és a létet (有) állítja a természet és a világegyetem eredetéhez. Kozmológiai értelemben az a kérdés, hogy a tér vagy az égitestek alkotják-e a világegyetemet. A Tao Te King és a Tóra szerint e kettő közül a tao a nemlétet, Isten a létet teszi meg a világegyetem eredetének. Ha ez az eredet rögzült, ebből kiindulva fejtik meg a központi kérdéseket: milyenek a természet és a világegyetem elvei. Ha olyan világegyetemet képzelünk el, amelyben a tér és az égitestek egymásba alakulnak és változnak, akkor a nemlét és a lét közötti „változás filozófiája” lesz a világegyetem elve: így történt Keleten. Ha viszont olyan gondolkodást képzelünk el, amelyben csak az égitesteknek van létértékük, akkor a „lét filozófiája”, amely szerint csak a lét létezik, lesz a világegyetem elve: így történt Nyugaton.
Az az eredet és azok az elvek, amelyeket az ember a világegyetemnek tulajdonít, természetes módon továbbvezetnek azoknak az emberi ügyeknek az eredetéhez és elveihez, amelyek között az ember cselekszik. Keleten az emberi ügyek eredete a nemlétre összpontosító nem-cselekvés (vu-vej, 無爲), Nyugaton pedig a létet lényegesnek tartó szándékos cselekvés (ju-vej, 有爲). A nem-cselekvést a Tao Te King a tao cselekvésének forrásaként magyarázza; a szándékos cselekvés a kinyilatkoztatott vallásokban Isten törvényeként jelenik meg. A keleti világegyetem elve, a változás filozófiája, a keleti emberi ügyekben a folyton változó „jin-jang gondolkodássá” válik; a nyugati világegyetem eredete, a lét filozófiája, a nyugati emberi ügyekben a változatlan „jó-gonosz gondolkodássá” lesz. A világegyetemnek és az emberi ügyeknek ezek a kérdései alkotják a keleti és a nyugati civilizáció magját. Középpontjukban, tengelyükként a keleti tao és a nyugati Isten áll.