A Nyugat szellemkultusz-civilizációja (精神)

1) A szellemkultusz civilizációjának kezdetei: a fenyőtoboz (Pine Cone) és a lélek szeme (Eye of Soul)

A Nyugat évezredeken át külön kezelte a szellemet és az ösztönt, és a szellemet tisztelő civilizációt épített. Görögországban, Egyiptomban és a Közel-Keleten úgy vélték, hogy az agy szerkezete a szellem létezését jeleníti meg, és ezt festményeken és szobrokon ábrázolták. Úgy gondolták, hogy ha felboncolják az embert, az agy szerkezetében található tobozmirigy (Pineal gland) a szellem vagy a lélek kézzelfogható formája. A tobozmirigy a fenyőtobozhoz hasonló alakú mirigy anatómiai elnevezése. Felfigyeltek arra, hogy a természetben a „fenyőtoboz” (Pine cone) alakja nagyon hasonlít a tobozmirigyére. Ezért Nyugaton és a kinyilatkoztatott vallásokat megalkotó más civilizációkban nagy jelentőséget tulajdonítottak a tobozmirigyhez hasonló, fenyőtoboz alakú szobroknak. Úgy vélték, hogy ezek az ember „lelkét, lélekjét, szellemét, eszét vagy Istentől kapott értelmét” jelenítik meg. Feltételezhető az is, hogy a fenyőtoboz spirális szerkezete, amely a Fibonacci-sorozatot és az aranymetszést foglalja magában, megmutatta az embernek a természet rendjét, és összekapcsolta azt a szellemi kutatással.

Ez a jelenség évezredeken át széles körben jelen volt Mezopotámiában, Egyiptomban, Görögországban, Rómában, újabban pedig Nyugaton. A babiloniak úgy faragták isteneik szobrát, hogy azok középen fenyőtobozt tartanak: „Tammuz” Babilónia és Sumer istene, jobb kezében a lelket jelképező „fenyőtobozt” tartja. Az egyiptomi Ozirisz isten jogarán is a legfontosabb helyen, középen fenyőtoboz van kifaragva: Ozirisz egyiptomi isten jogarán két kígyó fonja körül a lelket jelképező „fenyőtobozt”. A görög Hermész isten (azonos a római Merkúr istennel) is pálcája közepére faragtatott fenyőtobozt, akárcsak Ozirisz szobrán: Hermész pálcáját, a „kaduceuszt” (Caduceus) fenyőtoboz és két kígyó díszíti. A görög Dionüszosz isten pálcájának végére is fenyőtoboz van faragva: Dionüszosz pálcájának, a „thüroszbotnak” (Thyrsus) végét a lelket jelképező fenyőtoboz díszíti.

Jobb kezében a lelket jelképező „fenyőtobozt” tartja.

Két kígyó fonja körül a lelket jelképező „fenyőtobozt”.

Fenyőtoboz és két kígyó díszíti

A pálca végét a lelket jelképező fenyőtoboz díszíti

A szellemi képességek tiszteletének kulturális jelensége változatlanul fennmaradt a nyugati civilizációban az ókortól a középkoron át az újkorig. A középkorban a római pápai kúria fenyőtoboz-szoborral díszítette templomának bejáratát: a római Vatikán bejáratánál óriási „fenyőtoboz” áll.

Az újkorban is a New York-i Whitehall Building falán Hermész pálcájának szobra látható, közepén fenyőtobozzal: a New York-i Whitehall Buildinget díszítő „kaduceusz” pálcán élesen kirajzolódik a központi elem, a „fenyőtoboz”

Élesen kirajzolódik a pálca központi eleme, a „fenyőtoboz”

Így a tobozmirigy (Pineal gland), amely évezredeken át fenyőtoboz-szobor formájában jelent meg a civilizáció középpontjában Nyugaton, Egyiptomban és a Közel-Keleten, egy lépéssel tovább fejlődött. A fenyőtobozt végül „harmadik szemként” ábrázolták. Egyiptomban széles körben elterjedtek azok a szobrok, amelyek az agyban lévő tobozmirigy szerkezetét anatómiailag hűen ábrázolták, és ezt „szemként” jelenítették meg. Egyiptomban „Ré szemének” vagy „Hórusz szemének” nevezik. Ezt a szemet aztán Görögországban „harmadik szemnek” vagy „a lélek szemének” (Eye of Soul) nevezték.

Görögországban ezt a szemet „harmadik szemnek” vagy „a lélek szemének” nevezték

tobozmirigy (pineal gland) anatómiai formáját jeleníti meg.

Platón „Hórusz” szemét „harmadik szemként”, vagyis „a lélek szemeként” ábrázolta. Úgy vélte, hogy a szellemben rejlő lélek szemével láthatjuk és fejezhetjük ki a világegyetem igazságát.

Most a lélek szemével kell látnunk a világegyetem fényét, amely minden dolgon áthatol, és az örök igazság felé kell fordulnunk. ¹⁶⁷

Azt hirdette, hogy nem a test szemével, hanem a lélek tízezerszer erősebb szemével kell az örökkévalóságra törekednünk. Nyomatékosan állította, hogy egyedül a lélek szeme jut el az igazsághoz. Ez olyan filozófia, amely abszolút jelleget ad a vallási és metafizikai felfedezéseknek.

A lélek szeme tízezerszer fontosabb a test szeménél, mert egyedül a lélek szeme láthatja meg az igazságot. ¹⁶⁸

A Közel-Keletnek és a Nyugatnak ez a filozófiája, amely szerint a fenyőtoboz a szellemet jelképezi, széles körben és sokáig terjedt, és Indiára és a buddhizmusra is hatott. Ezért az indiai Síva isten szobrain a homlokra a lélek szeme van rajzolva. Az Afganisztánban feltárt gandhárai Buddha-szobor homlokán „harmadik szem” van. E hatás nyomán a buddhista Buddha-szobrok homlokára is „a lélek szemét” rajzolták. Buddha haját pedig fenyőtoboz alakú, sűrű fürtökben faragják. A Buddha-szobrokon, amelyeket „harmadik szem” és „fenyőtoboz alakú haj” díszít, a nyugati civilizáció hatását látjuk.

A lélek szeme a szellem nyugati korában és utána is nagy fénnyel ragyogott. Az 1789-ben Franciaországban hivatalosan kiadott jogi nyilatkozat képének kellős közepén „a lélek szeme” (Eye of Soul), vagyis a harmadik szem látható. Az Egyesült Államokban használt egydolláros bankjegy hátoldalán is középen van a harmadik szem, Isten szemének formájában. Az Egyesült Államok nagy pecsétje, amely az amerikai egydolláros bankjegy hátoldalán látható: „Isten szeme” (Eye of Providence) díszíti a piramis csúcsát.

„A lélek szeme” (Eye of Soul) látható rajta.

„Isten szeme” (Eye of Providence) díszíti a piramis csúcsát.

Így a fenyőtoboz és a lélek szeme révén az emberi szellemet tisztelő gondolkodás alapja évezredes történelem során gyökeret vert a nyugati civilizációban. A szellem kultusza a nyugati civilizáció újkorában új formát ölt. A fenyőtobozhoz és a harmadik szemhez hasonló képek révén megvalósuló szellemkultusztól eljut ahhoz a módhoz, hogy behatol a szellembe, és azt fejezi ki. Ez a „metafizika”, amellyel a nyugati civilizáció az ösztöntől elválasztott szellemet becsüli.

2) A szellemkultusz civilizációjának terjedése: a képtől a filozófiai rendszerig

Az emberi természet mesterséges felosztásának és magyarázatának jellegzetes példája az a magatartás, amely két részre osztva magyarázza: ösztönre és szellemre (testre és szellemre, szenvedélyre és értelemre, fiziológiaira és pszichológiaira, érzékiségre és észre, húsra és lélekre). A nyugati civilizáció kétezer éven át magától értetődőnek tartotta ezt a megkülönböztetést, és a szellemet a testtel szembeállított, önálló jelenségként igyekezett látni. A „kik vagyunk?” kérdésre a szellem és a test harcának emberi természet-tanát állítja előtérbe. Az ókorban Platón úgy vélte, hogy a lélek az ideák világa felé törekszik, a test azonban, az érzéki vágyakhoz kötve, akadályozza a lelket. A középkori kereszténység úgy tartotta, hogy a szellem isteni és jó, a test pedig a vágy és a bűn forrásaként szemben áll a szellemmel. Nyugaton Isten nem természetisten, hanem az igazságosság Istene, a jó Isten, vagyis a szellem terméke. És mindenekelőtt, ahogyan a Szentháromság tana jól mutatja, szellemi lény. Az ennek az Istennek a képére alkotott embert is alapvetően lelki és szellemi lényként kezelik. Az újkori nyugati racionalizmusban Descartes a szellemet és a testet két különálló szubsztanciaként megkülönböztető dualizmuson belül állította a szellem fontosságát.

Az ókori metafizika, a középkori teocentrizmus, az újkori racionalizmus

A Szókratész előtti görög civilizációban az ösztön és a szellem közötti „egyensúly” fogalma jelentős helyet foglalt el. Olyan kor volt ez, amikor a szellem egyetemessé tétele és a szellem és az ösztön éles szétválasztása még nem létezett, az egyensúly kora, amelyben az apollóni és a dionüszoszi kölcsönösen sakkban tartotta egymást. A görög civilizációban Apollón (Apollo) az ész és a szellem jelképe. Dionüszosz (Dionysus) az érzékek és az ösztön jelképe. A szellem és az ösztön, az apollóni és a dionüszoszi szemben állt egymással. Nietzsche így írja le ezt a helyzetet:

A görög művészet két istene, Apollón és Dionüszosz révén megtudjuk, hogy a görög világban heves ellentét állt fenn mind eredetében, mind céljában az apollóni művészet, a képzőművészet és a dionüszoszi művészet, a nem képi zeneművészet között… Egyesülve jelentek meg, és ebből az egységből olyan művészet született, amely egyszerre apollóni és dionüszoszi: az attikai tragédia.¹⁶⁹

Ezt az ellentétet a három filozófus, Szókratész, Platón és Arisztotelész törte meg döntő módon. A metafizikát hirdették: azt, hogy a szellem az ember természete, a test pedig anyag, és semmi értéke nincs. Azt állították, hogy minden emberi erőfeszítésnek a testtől elválasztott szellem kutatására kell irányulnia, és általa kell elérnie az örök igazságot. A szellemkultusz hagyománya a görög és a földközi-tengeri civilizációban folytatódott, de ők tették filozófiává. Úgy gondolták, hogy csak a görögöknek van Istentől kapott szellemük vagy lelkük. A lélek kultuszának gondolatát Püthagorasztól tanulták. A szellemet az ember lényegének is nevezték, és ezzel Parmenidész gondolatát vették át: „az érzékek csalnak, egyedül a szellem ismeri meg az igazságot”. Különösen Arisztotelésszel a szellem tanulmányozását metafizikának nevezték, és a filozófia lényegének tartották. Az emberi ösztönt lebecsülve azonosnak tekintették az állati ösztönnel. Egyesítették Püthagorasz lélekkultuszát és Parmenidész szellemkultuszát, azonosították a lelket és a szellemet, és döntő hatást gyakoroltak arra, hogy a szellemkultusz filozófiája elterjedjen a nyugati civilizációban.

