Az emberiséget evolúciója kezdetén ámulattal töltötte el egy soha nem látott szellemi képesség. A halottak megjelentek álmában, és titokzatos kinyilatkoztatásokat kapott. Kérdéssé vált, mit kezdjen ezekkel a szellemi jelenségekkel, amelyeket a Föld élőlényei közül elsőként tapasztalt meg. Hogyan tekintsünk a szellemi jelenségekre? Hogyan lássuk a kettő, az elme és a test, a lélek és a hús, a szellem és a test viszonyát? Az emberi természet tanában a keleti és a nyugati civilizáció gyökerénél válik el egymástól. A Kelet a kettőt az elme és a test (心身) harmóniájaként, a Nyugat a lélek és a hús (靈肉) harcaként értelmezi. Itt kezdődnek Kelet és Nyugat válaszai arra a kérdésre: kik vagyunk?
A Nyugat, amely a szellemet és az ösztönt külön létezőként kezeli, és a szellemre összpontosít, különféle neveken nevezi a szellemet: lélek, szellem, ész. A lelket főként az ókorban használták, és a vallással függ össze. Úgy tartják, hogy a lélek túléli a halált, és Istennel marad. A szellem szót főként a középkori teocentrizmus (神本主義) használta. Az ész szót főként az újkori nyugati racionalizmus használta. Az észt olykor a szellem egy részére korlátozzák, arra a részre, amely logikusan gondolkodik, egy tágabb szellem részeként. A Kelet nem szokott hozzá az ilyen felosztásokhoz. A kinyilatkoztatott vallás és a metafizika iránt alig érdeklődő Keleten nincs is szükség ilyen megkülönböztetésekre. A szellem és a test kölcsönös kiegészülésén alapuló emberi természet tanát valló Keleten az elme és a test (心身) kifejezést használják, amely mindent átfog. Ebben a könyvben, amely a keleti és a nyugati civilizációt elemzi, a lelket, a szellemet és az észt egyformán kezeljük. Mindhárom ugyanis a neokortexből ered. Nem célja e könyvnek, hogy behatoljon a neokortexbe, és ott elemezze a lelket, a szellemet és az észt.
A Nyugatnak geopolitikai körülményei miatt sokkal több erőfeszítésre volt szüksége az önfenntartáshoz, mint a Keletnek. Tisztelni kezdte a szellemet, és köré szerveződve egyesült. A nyugati civilizáció megkülönbözteti a szellemet az ösztöntől, és a szellemet különleges létezőként kezeli. Ha megvizsgáljuk a nyugati civilizációt, azt látjuk, hogy kezdetben a szellem létezését a fenyőtoboz és a lélek szeme jelképezte, és ezeket tisztelték. Ezek az alapok a görög–római civilizációban kezdtek lerakódni. Majd a szellem kultusza a vallással egyesülve a középkor sötét korszakához vezetett, amelynek civilizációs középpontjában a teocentrizmus állt.163 Az újkorban a szellem kultusza a racionalizmusban az észre összpontosító filozófiai rendszerré fejlődött. Végső soron a szellem kultusza évezredeken át a nyugati civilizáció filozófiai rendszerének magja lett.
A szellemkultusz civilizációjában konfliktus támad az ösztön és a szellem között, így az ember nem tudja megőrizni teljességét, és elidegenedik (alienated). Hogy legyőzze ezt az elidegenedettséget, vagy hogy bebizonyítsa a szellem természetfölöttiségét, természetfölötti lényt kell teremtenie, és azzal kell azonosítania (identify) a szellemet. Emberhez hasonló, de természetfölötti Istent teremt. Miután megteremtette Istent, elég, ha a szellemi jelenségek magyarázatának fáradságát a transzcendens Istenre bízza. Ahogyan Fromm mondja, „a teológia misztikába torkollik”, és ahogyan Feuerbach is rámutat, „az ember számára Isten nem más, mint saját szelleme, saját lelke”. 164 Amint a szellem egyesül Istennel, a testet anyagként kezelik, és világossá válik a lélek és a hús elkülönítése. Mivel a természetet anyagnak tekintik, létrejön az ember és a természet szembeállító kettéválasztása (dichotomy), Isten és a természet szembeállító kettéválasztásával együtt.
Ha a természetfölötti szellemet filozófiai szempontból racionálisan kezeljük, az a metafizika eredete. Abba a labirintusba tévedünk, hogy a lényegüknél fogva irracionális szellemi jelenségeket racionálisan kell megmagyaráznunk, és ezt a végtelen, megismerhetetlen kutatást végül félúton fel kell adnunk: ez egy szörnyeteg, a „racionális Isten” megszületésében nyilvánul meg. Az ember lép Isten helyére. Ez az út vezet Parmenidész szellemétől Hegel abszolút szelleméig. A reneszánsz utáni nyugati civilizációban megtapasztaljuk azt az igazságot, hogy „a vallás a tömegek metafizikája, a metafizika pedig a filozófusok vallása”. A vallás által hirdetett szellem Nyugaton az újkori racionalizmusba, majd a 20. századi ideológiák korába torkollik.165
Itt rejlik a 20. századi nyugati filozófia zűrzavara. A középkori teológia és az újkori metafizika romjain csak a tudomány maradt meg. A Nyugatnak új filozófiai alapot kell építenie, amelyre a tudomány támaszkodhat. Az emberiség jövőjét nem tehetjük fel a Nyugat által kifejlesztett tudományra, sem az ipari forradalom leszármazottjára, a mesterséges intelligenciára (MI). Ahhoz, hogy egészséges filozófiai rendszert fejlesszen ki, a Nyugatnak új megközelítést kell alkalmaznia az emberi természettel szemben.
A Kelet a szellemi jelenségeket az ember egyik képességeként ragadja meg, természetesnek tekinti őket, és a természeti jelenségek részének látja. Az elme és a test egységének és a li és a csi tanának gondolata ezen alapul. Nincs hajlam arra sem, hogy egy különálló szellemre támaszkodó vallással vagy metafizikával kapcsolják össze őket. Az egészséges etikára, politikára és politikai gazdaságtanra összpontosítanak. A keleti civilizációban a szellem harmóniában van az ösztönnel, és az ember és a természet összekapcsolásának szerepét tölti be. Keleten a tao filozófiája kapcsolja össze az embert és a természetet, a konfucianizmus pedig az embert az emberrel. E kapcsolatok révén az ember szétválás nélkül megőrzi teljességét (integrity). Ahogyan Goethe megfogalmazta, „a természetet az egész ember ismeri meg, és az élő ember az egész ember”.166 A keleti civilizációban az emberi természet természetes tana révén lehetővé válik a teljes emberi természetre való törekvés. Ez a gondolkodás alkotja a keleti civilizáció alapját. A nyugati emberi természet tana az Isten és ember közötti szövetségre vagy az emberi természetre épülő, emberek közötti társadalmi szerződésre törekszik. A törvények és az intézmények válnak fontossá. A keleti emberi természet tana arra összpontosít, hogy a veleszületett emberi természet keretein belül mindenki saját erőfeszítésével művelje jellemét. Ez a keleti emberi természet tana az etika és a politikai gazdaságtan fejlődéséhez vezet.