Számukra a szellem, vagyis a lélek volt a fontos. Különösen Arisztotelész tekintette a barbárokat, például a perzsákat lélek nélküli állatokhoz hasonlónak. Ezért azt hirdette, hogy mindegyiküket rabszolgává kell tenni. Az ösztönt és a szellemet szétválasztó szembenálló kettősség filozófiája Szókratészen és Platónon át Arisztotelésszel teljesedett ki. A létfilozófia szemszögéből örökkévalónak tartotta a görögök és a barbárok, a férfiak és a nők közötti lelki és szellemi különbségeket. Nagy filozófus volt, mégis a faji és a nemi megkülönböztetés alapjait rakta le. Arisztotelész Politika (Politics) című művében ezeket a sorokat hagyta hátra:

A barbároknál a nő és a rabszolga egyforma. Náluk nem lehet természetes vezető: csak rabszolgákból, férfiakból és nőkből álló csoport. Ezért mondta a görög költő: „Helyénvaló, hogy a görögök uralkodjanak a barbárokon.” Magától értetődik, hogy a barbár és a rabszolga egy fajta. ¹⁷⁰

Az ember engedelmessége az istenek iránt, vagyis az ember meghódolása a sors előtt, amely a Szókratész előtti görög tragédiában megjelenik, a keleti civilizációban megjelenő természet és ember közötti harmóniához hasonlít. És ahogyan a keleti költészet az ember és a természet harmóniáját fejezi ki, úgy hangsúlyozza a hellenisztikus szobrászat a szellem és az ösztön harmóniáját. Ebben az értelemben a Szókratész előtti görög kultúrának a szóphroszünének (Sophrosyne) nevezett középút kultúrájának jellege volt. Ez a középút, ez az egyensúlyi állapot a Szókratész előtti görög kultúrában mindenütt megtalálható. A görögöknek volt vallásuk, nem egyistenhit, hanem többistenhit, amelyben sok isten kölcsönösen sakkban tartotta egymást, és egyensúlyban volt. És minden isten, Zeuszt is beleértve, alá volt vetve a sorsnak.

A görög mitológiában „a sors istennői” (God of Destiny) három istennő volt, akiket „Moirának” (Moirai, The Fates) neveztek. Még a halhatatlan isteneknek, Zeusznak is alá kellett vetniük magukat a sorsnak, amelyet ők szabtak meg. A sors egyensúlyt tartott az istenek halhatatlanságával. A szellem abszolút voltát állító metafizikai magatartást pedig, amelyet az eleai iskola egy csoportja, élén Parmenidésszel, fejezett ki, sakkban tartotta és kiegyensúlyozta a görögök nevelési módja, amely nagy súlyt helyezett a testedzésre.

Ez a görög humanizmus a görög tragédia témáját alkotja, amelynek tárgya az ember sors elleni lázadása és az istenek büntetése. Aiszkhülosz (Aeschylus) tragédiái is egyensúlyban tartják az ember sors elleni lázadását és az isteni büntetést, de a szél már az emberi lázadás felől fújt. Ez az ingatag egyensúly Szókratésznél végletes feszültséggel jelenik meg. A „szüntelen kérdezés” és a „semmit sem tudhatunk” szélsőséges magatartása között a görög humanizmus kifejeződése a tetőpontjára hág. Szókratész azonban egyszerre az egyensúly végpontja és a szétválás kiindulópontja. „Szüntelenül kérdezni”, és mégis mindig arra a következtetésre jutni, hogy „semmit sem tudhatunk”, csak „a legbölcsebb” Szókratésznek volt lehetséges. A Szókratész utáni nyugati kultúrtörténet azt mutatja, hogy a többi ember számára ez szinte lehetetlen volt.

A hellenisztikus civilizáció, felbontva a szellem és az ösztön harmóniáját és egységét, a szellemi lényegét boncolgatva és szüntelenül kutatva, hozzáfogott ahhoz, hogy a szellemnek abszolút értéket tulajdonítson. Végül a bölcsességnél többre becsülte a tudást. A Szókratész utáni nyugati civilizáció hitt a tudás abszolút voltában, és a bölcsesség helyett a tudás keresésébe merült. Ahogy a szellem és az ösztön, az apollóni és a dionüszoszi elvált egymástól, a görög tragédia is elpusztult:

Gondoljuk meg, mit jelentenek a szókratészi tételek: hogy „a tudás” maga az erény, hogy az ember „csak tudatlanságból vétkezik”, és hogy „az erényes ember boldog”. Az optimizmusnak ez a három alapformája a görög tragédia halálát jelenti. ¹⁷¹

A görög tragédia halála azt jelenti, hogy elpusztult az ösztön és a szellem harmóniája, amelyet a görög civilizáció élvezett. Az ösztön és a szellem egyensúlyát Szókratész, Platón és Arisztotelész filozófiája rombolta le. Ők azok, akik rávették a nyugati civilizációt, hogy elhagyja a Hérakleitosz és mások által vallott meg nem nyilvánulót, és a szellemet tisztelő megnyilvánulót válassza. A megnyilvánuló tana csaknem kétezer éven át, Szókratésztől a középkoron át a reneszánszig uralta a nyugati filozófia történetét.

Ennek oka, hogy a nyugati civilizáció a görög civilizáció úgynevezett megnyilvánuló gondolkodóinak, Szókratész, Platón és Arisztotelész elméleteit fogadta el, és a vallás hatalmára támaszkodott. A Szókratész előtti görög civilizációban több száz éven át tartó időszak volt, amelyben Apollón és Dionüszosz egyensúlyban volt. Ebben az időszakban a megnyilvánuló gondolkodóinak filozófiájával együtt a meg nem nyilvánuló gondolkodóinak, például Hérakleitosznak a filozófiája is egyformán fontos szerepet játszott, mert a görög civilizáció tudatában volt a szellem és az ösztön közötti „egyensúly” fontosságának. A középutat és a mértékletességet hangsúlyozták. Ám már Szókratész korában a kor áramlata hátat fordított Dionüszosznak, és Apollón oldalára állt.

Az ész és a szellem nyugati kultusza mindenekelőtt a vallással függ össze. A szellemet ugyanis Istenhez kapcsolta. Az ember „Isten képmását” (Imago Dei) hordozza: „Isten így szólt: Alkossunk embert a magunk képére, hozzánk hasonlóvá” (1Móz 1,26). „Isten szellem” (Jn 4,24). Természetes volt, hogy Nyugaton az Isten képére alkotott embert is alapvetően szellemi lényként kezelték.

Nyugaton a szellem fontosságát nemcsak a vallásban, hanem a metafizika nevű filozófiai területen is hangsúlyozták. Arisztotelész, amikor meghatározta a metafizikát, az anyaggal szembeállított szellem kutatásaként kezelte. A metafizikát, a filozófiának a lét és a valóság természetét kutató ágát több területre, például ontológiára (ontology) osztotta. Ezt a filozófiai irányzatot a középkori vallásban is a legfontosabb területnek tartották, és az újkori filozófia is a szellem fontosságát kezdte hangsúlyozni. Leibniz (1646–1716), a racionalizmusra nagy hatást gyakorló újkori nyugati filozófus, kifejtette nézeteit az emberi szellem nagyságáról.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az ember megismerheti a világot. Hiszen önmagában hordja a világot, és ő maga Isten kicsinyített képmása.¹⁷²

Ez a racionalizmus kezdete, amelyben a teocentrizmus az emberi szellem felé tolódik. Így Isten és az emberi szellem szoros kapcsolata még szélesebb körben terjedt el a nyugati civilizációban. A középkor ezer éve alatt tilos volt a vallási könyveken kívül bármit kiadni. A skolasztika olyan teocentrikus filozófia, amely csak a Bibliát tanulmányozta, és csak a vallásra összpontosított. Boccaccio Dekameronja és Machiavelli A fejedelem című műve, amelyek a kora reneszánsz humanizmusán alapultak, azért váltak fontossá, mert ezek voltak az első könyvek, amelyek a teocentrizmusból a humanizmusba való átmenetet jelezték. A reneszánsz nagy mestere, Michelangelo által hátrahagyott Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján is van egy kép, amely azt ábrázolja, ahogyan Isten szellemet lehel az emberbe. Mivel a római pápai kúria akkoriban szigorúan tiltotta az emberi test anatómiai ábrázolását, azt a fogást alkalmazta, hogy Isten mögé egy emberi agyat helyezett, így Isten az agyban van. Michelangelo Ádám teremtése című, 1510 körül készült képén az agy hátterében álló Isten szellemet ad át Ádámnak: a mű a szellem fontosságát hangsúlyozza a nyugati civilizációban.

A nyugati civilizáció a szellemi jelenségeket természetfölöttinek tekinti. Azt hitte, hogy a természetfölötti Isten természetfölötti szellemet adott az embernek. A szellemet Isten csak az embernek adta, a többi állatnak nem. A szellem ellentétes viszonyban áll a testtel: „Akik a test szerint élnek, a test dolgaira gondolnak, akik pedig a lélek szerint, a lélek dolgaira. A test gondolata halál, a lélek gondolata pedig élet és békesség” (Róm 8,5–6). A szellem és az ösztön szétválasztása és szembenállása nemcsak a kereszténység fontos tanítása volt, hanem a görög–római filozófia is így fogadta el. Ez világosan kitűnik Julianus római császár (330–363) halála előtt mondott szavaiból: „A filozófiából megtanultam, mennyivel fontosabb a lélek az ösztönnél. Hogy a halálkor a lélek elválik, az nem fájdalom, hanem öröm tárgya.”¹⁷³

Az emberi természetnek a szellemkultuszként való értelmezése a nyugati civilizáció magjává vált. A szellemkultusz filozófiája a görög megnyilvánuló tanával kezdődött, a középkori vallásos koron és az újkori Descartes metafizikáján át végső szakaszába lépett: a 20. századi ideológiák korába. A középkor vallásos korában a Nyugat kizárólag a kinyilatkoztatott vallás tanulmányozására összpontosított: az Isten által az embernek adott szellem tanulmányozására. A középkori vallásfilozófiát a 4. századi Ágoston képviseli, aki a kinyilatkoztatott vallásba igyekezett beoltani Platón filozófiáját. A 11. századtól kezdődő, Aquinói Tamás által képviselt skolasztika arra irányuló erőfeszítés volt, hogy a vallást Arisztotelész filozófiájával kapcsolja össze. Ez a szellemre összpontosító erőfeszítés a reneszánsz után Descartes-ra is hatott, és Descartes lerakta a racionalizmus által képviselt újkori metafizika alapjait. Azt a szerepet töltötte be, hogy a középkor keresztény „szellemét” metafizikai „szellemmel” váltotta fel.

A kereszténység uralta középkoron és reneszánszon túljutva a Nyugat a 17–18. században filozófiai változáson ment át. Ebben az időszakban, amelyet felvilágosodásnak vagy a szellem korának nevezünk, a Nyugat olyan „felvilágosodáson” ment át, amely megszabadította a vallással és a Bibliával összefonódó dogmáktól. Arról volt szó, hogy ne higgyék el szó szerint igazságként azt, ami a Bibliában áll, például a geocentrikus világképet, hanem az ember szellemével vizsgálják meg, és ítéljék meg, igaz-e vagy hamis. Ezt a vizsgálódást a nagy paradigmaváltás ösztönözte, amelynek során a nyugati csillagászat fejlődésének köszönhetően a geocentrikus világképet felváltotta a heliocentrikus.

Amint így a Bibliában rögzített abszolút igazság egyes igazságai kétségessé váltak, kételyek támadtak Isten természetével kapcsolatban is. Különösen azt kezdték vizsgálni, hogy azok az igazságok, parancsolatok és törvények, amelyeket a próféták az Istennel való találkozás után közvetítettek, valóban Istentől származnak-e, vagy a próféták képzeletéből. Ezért a nyugati gondolkodók új gondolatot fogalmaztak meg, a deizmust (理神論), amely szerint Isten létezik, de nem avatkozik be az emberi ügyekbe. A deizmus révén a nyugatiak megszabadultak a csodáktól, a pokoltól, a sátántól és a többitől.

A deisták azt állították, hogy a próféták által közvetített isteni szó nem abszolút igazság, és hogy az emberi szellem ítélete a helyes. Úgy hitték, hogy a tudás forrása nem a teocentrizmus, hanem a szellemre való támaszkodás. A szellem által alátámasztott gondolkodásba és tudományba vetett bizalom növelésével megvetették a 18–19. századi ipari forradalom alapjait; olyan kormányzati szervezetre törekedtek, amely nem az Istennel kötött szövetségből fakadó egyházi tekintélyen, hanem egy új emberi természet-tanon alapul; és az egyház és az állam szétválasztását hirdették. A felvilágosodás kezdetét a 17. században Francis Bacon, René Descartes, Baruch Spinoza, Isaac Newton és mások írásai ihlették.

Figyelmet érdemel azonban, hogy a nyugati civilizációban a szellemi képességek megbecsülése a szellem korában még tovább erősödött. Filozófiailag elemezve a nyugati civilizáció előtt a szellem korában két választási lehetőség állt nyitva. A Nyugat követhetett volna egy olyan filozófiát, amely a szellem és az ösztön harmóniáját hirdeti, és a szellem erejét a helyére teszi; vagy követhette a szellem egyetemessé tételének filozófiáját, még jobban figyelmen kívül hagyva az ösztönt, és még tovább növelve a szellem erejét. A Nyugat az utóbbit választotta: a szellem egyetemessé tételének útját, amely a szellem fontosságát hangsúlyozza.

Mivel ez az Apollón felé hajló irányultság alkotta a nyugati civilizáció alapját, a reneszánsznak az a szakasza, amikor a szellem és az ösztön együtt létezett, rövid volt, és az áramlat már a szellemi képességek egyetemessé tételének oldalán állt. Descartes és Machiavelli közül, akik a szellem és az ösztön között egyformán az igazság egy részét és egy egyoldalú nézetet képviselték, Descartes-ot ünnepelték, Machiavelli pedig sokak rosszallásának céltáblája lett.

A szellem egyetemessé tételének korát uraló nyugati eszmetörténet Descartes-tól Marxig így vázolható: Descartes – gondolkodom, tehát vagyok (reason); Kant – a nem gondolkodó én nem létezik (pure reason); Hegel – aki nem úgy gondolkodik, mint én, az az ember nem létezik (absolute reason); Marx – aki nem úgy gondolkodik, mint én, annak nem-létezését a politikai valóságban (praxis) kell bebizonyítani. Mindannyian hitték, hogy az általuk képviselt szellemnek abszolút értéke van. Különösen Marxnál történelmi szellemének abszolút értéke az ellenfelek kiiktatását követelve még jobban kiélezte abszolút jellegét.

Marx fekete-fehér logikával szemlélte ezt a világot, és feltétel nélkül ellenségnek tekintett mindenkit, aki nem állt mellé. Világosan tudta, kinek az oldalán áll, és biztos volt benne, hogy harcolni fog értük, és hogy ők végül győzni fognak.¹⁷⁴

Descartes-tól, aki azt hitte, hogy a szellem külön létezik az agyban, egészen a kötelességetikát hirdető Kantig és Hegelig a nyugati filozófiát a racionalisták uralták. Hatásukra Nyugaton olyan korszak terjedt el, amelyben tévesen azt hitték, hogy az emberben a szellem a legfontosabb, és a szellem hoz létre mindent. Az emberi természet tana szempontjából a nyugati filozófusok legsúlyosabb tévedése az az óriási félreértés, hogy „a szellem létrehozhat olyasmit, ami nincs meg az ösztönben”. A nyugati racionalisták által létrehozott irányzat az ideológiák korának tragédiáiba torkollott. Az emberi természet tanában van egy elv, amelyet újra meg újra hangsúlyoznunk és el kell fogadnunk: „a szellem nem hozhat létre önmagától olyasmit, ami nincs meg az ösztönben”.

Az idő múlásával a nyugati racionalisták egyre jobban eltávolodtak az ösztöntől, és a végsőkig fokozták azt, hogy egyedül a szellem képességeire hagyatkoznak. Ez „a szellem abszolutizálásának”, vagy „a szellemi képességek abszolutizálásának” jelensége. Ám minél nagyobb a szellem szerepe, az ösztön annál inkább fellázad e szellemi képességek ellen. A nyugati civilizáció azon általános irányzatával szemben, amely megveti az ösztönt, és csak a szellemre törekszik, szükségképpen be kellett következnie egy ellenhatásnak.

Paglia professzor a szellem és az ösztön viszonyát az emberben elkerülhetetlenül meglévő anatómiai agyak, az új agy és a régi agy viszonyaként fejezi ki. Éles meglátás, hogy nem úgy fogalmaz: „Apollón, a rend vs Dionüszosz, a rendetlenség”, hanem úgy: „Apollón, a rend vs Dionüszosz, az energia”. Az ösztön az energia, az erő forrása; a szellem az a rend, amely ezt az energiát szabályozza.

Apollón és Dionüszosz harca az agyban az új agy (the higher cortex) és a régi agy (the older limbic and reptilian brains) harca. Végső soron a művészet annak a dilemmának a kifejeződése, amelyet az ember mindig magában hordoz: az Apollón által kifejezett rend és a Dionüszosz által kifejezett energia közötti dilemmáé. ¹⁷⁵

Machiavellitől Hobbeson és Schopenhaueren át Nietzschéig a nyugati filozófia történetében voltak olyan filozófusok, akik inkább az ösztönhöz, mint a szellemhez voltak hűek. Ez a Machiavellinél megjelenő, a szellem helyett az ösztönhöz hű áramlat nem olyan éles, mint a Descartes-tól Marxig húzódó racionalista áramlat, de Schopenhauernél és Nietzschénél bőven fellelhetők a nyomai. Ugyanakkor, akár szándékában állt Nietzschének, akár nem, filozófiája döntő elméleti támaszt nyújtott Mussolini és Hitler fasizmusának. Hitler többek között Nietzsche hatására építette ki a fasizmust. A Hitlerjugend jelmondatát éppen Nietzschétől vették: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz” (What does not kill me makes me stronger).

Ennek az áramlatnak az elindítója, Machiavelli abba a hibába esett, hogy az emberi természet megragadásában túlságosan az ösztönre támaszkodott, ahogyan Descartes abba, hogy túlságosan a szellemre. Machiavelli súlyos hibája nem az, hogy erkölcstelen volt, hanem hogy nem vette kellően figyelembe az erkölcsi tényezőt a politikában. Machiavelli erkölcsön kívüli (amoral) szempontból figyelte meg az emberi magatartást. Az embernek a limbikus rendszer (limbic system) mellett neokortexe (neocortex) is van. Cesare Borgia, aki csellel megölte a zsoldosvezérek közül négyet, súlyos politikai hibát követett el.¹⁷⁶ Az újkori nyugati filozófia története azt mutatja, hogy az emberi természet tana a szellem felé torzul el, és ezzel egy időben, ellenhatásként, az ösztön felé is.

Ebben az értelemben egy ideig divatban volt az a filozófia, amely a Nyugat szellemi kultúrájának történetét, ahogyan a metafizikusok állították, a szellem fejlődéseként szemlélte. Ez a filozófia azonban nem az igazság megragadására irányult: a szellem felé hajló racionalisták tétele volt, amely filozófiailag igazolta azt a helyzetet, amelyben a Nyugat akkor volt. A valósághoz közelebb áll, ha a Nyugat újkori történelmét nem a szellem fejlődéseként, hanem olyan dialektikus helyzetként ragadjuk meg, amelyben „az elidegenedett szellem” megtartja a kezdeményezést, „az elidegenedett ösztön” pedig fellázad ellene.

Az elidegenedett ösztön Machiavellitől Hitlerig húzódó áramlata így vázolható: Machiavellinek az erkölcs nélküli (amoral), csak a győzelemre irányuló élet igazolásától Schopenhauer életakarat- (will to live) filozófiáján és Nietzsche hatalomakaratán (will to power) át végül Hitler filozófiájáig, amely szerint az élettér (Lebensraum) az erősek monopóliuma.

A második világháború szellemi kultúrtörténeti jelentősége abban áll, hogy a fasizmus bukásával a kommunizmus legerősebb vetélytársa kiesett. A kommunizmust bizonyos körökben igazolták és dicsőítették, a fasizmust viszont mindenki átkozta és elítélte. Picasso habozás nélkül kijelentette, hogy a kommunizmus iránti érzése „olyan, mint a szomjas vadé, amely a forrás felé siet”, a Sartre és mások uralta háború utáni nyugati értelmiség pedig a háború utáni évtizedeket olyan légkörben töltötte, amelyben baloldalinak kellett mutatkoznia ahhoz, hogy megbecsüljék, és erre büszke volt.¹⁷⁷

Az elidegenedett szellemmel, a kommunizmussal szemben pedig nem marad más eszköz, mint az el nem idegenedett emberek józan esze, a középút, amelynek a nyugati filozófusok nem tulajdonítanak jelentőséget, és az a tisztánlátás, amelyet Spinoza, Voltaire, Goethe, Lessing és mások a nyugati filozófiatörténet szenvedélyei és zűrzavara közepette is megőriztek. Ha a reneszánsz utáni nyugati filozófia történetét nézzük, nem tehetünk mást, mint egyetértünk azzal a mondással, hogy „a teológia a tömegek metafizikája, a metafizika pedig a filozófusok teológiája”.¹⁷⁸

A szellemkultusz civilizációjának bírálói: Voltaire, Nietzsche, Heidegger

Voltak, akik leplezetlenül rámutattak, milyen súlyos probléma, hogy a nyugati civilizáció a metafizikai filozófia felé hajlik: a 18. századi Voltaire, a 19. századi Nietzsche és a 20. századi Heidegger. Voltaire és Nietzsche rámutatott a teológia és a metafizika alapvető problémáira, amelyek az újkori nyugati civilizáció történetének vázát alkotják. Heidegger, bírálva a szellemre összpontosító nyugati filozófiai rendszert, azt vallotta, hogy magára az emberi létezésre kell összpontosítani. Sőt, nem álltak meg a Nyugat újkori történelménél, hanem a nyugati civilizációt sújtó problémák okát Szókratész és Platón görög filozófiájában igyekeztek megtalálni. Bírálták megnyilvánuló tanukat. Ez a három gondolkodó, amikor a metafizika problémáira rámutat, természetesen Platónt is bírálja, aki a nyugati filozófiatörténet fő áramlatává tette. Platón az, aki azzal, hogy a szellemet „a lélek szemének” nevezte, elérte, hogy a szellemkultusz civilizációja uralja a nyugati filozófiai rendszert.

Bírálatuk a teológián, a metafizikán és a megnyilvánuló görög gondolkodóin keresztül eljut az emberi természet problémájáig. Igaz, Voltaire és Nietzsche metafizika-kritikája előtt Spinoza már rámutatott a nyugati racionalisták problémáira, kimutatva, hogy az ösztön és a szellem nem választható szét, a nyugati civilizáció azonban filozófiáját és civilizációját abba az irányba vitte, amely az emberi természeten belül a szellemi képességeket becsüli. Az ösztönt pedig lebecsülte vagy megvetette. Vagyis a Nyugat újkori története óta a nyugati civilizáció az emberi természet eltorzításának problémájába torkollott. Az antropocentrizmus az emberi természetet eltorzító filozófiára épült.

A nyugati civilizáció a kereszténységtől az etikát, a görög–római hagyománytól a tudást vette át. A kereszténység olyan létfilozófiára épül, amely az ember és a természet, az ember és az ember, a szellem és az ösztön viszonyában a harmónia helyett az elválasztást választja. A nyugati civilizáció elfogadta az erre a filozófiára épülő vallást, és a görög kultúrából is azt vette át és olvasztotta magába, ami a harmónia helyett az elválasztásnak, a középút helyett a haladásnak felelt meg.

Az újkori történelemben a Nyugat a „metafizikai igazságot” úgy kezdte tisztelni, mint a középkori vallás Istenét. Ez a nyugati civilizáció olyan filozófiára kezdett támaszkodni, amely túlbecsüli az emberi szellemet, vagyis az emberi szellemi képességeket, és megrészegül tőlük. A szellem egyetemessé tétele végül az emberi természet eltorzításához vezetett az emberi természet tanában, és az a filozófus, aki határozottan szembeszállt ezzel a jelenséggel, Voltaire volt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy minden metafizikai gondolatomat még inkább elvetem. Arra is, hogy gyenge állat vagyok, aki mozgó homokon jár, amely szüntelenül besüpped alatta, és hogy nincs nagyobb őrültség, mint azt hinni, hogy mindig igazunk van.¹⁷⁹

Voltaire így beszél annak a metafizikának az értéktelenségéről, amely abszolútumot állít, vagy azt tartja, hogy amit állít, az mindig igaz:

Csaknem minden metafizikai könyv végére írjuk oda azt a két szót, amelyet a római bírák használtak, ha nem értettek egyet: non liquet, vagyis „ez nem világos”.¹⁸⁰

Feuerbach is ugyanezt a nézetet vallja a metafizikáról. Különösen arra mutat rá, hogy a metafizika és a teológia közös vonása a megnyilvánuló: az a felfogás, hogy az ember kifejezheti az abszolútumot, és szilárdan hihet benne mint igazságban. Azt mondta: „Aki nem mond le Hegel filozófiájáról, az a teológiáról sem mond le.”¹⁸¹ Ebben az értelemben a metafizikusok, mivel a megnyilvánulóra törekedtek, ugyanazon a szinten maradtak, mint a teológia, és úgy tekinthetjük, hogy akadályozták az igazi filozófia fejlődését.

A metafizika végső soron nem más, mint a teológia egy fajtája, amely lassanként megriadt attól, hogy a filozófia feloldódik és leegyszerűsödik. ¹⁸²

Végső soron a reneszánsz utáni nyugati metafizika, amelyben az ember kifejezi az abszolútumot, és hisz benne, fő áramlatát tekintve a középkori teológia folytatásának tekinthető. Ezek a teológus metafizikusok a metafizikai igazságot keresve utópiát kínáltak, és ebbe az irányba igyekeztek terelni az embereket:

A németek megtalálták azt a fogást, amellyel visszaszerezhették a régi „eszményt”, és újra egyesíthették az „eszményt” és az igazságot. Ez azonban végül csak arra szolgált, hogy igazolja a tudomány elutasításának és a hazugságnak a jogát. Leibniz és Kant! Ők ketten torzították el a legjobban a Nyugat szellemi becsületességét.¹⁸³

Erre utalva jelentette ki Nietzsche, hogy „Leibniz és Kant” egyaránt „a metafizika héjába bújt teológusnak” tekinthető:

Kant sikere csak teológusi siker. Kant, Luthert és Leibnizet utánozva, a haladás fékjének szerepét töltötte be: egy újabb facipő, amely a német merevség disszonáns ütemét veri.¹⁸⁴

A teológia vagy a metafizika révén elérhetetlen igazság keresésébe merülve szüntelenül elfojtották az élet hétköznapi örömeit, és sötétté és sivárrá tették az életet azzal, hogy csak olyan kötelességeket állítottak előtérbe, amelyekről nem lehetett tudni, kiért és miért vannak. Az isteni állam, amelyet Kálvin Genfben alapított, a Luther által megrajzolt protestáns társadalom, és a világ, amelyet Cromwell egy időre megvalósított Angliában, nem sokban különbözik egy olyan társadalomtól, amelyben a Kant elgondolta erkölcsi törvény valósulna meg.

Mi tesz tönkre gyorsabban, mint öröm nélkül, csupán kötelességből, a kötelesség automatájaként, minden mély személyes választás nélkül dolgozni, gondolkodni, érezni? Ez maga a hanyatlás, sőt az ostobaság előállításának receptje… Kant az ostobaságot választotta. És ez az ember Goethe kortársa volt! ¹⁸⁵

A nyugati civilizációnak ez az élettel szembeni negatív magatartása alapvetően egyezik azzal a magatartással, amely a kereszténység eredendő bűnről szóló tanában megjelenik. Természetes, hogy ez a keresztény tanítás erősen Szókratész és Platón hatása alá került, akik a görög filozófusok közül nem becsülték az élet örömét. Az élet örömének elismerése a keleti civilizáció egyik fontos jellegzetessége. Ebben nagyban különbözik az indiai buddhizmustól is.

Az indiai buddhizmus abból a tételből indul ki, hogy „az élet szenvedés”. Mindkettő figyelmen kívül hagyja vagy elfelejti az élet örömét, amelyet a keleti civilizáció kifejez. Az embernél azonban „az élet természetes rendje (生理) az alap; a visszás (怪理) vagy a kóros (病理) nem lehet az”.¹⁸⁶ Ha a keleti filozófia az élet természetes rendjét (az élet öröm, joy) tette alapjává, akkor elmondhatjuk, hogy a nyugati filozófia a visszást (az élet bűn, sin), az indiai filozófia pedig a kórost (az élet szenvedés, suffering) tette alapjává.

A Beszélgetések és mondások „Hszien csin” (先進) fejezetében az „élet öröme”, amelyet a katonai győzelemnél, a politikai nagy tettnél vagy az ősök tiszteleténél is többre becsültek – „késő tavasszal, amikor a tavaszi ruhák elkészültek, öt-hat felnőtt férfival és hat-hét fiúval megfürödni a Ji folyóban (沂水), felfrissülni a szélben a Vu-jü esőoltárnál (舞雩), és dalolva hazatérni”¹⁸⁷ –, nyomtalanul eltűnt a nyugati civilizációból. A konfucianizmus legfontosabb könyve, a Beszélgetések és mondások első mondata az „élet örömét” fejezi ki: „Ha barátok jönnek messziről, hát nem boldogság ez?” Konfuciusz így összegez: „Aki ismeri, nem ér fel azzal, aki szereti; aki szereti, nem ér fel azzal, aki örömét leli benne”¹⁸⁸, és „az élet élvezetének képességét többre becsüli a tudásnál”.

Az a hajlam, hogy az élet örömét a kötelesség iránti szenvedéllyel helyettesítsék, a nyugati középkori kereszténységben és az újkori metafizikában szembeötlő. E hajlam gyökere azonban a görög civilizációban, a Szókratész utáni megnyilvánuló tanában található. A Platón által ábrázolt Szókratész „felbosszantja és dühbe hozza az embert”. A logika szigorú, a kifejezés fennkölt és elegáns, de ahogyan Voltaire mondta, ha „az első kakasszóra, amikor a kísértetek eltűnnek” észhez térünk és elgondolkodunk, rengeteg képtelen szofizmát találunk benne. Szókratész védőbeszéde című művében Platón megindítóan festi meg Szókratész halálát. Ám ha eltávolítjuk a szépelgő fordulatokat és különös kifejezéseket, amelyektől Lao-céval és Konfuciusszal az élen Kína minden bölcse óvott, és amelyeket elutasított, és csak a lényeget tartjuk meg, Platón halálról és életről vallott filozófiája így fogalmazható meg: „A halál vagy csak hosszú alvás, vagy egy másik életbe vezet. Ezért a hosszú alvás is jó dolog, és az is jó dolog, ha a másik életben találkozunk az előttünk odaérkezett régi bölcsekkel, és kellemes beszélgetéseket folytatunk velük. Senki sem tudhatja tehát, melyik a jobb, az élet vagy a halál.” Nagyjából ennyi. Micsoda óriási szofizmus!

Hová lett az élet öröme? Ha Szókratész ilyen kellemesnek vagy jónak tartotta a halált, nem kellett volna-e közömbösnek, sőt hálásnak lennie, amikor megölik? Szókratész valóban nyugodtan fogadta a halált. Amikor felesége, Xanthippé felkiáltott: „Ilyen igazságtalanul kell meghalnod!”, Szókratész állítólag így vágott vissza, vagy így vigasztalta: „Jobban szeretnéd, ha igazságosan ítéltek volna halálra?” Platón egy szót sem szól az élet öröméről, és semmibe sem veszi azt a szomorúságot, hogy a halállal elveszítjük ezt az örömöt.

Még a Szókratész előtti görög Sziszüphosz-mítoszban is feledésbe merült Sziszüphosznak az élet öröméhez való ragaszkodása, amely olyan erős volt, hogy még Hádészt, az alvilág királyát is rászedte; a nyugati civilizációban csak annak a Sziszüphosznak a képét tisztelik hősképként, aki dacol a sorssal, amely arra kárhoztatja, hogy sziklát görgessen fel. Szókratész talán az a rendíthetetlen ember, aki megalapozta azt az optimizmust, hogy az ember számára korlátlan haladás lehetséges. Ha azonban a haladás csak kitalálás, akkor talán az a szofista is, aki a haladás nevében kiirtotta az „ösztönös életörömöt”. Platón azzal, hogy kitartott amellett, hogy csak a tudásnak van értéke, minden másnak, az élet örömét is beleértve, semmi, olyan filozófiát adott át a nyugati civilizációnak, amely a metafizikai kötelességet mindenek fölé helyezi.

Az élet öröme, amelyet a Kelet érez, olyan emberi természet-tanból fakad, amely egészen más, mint a vallási abszolútum imádatából és a metafizikai abszolútumnak való alávetésből fakadó elragadtatás. A keleti emberi természet tana az ösztön és a szellem egységének elismeréséből indul ki, a nyugati az ösztön semmibevételéből és a szellem felsőbbrendűségének elismeréséből. Ezek az emberi természet-tanok a naturalizmus és a természetfölöttiség kiindulópontjaivá válnak. Az ösztön és a szellem egyensúlyának vagy harmóniájának lerombolása és a szellem felsőbbrendűségének állítása a megnyilvánuló tanának alapjává válik. És ez összhangban van a természetfölöttivel. Voltaire, aki a vallás nevével visszaélő mindenféle babona és dogma ellen harcolt, úgy gondolta, hogy Isten megnyilvánuló tulajdonságait a nyugatiak hozták létre, mert szükségük volt rájuk, és semmiképpen sem lehet, hogy Isten nyilatkoztatta ki vagy parancsolta volna meg őket az embernek.

Voltaire szerint a nyugatiak saját szükségleteik szerint kiforgatják Isten tulajdonságait, tetszésük szerint élnek velük, sőt csodákat is tétetnek Istennel, hogy másokat meggyőzzenek. Hát nem a legnagyobb istenkáromlás az, ha az Istent, aki megteremtett minden dolgot és rendet szabott nekik, arra késztetjük, hogy maga szegje meg ezt a rendet, és csodákat tegyen?

Miért tenne Isten csodákat? Ha azért tenné, hogy néhány emberrel kapcsolatos szándékát megvalósítsa, Isten ezt mondaná: szándékaim egy részét sem a világegyetem megteremtésével, sem a világegyetembe helyezett egész rendemmel, sem örök törvényeimmel nem tudtam megvalósítani; meg kell tehát változtatnom örök törvényeim és gondolataim egy részét, hogy végrehajtsam azt, amit törvényeimmel és gondolataimmal nem tudtam. Az ilyen szavak nem Isten hatalmát, hanem tehetetlenségét mutatják, és elképzelhetetlen önellentmondást. Ezért ha valaki csak elképzelni is meri, hogy Isten csodát tesz, istenkáromlást követ el (ha ugyan az ember megsértheti Istent). Ez olyan, mintha azt mondaná Istennek: „Gyenge és következetlen lény vagy.” A csodákban hinni tehát ostobaság és tiszteletlenség Istennel szemben.¹⁸⁹

Hegel, igyekezvén igazolni az ilyen csodákat, híres történelemfilozófiájában ezt a képtelen állítást hozza fel: „a csoda egészen viszonylagos dolog, és a mágnes által mutatott jelenség is a csodák közé tartozik”.¹⁹⁰ A csodatevő Isten szükségképpen olyan lény, amely elkülönül a természettől, és szemben áll vele, vagy meghaladja azt. Az ő képére alkotott ember pedig, azonosítva magát ezzel az Istennel, olyan folyamaton megy keresztül, amelynek során maga is elszakad a természettől, és természetfölötti lénnyé változik. Ahogyan Spinoza filozófiája állította, Istent végső soron nem lehet mással azonosítani, mint a természettel.

Az „ismerd meg önmagad” (know thyself) mondás, amelyet Szókratész tett divatossá, arra szólít fel, hogy belső világunk felé fordítsuk tekintetünket; Platón és Arisztotelész metafizikai magatartása révén azonban azzá az állítássá alakult át, hogy megismerhetjük saját lényegünket. Az a magatartás, hogy megragadhatjuk az igazságot és megismerhetjük az abszolútumot, éppen a megnyilvánuló tanának magja. A megnyilvánuló tanának ez a magatartása világosan megmutatkozik a Platón által ábrázolt Szókratésznél.

Ezért mondta bátran Lessing, a teoretikusok legőszintébbike, hogy ő inkább az igazság kutatására, mint magára az igazságra helyezi a hangsúlyt. Ezzel a mondással megdöbbentett és felbőszített minden tudálékost, de feltárta a tudomány mély titkát. E rendkívül őszinte, ritka vallomás mellett ott van egy mélyen gyökerező illúzió, amely először Szókratésznél jelenik meg: az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy a szellemi képességek az okság alapján eljuthatnak az emberi létezés gyökeréig, és nemcsak megismerhetik, hanem ki is javíthatják azt. Ez a fennkölt metafizikai illúzió ösztönként tapad a tudományhoz, és szüntelenül vezeti, míg végül művészetté nem válik. Ebben rejlik e mechanizmus célja.¹⁹¹

Ha azonban az „ismerd meg önmagad” mondást a metafizikával kapcsoljuk össze, olyan következtetéshez jutunk, amely az általunk felfedezett igazságot abszolútként állítja. Az a magatartás, amely azt állítja, hogy megismerhetjük, sőt felfedeztük a megismerhetetlen lényeget, a megnyilvánulóhoz, a teológia és a metafizika lényegéhez vezet. Istenen kívül azonban senki sem ismeri saját lényegét. Voltaire ezt állítja:

Szép dolog volna, ha láthatnánk saját lelkünket. Az „ismerd meg önmagad” kitűnő mondás, de csak Isten valósíthatja meg: ki más ismerhetné saját lényegét, mint ő? Azt, ami mozgat és éltet, léleknek nevezzük. Értelmünk korlátainak köszönhetően ennél többet alig tudunk. Az emberiség háromnegyede beéri ennyivel, és nem nyugtalankodik tovább azon, hogy gondolkodó lény. A maradék egynegyed meg akarja tudni. De senki sem találta meg, és senki sem fogja megtalálni.¹⁹²

A német filozófus, Theodor Lessing (1872–1933) erről az európai civilizációban élő emberről úgy vélekedett, hogy az ember „a húsevő majmok egy fajtája, amely az úgynevezett szellemét illetően lassanként nagyzási hóbortba esett”. ¹⁹³ Ebben az európai civilizációban, amelyet ez a szellemi elem, Nietzsche szavával az apollóni nyomott el, csak egy olyan teljes ember (全人), mint Goethe, aki az egészet megragadta, kiálthatott fel így: „Hát nem a természet lényege az ember szíve?”¹⁹⁴

A Homo sapiensnek a minden más fajnál megtalálható fiziológiai szükségleteken és vágyakon túl különlegesen fejlett kulturális és társadalmi életre irányuló szükségletei és vágyai vannak. Ez az ember sajátossága. Amikor az embert társas lénynek (social animal) nevezik, éppen erre a vonásra utalnak. Ez a kifejezés azonban különös figyelmet kíván. Az ember „társas lény”, nem „társas” lény és nem is társas „állat”.

A „szellemi képességek egyetemessé tételének” jelensége metafizikaként a nyugati tudomány elméleteként és alapjaként kölcsönösen kiegészítő viszonyt tartott fenn vele. Ám mivel az abszolútumot állító nyugati tudományt, vagyis a megnyilvánuló klasszikus fizikáját magába foglalta a meg nem nyilvánuló modern fizikája, korlátaiba ütközött Eukleidész geometriája és Newton mechanikája, azok a filozófiák, amelyekre a teológia és a metafizika kétezer éven át támaszkodott. Einstein azt mondja, hogy amiben a nyugatiak úgy hittek, mint Istenben, a tudományos igazság, nem lehet abszolút, és hogy abszolútnak hinni azt, amit az ember fedezett fel, téveszme.

Az „igaz” fogalma nem alkalmazható a tiszta geometria kijelentéseire, mert az „igaz” szóval végső soron mindig a „valóságos” tárggyal való megegyezést jelöljük; a geometria pedig nem a geometriai fogalmak és a tapasztalati tárgyak viszonyával foglalkozik, hanem csak a geometriai fogalmak egymás közötti logikai kapcsolatával.¹⁹⁵

Ám a tudomány paradigmaváltását előidéző döntő fejlődés ellenére a nyugati filozófia nem szabadult meg attól a történelmi hajlamától, hogy Istent és a szellemet tisztelje. Ahogyan az újkori metafizika a középkori teológia örökébe lépett, úgy lépett a protestantizmus a katolicizmus örökébe. Luther átvette és újjáépítette a kereszténység történelmi hagyományát.

Luther, ez a végzetes szerzetes, újjáépítette az egyházat. De ami még ennél is rosszabb: éppen akkor építette újjá a kereszténységet, amikor az eltűnőben volt.¹⁹⁶

Hogy a nyugati civilizáció így nem tud kilépni a megnyilvánuló kereteiből, az a hagyományának tudható be. A nyugati civilizáció, amely Szókratész óta 2500 éven át távol tartotta magát a meg nem nyilvánulótól, és csak a megnyilvánulóba merült, igen nehezen tud megszabadulni a megnyilvánuló hagyományaitól: a vallástól, a metafizikától és az ideológiától. Megnyilvánuló tanuk éppen a szellem és az ösztön egyensúlyát rombolta le, és a csak a szellemet becsülő áramlatot tette a nyugati civilizáció központi elemévé.

A nyugatiak csak az újkorban ismerhették fel a szellem és az ösztön egyensúlyának lerombolását és a szellemet tisztelő metafizika problémáit. Különösen Nietzsche filozófiája fejezi ki világosan szembenállását Szókratész szellem-központú filozófiájával és a metafizikával. A német filozófus, Heidegger, rámutatva, hogy a nyugati civilizáció szellem-központú civilizáció, hangsúlyozta, hogy „a szellemen túl magára a létre” kell összpontosítani. Az emberi természet szempontjából az ember léte egyszerre foglalja magában az ösztönt és a szellemet. Heidegger élesen rámutatott a szellemre összpontosító nyugati eszmetörténet egyoldalúságára. Az a filozófia, amely nem a szellemre, hanem az ösztönt is magában foglaló teljes emberi létre akar összpontosítani, rokon azzal a keleti filozófiai rendszerrel, amely összekapcsolja a szellemet és az ösztönt.

Heidegger bírálta Platón filozófiáját, mert a szellemi képességek felé hajlik. A Platóntól, Arisztotelésztől és másoktól eredő metafizikában látta a problémát, és úgy ítélte, hogy ez az oka annak, hogy a nyugati civilizáció az igazság eltorzításának útjára lépett. Mivel a nyugati civilizációnak ez az eltorzulása a görög ókortól a középkori vallásig, majd az újkorig és a jelenkorig folytatódik, úgy vélte, hogy végső soron gyökeresen újra kell vizsgálni az egész nyugati filozófiai hagyományt. Platón ideatana végül az ideáknak rendelte alá a létet, és metafizikussá tette, ez a filozófiai nézet pedig a kinyilatkoztatott vallással szövetkezve több mint kétezer éven át vezette a nyugati civilizációt. Különösen a 20. században, amikor a metafizika a csúcsára hágott, a szellem felé vagy a szellemmel szembenálló ösztön felé hajló ideológiák egy időre uralták a világot. Az előbbi, a szellem felé hajló, a kommunizmus volt; az utóbbi, az ösztönt követő, a fasizmus. A 20. század ideológiái megvalósíthatatlan eszmények megvalósítása érdekében rendre lerombolták magát az emberi jellemet, amelyet az etika képvisel.

Heidegger, rámutatva a nyugati filozófia szellem-központúságára, úgy látta, hogy az nem az emberi szellemet, hanem a létre irányuló gondolkodást, vagyis az ember egészének látására való képességet veszítette el. Descartes tételében – „gondolkodom, tehát vagyok” – a Nyugat által az újkorban elindított metafizikai, szellem-központú gondolkodás kiindulópontját látta. Az ő filozófiája szerint annak az embernek, aki „a szellemen túl magára a létre” összpontosít, azt kellene mondania: „Vagyok, tehát gondolkodom.” Heidegger azt állította, hogy a szellem és a lét összehasonlító filozófiájában újra meg kell tanulnunk a létre összpontosító gondolkodásmódot. A nyugati racionalizmust a létet elfelejtő gondolkodásként bírálta.

Kulturális szempontból nézve a görög kultúra azért veszítette el tisztánlátását és pusztult el, mert – ahogyan Szókratész példája mutatja – mindenekelőtt a végsőkig fokozta a szellemet. A szellem végsőkig fokozása a szellem és az ösztön közötti harmónia és egyensúly lerombolását, vagyis a tisztánlátás lerombolását jelenti. Ahogyan Athén bukásának oka az volt, hogy elutasították Periklész végrendeletét, amely mértékletességet ajánlott, és belevágtak a meggondolatlan szicíliai hadjáratba, úgy a görög egyensúly lerombolásának oka is abban rejlik, hogy megszegték a delphoi templom homlokzatába vésett bölcsességet, amely a középút megtartását írta elő, és a szellemi képességek egyetemessé tételének útjára léptek. Ennek felelősét Szókratészben kell látnunk.

Szókratész és utódai a tudás dialektikájával folytatott szüntelen következtetéseikkel a legmagasabb erkölcsi könyörületet, az odaadást, a hősiességet, sőt a lélek állhatatosságát (恒心) is, amelyeket az apollóni görögök középútnak neveztek, és amelyeket oly nehéz elérni, olyasmivé tették, ami látszólag tanítható.¹⁹⁷

Konfuciusz így szólt: „Milyen nagy a középút ereje! Mégis ritka, hogy az emberek sokáig megmaradnak benne.”¹⁹⁸ A teológiától és a metafizikától távol tartó keleti civilizáció meg tudta őrizni a középutat. A keresztény teológia és a Platón és Arisztotelész által kifejlesztett görög metafizika több mint kétezer éven át arra késztette a nyugatiakat, hogy azt állítsák: megismerhetik az ember vagy a természet megismerhetetlen lényegét. Ez a metafizikai irányultság különösen nagy erőt fejtett ki, amíg a Nyugat abban a „nyitott világban” működött, amelyben a világot meghódította, csaknem 450 éven át, a 16. századtól a 20. század közepéig, abban a korban, amelyet atlanti kornak nevezünk. A világ meghódításának befejeződésével és a nyitott világ végével azonban a metafizika szerepe is a végéhez közeledik.

A szellemi jelenségek egyetemessé tételével egy időben jelentkező jelenség az oksághoz való ragaszkodás. Az okságot a változásfilozófiát valló keleti civilizáció tagadja, Nyugaton viszont az okság a haladás eszméjének nélkülözhetetlen sarokköve, amely a szellemi jelenségek egyetemessé tételét igazolja. Elterjed az a filozófia, amely szerint az ember fokozatosan halad az abszolút igazság felé. Az okság, amely Platón és Arisztotelész révén szilárd kifejezést nyert, a reneszánsz után Leibniznél erőteljesen újjászületett, és hozzájárult a haladás kultúrájának életben tartásához. És, ahogyan Darwin evolúcióelméleténél láttuk, abban is szerepet játszott, hogy Darwin „fokozatos” evolúciót vallhatott. Voltaire élesen bírálja a nyugati kultúra e kitalált jellegét.

Amikor először olvastam Platónt, nagyon meghatott, hogy minden élőlényt fokozatosan elrendezett, a legkönnyebb atomtól a legfőbb lényig. Ám ha közelebbről megnéztem, ez a nagy kísértet szertefoszlott, ahogyan hajdan a szellemek is eltűntek az első kakasszóra.¹⁹⁹

Periklész, akit az utolsó görögnek nevezhetünk, mert a hanyatló görög társadalomban nemcsak megértette, hanem gyakorolta is a középutat, valahányszor az athéniak szélsőséges útra léptek, visszavezette őket a középútra.

Amikor az athéniak alkalmatlan időben elbizakodottá és vakmerővé váltak, Periklész megijesztette őket; amikor ok nélkül féltek, visszaadta bizalmukat.²⁰⁰

Éppen abban a korban, amikor eltűnt a bölcsességet képviselő delphoi jelmondat és Periklész középútja, vagyis amikor Athén hanyatlott, terjesztette el Platón és Arisztotelész a megnyilvánuló filozófiai világát, amely azután mintegy kétezer éven át elsöprő hatást gyakorolt a Nyugatra, és ez a filozófiai világ vette át a nyugati civilizáció irányítását. A középkori teológia, majd az újkori és modern metafizika formáját öltve alakult tovább.

Nem éppen gyengeségük és hanyatlásuk korában lettek-e a görögök optimisták, felszínesek, szónokiasak, nem kezdték-e keresni a logikát, és nem akarták-e racionálisan értelmezni a világot? Vagyis nem lettek-e „derűsebbek” és „tudományosabbak”? Minden modern eszme és demokratikus előítélet ellenére ki tudja, hogy az optimizmus és modern kifejeződése, a demokrácia győzelme nem a gyengülés, az öregedés és a fiziológiai kimerültség tünete-e?²⁰¹

Még a különösen az utóbbi évszázadokban bámulatos fejlődést elért tudomány sem biztos többé abban, hogy – ellentétben azzal, amiben a nyugatiak oly szilárdan hittek – fényes jövőt hoz az embernek, most, hogy a megnyilvánuló tanával felfegyverzett nyitott világ véget ér. Mi a tudomány lényege, és milyen hatással lesz az emberiség jövőjére?

És maga a tudomány, a mi tudományunk: mit jelent valójában minden tudomány az élet tüneteként? Hová tart a tudomány, és, ami még rosszabb, honnan jön? Lehet, hogy a tudományos szellem csak félelem és menekülés a pesszimizmus elől? Ravasz védekezés az igazsággal szemben? Erkölcsi szempontból valamiféle gyávaság és hazugság? Erkölcsön kívüli szempontból pedig fortély? Ó, Szókratész, Szókratész, talán ez volt a titkod? Ó, titokzatos irónia mestere, talán ez volt az iróniád?²⁰²

A legtöbb nyugati filozófus addig feszegeti kérdéseit, amíg úgy nem hiszi, hogy felfedezett valamit, és akkor abszolútként állítja. A megnyilvánuló tana és a haladás filozófiája összefügg egymással. Csak így igazolható tovább a „haladás” egy nyitott társadalomban. Ha azonban az „abszolút igazság” valójában az ember számára elérhetetlen helyen van, akkor talán, ahogyan Lessing mondta, „az igazság kutatásának nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint magának az igazságnak”. Ha ez az emberi lét feltétele, akkor, ahogyan Konfuciusz mondta, „azt mondani, hogy tudjuk, amit tudunk, és hogy nem tudjuk, amit nem tudunk”, az ember számára lehetséges tudás határa. Ha elfogadjuk azt a taoista filozófiát, hogy „az életnek határa van, a tudásnak viszont nincs”, akkor úgy tekinthetjük, hogy a metafizikát hirdető nyugati civilizáció választása, a szellemi képességek mellett, korlátaiba ütközik, és végül a hanyatlás útjára lép.

3) A szellemkultusz civilizációjának bukása: az ideológia, a szellem és a tudomány összejátszása

A szüntelenül előre rohanó nyugati szellemkultusz a 20. században a hanyatlás útjára lépett. A „racionalizmussal” felfegyverzett szellem összejátszott a „tudományos” szociáldarwinizmussal, és létrehozta az ideológiák korát. Az ideológia azonban, mivel téves emberi természet-tanon alapult, a pusztulás útjára vezette a nyugati szellemi világot. A szellem és a tudomány összejátszása Nyugaton megvalósult. A szellem nem működhet az ösztöntől elszakítva, a nyugati racionalizmus azonban tévesen azt hitte, hogy ez lehetséges, és egy igazolatlan eszme, a szociáldarwinizmus fokozatosságot és harcot hirdető tana tudományként terjedt el a 20. századi nyugati világban. Az ideológia lényege az elszakított szellem és a látszattudomány egyesülése.

Darwin olyan evolúcióelméletet vallott, amely szerint az ember nem Isten különleges teremtésének műve, de meg volt győződve arról, hogy a természet teremtése, a korai életformákat is beleértve, Isten műve. Darwin így azt állította, hogy vallásos meggyőződése és az evolúcióelmélet összefér egymással, és kifejtette, hogy Istenbe vetett hite nem változott:

Nem lehet nem csodálni az élet kezdetének nagyszerűségét, amely úgy indult, hogy a Teremtő kezdetben egy vagy néhány élőlénybe lehelte bele az életet. Azt, hogy miközben a Föld a kezdetben megszabott törvény és tömegvonzás szerint folytatja körforgását, egy ilyen egyszerű kezdetből számtalan gyönyörű és csodálatos forma fejlődött ki, és fejlődik ma is.²⁰³

Darwin evolúcióelmélete végül „Isten teremtésének és a természet evolúciójának” egyesítése lett. Darwin evolúcióelmélete nem következetesen naturalista evolúcióelmélet, hanem olyan elmélet, amelyben Isten teremtése és a természet evolúciója egymás mellett áll. Ahogyan sok nyugati gondolkodó, köztük a felvilágosodás deistái, ők sem tudták teljesen naturalizmussá alakítani a nyugati gondolkodást, és azt az utat választották, hogy Istent és a természetet egymás mellett tartják. Darwin is nagy gondolatot adott, de filozófiai rendszere változatlanul örökölte a nyugati filozófiai gondolkodást. Annyira hatott még gondolkodásukban a görög–római kor megnyilvánuló hajlama és a középkori vallás következetes megnyilvánuló tana.

A szociáldarwinizmus: „a természet nem ugrik”, „mindenki harca mindenki ellen”

A szociáldarwinizmus (Social Darwinism) a darwinizmusból (Darwinism) indult ki, de Darwin várakozásaival ellentétben döntő szerepet játszott az ideológiák korának megnyitásában. A darwinizmus azt állítja, hogy az embert és a Föld élőlényeit nem Isten alkotta meg egyenként, hanem a természeten belüli evolúció hozta létre. Forradalmi elmélet, amely lerombolja a teremtéstant, a kinyilatkoztatott vallás dogmájának magját. Darwin evolúcióelmélete 1859-ben jelent meg.

Nem magával Darwin evolúcióelméletével van a baj, hanem a belőle származtatott szociáldarwinizmussal. A szociáldarwinizmus tudományos szerepet játszott abban, hogy létrejöjjön a filozófia és a tudomány összejátszása, amelyre a szellem erejének végsőkig fokozásához szükség volt. Ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy „a nagy felfedezés a felfedező erőfeszítése, a benne rejlő problémák pedig a kor problémái”, akkor az evolúcióelmélet Darwin nagy műve. Ám az, hogy Darwin a nyugati gondolkodásban mélyen gyökerező harc- és fokozatosság-tant változatlanul felhasználta evolúcióelméletében, a hibák hibája volt.

Az evolúcióelmélet a nyugati gondolkodási rendszeren belül jött létre. Ezért azok a tételek, amelyeket a nyugati újkori filozófiai rendszerben mindenki magától értetődő tudományos igazságként fogadott el, Darwin evolúcióelméletének magyarázó mechanizmusaként szolgáltak. Ezek a tételek, egyesülve az akkoriban a nyugati filozófián végigsöprő szellemkultusz-civilizációval, létrehozták a szociáldarwinizmust. Két ilyen mechanizmus van: „a természet nem ugrik” (Natura non facit saltum, Nature does not make leaps) és „mindenki harca mindenki ellen” (Bellum omnium contra omnes, War of all against all). Az akkori gondolkodók közül sokan előszeretettel használtak latin kifejezéseket, hogy megerősítsék tételeik tekintélyét.

A szociáldarwinizmus abból a tévhitből született, hogy Darwin evolúcióelmélete fokozatos és harcos fejlődést idéz majd elő az emberi történelemben.²⁰⁴ Ennek az elméletnek a magja „a természet nem ugrik” és a „mindenki harca mindenki ellen” fogalma. Így merítette az ideológiák korába a nyugati emberi ügyeket.

A társadalmi evolucionizmus megalapítója, Spencer (1820–1903) azt állította, hogy a legrátermettebbek túlélése és a természetes kiválasztódás változatlanul érvényes az emberi társadalomra. Mivel a társadalom is, akárcsak a természet, a versengés révén fejlődik, azt a gondolatot fejtette ki, hogy „az alkalmatlanok mesterséges segítése gátolja a társadalom fejlődését”.

Az ezeket a tételeket magukba olvasztó ideológiák tevékenyen felhasználták a szociáldarwinizmust az egyenlőtlenség, a fajgyűlölet és az imperializmus igazolására. Különösen az a gondolat, hogy az emberi természet „fejlődhet”, tette lehetővé azokat a politikákat, amelyek minden etikát és humanizmust eltiportak. A szociáldarwinizmus fokozatosság- és harctanát „tudományként” használták a kommunizmusban, a nácizmusban, a fajgyűlöletben és az eugenikában. A fokozatosság és a harc helyettesítő fogalmaiként a legrátermettebbek túlélését és a természetes kiválasztódást használva igyekeztek kiterjeszteni tudományos jellegüket. Ez a szociáldarwinizmus a 20. század szörnyű tévedései után téves gondolkodásnak bizonyult. Ellentmond ugyanis az emberi természetnek. Ma már elvetették.

A fokozatosság és a harc filozófiája már Darwin evolúcióelméletének kezdetén előre jelezte magát. Darwin változatlanul átvette evolúcióelméletébe azt a nyugati filozófiát, amely szerint minden változás „fokozatosan” megy végbe: „a természet nem ugrik”. Ez a mondás volt a 19. századi nyugati filozófiai és tudományos gondolkodás sarokköve. A hozzá kapcsolódó fogalom a „harc tana”: „mindenki harca mindenki ellen”. Ez a fogalom a fokozatossággal együtt Darwin evolúcióelméletének magja. Darwin ezt a legrátermettebbek túlélésével (Survival of the fittest) fejezte ki. A fokozatosság és a harc, Darwin evolúcióelméletének központi filozófiája, sok problémát okozott. Darwin evolúcióelmélete végül szociáldarwinizmussá torzult, és hozzájárult a kegyetlen és könyörtelen „ideológiák korának” (the Age of Ideology) létrejöttéhez, amelyben úgy vélték, hogy az utópia megvalósításáért szabad megsérteni az emberi etikát.

Egyes gondolkodók azonban ellenvéleményt fogalmaztak meg azzal szemben, hogy ilyen módon változatlanul felhasználják az evolúcióelméletben az akkoriban divatos fokozatosság- és harctant. Huxley, aki Darwin evolúcióelméletének védelmére kelt, még A fajok eredete megjelenése előtt levelet írt Darwinnak, és rámutatott arra a problémára, hogy Darwin változatlanul alkalmazza elméletében a fokozatosság tanát.

Kész vagyok akár máglyára is menni az Ön evolúcióelméletéért. Élesítem karmaimat és csőrömet az evolúció védelmére. Ön azonban fölösleges akadályt gördített maga elé azzal, hogy minden fenntartás nélkül, teljes egészében elfogadta „a természet nem ugrik” szabályát. ²⁰⁵

Darwin evolúcióelméletének fokozatos jellege azonban a nyugati kultúra mélyén húzódó erős áramlat. Lamarck evolúcióelmélete, a „használat és nem használat elve”, amelyet Darwin A fajok eredetében idéz, szintén fokozatos jellegű volt. „A természet nem ugrik” mondás, amelyet Darwin előszeretettel ismételt az evolúció fokozatosságának hangsúlyozására, a tudósok és filozófusok által széles körben elfogadott fogalom volt. Darwin maga is hangsúlyozza A fajok eredetében:

Mivel a természetes kiválasztódás csak apró, egymást követő, hasznos változatok felhalmozásával működik, nem idézhet elő nagy vagy hirtelen változásokat; csak kis és lassú lépésekben hathat. Ezért „a természet nem ugrik” szabálya, amelynek igazságát minden új ismeret megerősíti, a természetes kiválasztódás elméletében is világos. ²⁰⁶

Leibniz, akiről úgy tartják, hogy divatba hozta „a természet nem ugrik” mondást, Új értekezések az emberi értelemről című könyvében így ír:

Semmi sem történik hirtelen, és egyik fő, kedvelt és legjobban igazolt elvem, hogy a természet soha nem ugrik. ²⁰⁷

A fokozatosság és a harc tana miatt a szociáldarwinizmus hívei úgy vélték, hogy az emberi természet fejlődhet: hogy az ember élete során vagy nemzedékről nemzedékre fejlődik. Darwin és a többi evolucionista úgy hitte, hogy az emberiség megjelenése óta szüntelenül fejlődik; Comte, Marx, Hitler és mások ebből az evolúcióelméletből indultak ki, vagy döntő hatása alá kerültek.

Darwin természetes kiválasztódásról szóló elmélete, amely szerint az evolúció fokozatosan és harc útján megy végbe, a természettudományokban talán csak egyszerű tévedés. Ám a szociáldarwinizmus, amely akkor születik, amikor Darwin evolúcióelmélete elhagyja a természettudományok területét, és a társadalomtudományokban alkalmazzák, nem egyszerű tévedés: nagy tragédia, ahogyan Hitler fajgyűlölő eugenikája mutatja. Darwin és Hitler írásai meghökkentő hasonlóságot mutatnak. Hitler Mein Kampf című könyvében ezt írja:

Ez a felismerés arra kötelezi az államot, hogy a világegyetemet irányító örök és változatlan törvények szerint a legjobbakat és legerősebbeket támogassa, a rosszakat és gyengéket pedig elnyomja. ²⁰⁸

Darwin A fajok eredete 8. fejezetében az „ösztönről” szóló részt így zárja:

Végül, ha nem is logikai következmény, sokkal kielégítőbb magyarázat, ha mindezeket az ösztönöket nem külön adott vagy teremtett ösztönöknek tekintjük, hanem egy általános törvény következményeinek, amely minden élőlényt a haladás útjára vezet: szaporodjanak, változzanak, az erősek éljenek, a gyengék haljanak meg. ²⁰⁹

Ahogyan Hitler fasizmusa erősen támaszkodott Darwin evolúcióelméletére, úgy a kommunizmus is tudományos igazságként igyekezett hinni a darwinizmusban kifejezett „mindenki harca mindenki ellen” elméletben, és támaszkodni rá. Marx kitartó és erős kíváncsiságot tanúsított Darwin evolúcióelmélete iránt. Lelkes levelet írt Engelsnek, alteregójának.

Figyelemre méltó, hogyan fedezi fel Darwin az állatok és növények világában a munkamegosztást, a versenyt, az új piacok megnyitását, a „találmányokat” és a malthusi „létért való küzdelmet”. Ez mindenki harca mindenki ellen. ²¹⁰

Marx, aki azt akarta, hogy eszmerendszerét tudományosnak tekintsék, a darwinizmusban keresett tudományos bizonyítékot kommunizmusa alátámasztására. Lassalle-nak írt 1861-es levelében Marx világosan felfedi ezt a szándékát.

Darwin műve nagy jelentőségű. Természettudományos alapot adhat gondolati rendszeremnek, és történelmileg bizonyítja az osztályharc szükségszerűségét. ²¹¹

Az ideológia és a szociáldarwinizmus egyesülése mindenekelőtt a harc útján, fokozatosan végbemenő evolúció darwini magyarázatából fakad. Az ideológiák a darwinizmust harcuk és fokozatos változásuk „igazságává” igyekeztek tenni. Darwin A fajok eredete című művében ismételten hangsúlyozza, hogy az új fajok „fokozatos és harcos” természetes kiválasztódás (natural selection) révén jönnek létre.

A természetes kiválasztódás napról napra, óráról órára, az egész világon gondosan megvizsgál minden változatot, még a legcsekélyebbet is: elveti azt, ami rossz, megőrzi és felhalmozza mindazt, ami jó. ²¹²

Darwin természetes kiválasztódásról szóló elméletének harcos jellege, ahogyan maga is megírta, Malthus Tanulmány a népesedés elvéről című művéből merített ötletből ered.

A következő fejezetben a „létért való küzdelemmel” foglalkozunk, amely szükségképpen kialakul a földön élő minden élőlény között, mivel mértani haladvány szerint szaporodnak. Ez Malthus elvének alkalmazása az állat- és a növényvilágra. ²¹³

Malthus és Darwin e nézetei úgy tekinthetők, mint a nyugati kultúra mélyén húzódó jellegzetesség megismétlése és kiemelése: annak, hogy a létezést harcnak tekintik, ahogyan Machiavelli A fejedelem és Hobbes Leviatán című művében látjuk. Machiavelli, aki az erkölcsre tekintet nélkül (amoral) minden eszközt igazolt a fennmaradás és a győzelem érdekében; Hobbes, aki a „mindenki harcát mindenki ellen” tekintette természeti állapotnak;²¹⁴ Malthus, aki a létért való küzdelmet az emberi társadalomra és a természeti világra alkalmazta; és Darwin az evolúcióelméletével: mind a nyugati kultúra áramlatában állnak.

Darwin, szembeszállva korának teremtéstanon alapuló, a természettudósok többsége által vallott nézetével, amely szerint „minden fajt külön teremtettek”, és a fajok változatlanok,²¹⁵ olyan mechanikus, egyenes vonalú és visszaható evolúcióelméletet vallott, amely szerint a fajok „lassú, apró és folyamatos evolúció” révén jöttek létre.²¹⁶ Azzal, hogy azt állította, hogy az emberi természet minden pillanatban fejlődik, Darwin az evolúció és a haladás mítoszát adta a 19. század különféle eszmei mozgalmainak. A 20. századi ideológiák korának létrejöttéhez döntően hozzájáruló szociáldarwinizmus így közvetlenül Darwin evolúcióelméletének hatása alá került.

Az ember kiválaszthatja, és valóban ki is választja a természet által adott változatokat, és tetszése szerint halmozza fel őket. Így alakítja hozzá az állatokat és a növényeket saját hasznához vagy kedvteléséhez.²¹⁷

Darwin feltételezte, hogy ez a fokozatos felhalmozódás a természetben csak az élőlények javát, az embernél pedig csak az ember saját hasznát szolgálva megy végbe. Azt állította, hogy ez a természet és az ember törvényét, a legrátermettebbek túlélését követi.

Az ember csak a saját hasznára választ; a természet csak annak a lénynek a javára választ, amelyről gondoskodik.²¹⁸

Hivatkozhat-e az ember a legrátermettebbek túlélésének természeti elvére? Darwin úgy vélte, hogy ezt bőségesen bizonyítani tudja. A szociáldarwinizmus annak a tételnek az alapjává vált, hogy a természet evolúciójában működő legrátermettebbek túlélésének elvét az ember felhasználhatja, és az emberi társadalomban az emberek között alkalmazhatja.

Vajon a kiválasztás elve, amelyről láttuk, milyen hatalmas az ember kezében, érvényes-e a természetben is? Úgy gondolom, be tudom bizonyítani, hogy ott is igen hatékonyan működik.²¹⁹

Az emberi természet ilyen felfogása pontosan ellentéte a kinyilatkoztatott vallásban megjelenő, létre épülő emberi természet-tannak. A kinyilatkoztatott vallás úgy tartotta, hogy a veleszületett emberi jellem nem változik. Darwin evolúcióelmélete azt állítja, hogy az emberi természet minden pillanatban fejlődési folyamaton megy át. Ez a változásra épülő keleti emberi természet-tantól is különbözik. A Kelet úgy tartja, hogy az emberek ugyanazzal az emberi természettel születnek, de születésük után a jellem a velük született természet keretein belül változik. A keleti emberi természet tana, amely szerint a szellem nem léphet ki annak a természetnek a korlátai közül, amellyel minden ember születik, hanem e korlátokon belül működik, alapvetően különbözik Darwin és a szociáldarwinizmus emberi természet-tanától.

A fokozatosság és a harc a haladás és az evolúció nélkülözhetetlen vonásai. Áthatották a reneszánsz utáni nyugati tudományt és filozófiát, amely a determinizmus és az okság köré szerveződött, és tagadta a viszonylagosságot és az autonómiát. Darwin pedig átvette őket. Darwin nem tudta elvetni azokat az előítéleteket, amelyekben a nyugati filozófia szentül hitt: „a természet nem ugrik” és „mindenki harca mindenki ellen”. Darwin evolúcióelméletének fokozatos és harcos jellegét tehát nem új elméletnek, hanem a korabeli nyugati kultúrában benne rejlő sajátosságnak tekinthetjük.

Darwin evolúcióelmélete vs a pontozott egyensúly elmélete (Punctuated equilibrium)

A Darwin által vallott fokozatos evolúció elmélete, amely szerint minden szüntelenül fejlődik, tudományosan fokozatosan megingott. A fő ok az, hogy a fokozatosság tanát alátámasztó hiányzó láncszemeket (missing link) sok erőfeszítés ellenére sem találták meg. A hiányzó láncszem az a feltevés, hogy vannak olyan fajok, amelyeken egy élőlénynek a fokozatos evolúció során át kellett haladnia, ám nyomukat nem találják. Ha továbbra sem találják ezeket a nyomokat, Darwin evolúcióelméletének módosítása elkerülhetetlen. Az egyik ilyen módosított elmélet a „pontozott egyensúly elmélete” (punctuated equilibrium). Gould professzor 1972-ben közzétett elmélete szerint a fajok hosszú stabil időszakokon mennek át, majd rövid időszakok alatt hirtelen elkülönülnek. Ezeket az időszakokat leszámítva az emberiség a Homo sapiensszé való fejlődése óta „nem evolúciós alkalmazkodást” (non-evolutionary adaptation) mutat.

A pontozott egyensúly elmélete különbözik a teremtéstantól, amely szerint Isten agyagból alkotta az embert. Különbözik Darwin evolúcióelméletétől is, amely szerint minden élőlény, az embert is beleértve, szüntelenül, fokozatosan fejlődik. Az ember nem evolúciós alkalmazkodásának elmélete azonban jól illeszkedik a tao civilizációja által hangsúlyozott változásfilozófiához. A bőr vagy a szem színe, az orr vagy az ajkak formája a mai emberiséget alkotó egyes rasszok sajátossága. A nyugati tudósok kényelmi okokból egy időben sárga (Ázsia), fehér (Nyugat), fekete (Afrika), barna (India) és vörös (Amerika) rasszra osztották a mai emberiséget, azt állítva, hogy ezek különböző rasszok. Ma azonban elfogadott, hogy mind ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, és a rasszjegyek csupán megváltoztak: az ember nem fejlődött tovább.

A Homo sapiens felé vezető utolsó mutáció, úgy tűnik, egyszerre több helyen ment végbe. A korai Homo sapiens génállományából (pool) a Föld több pontján kifejlődtek a mai emberiség génjei, és az ezeken osztozó mai emberiség végül benépesítette a Földet. A világ minden táján ma élő összes rassz egyetlen faj, a Homo sapiens alfajai (亞種). A rasszok közötti különbségek a földrajzi elszigeteltségből és az éghajlati különbségekhez való alkalmazkodásból erednek: csupán egyetlen fajon (種) belüli különbségek. ²²⁰

Mit jelent az, hogy a Homo sapiens testével, ugyanakkor egy elkülönült rassz „testi jegyeivel” rendelkezünk? A testi jegyek, vagyis a bőr színének, a szem színének, az orr formájának különbségei magának a Homo sapiens testének fejlődési folyamatát jelentik-e? Vagy úgy kell tekintenünk őket, mint az evolúcióval semmilyen kapcsolatban nem álló puszta változásokat, ahogyan a kaméleon bőrének színe is a környezettől függően változik? Itt a teremtéstanon alapuló nyugati Isten-civilizáció egészen a 20. század első feléig az emberiség testi jegyeit különböző emberekként teremtett jegyeknek igyekezett tekinteni. Ebben Darwin 19. század végi evolúcióelmélete után sem volt különbség. Vagyis még ha az embert nem is olyannak teremtették, amilyen most, hanem fejlődés révén lett ilyenné, akkor is úgy igyekeztek kezelni, mintha különböző emberekké fejlődött volna.

Darwin és a többi evolucionista úgy hitte, hogy a Homo sapiens megjelenése óta szüntelenül fejlődik, és olyan gondolkodók, mint Comte vagy Marx, erre a feltevésre építették filozófiai rendszerüket. Ám a 19. századi Nyugaton lázként végigsöprő haladáseszme hanyatlásával egy időben az evolúcióról szóló elméletek is megváltoztak. Az a gondolat is változáson ment át, hogy az emberi társadalom szüntelenül fejlődik, amint megdőlt az evolucionisták tétele, amely szerint az ember mint biológiai faj szüntelenül változik.

A kövületek tanúsága szerint semmi sem bizonyítja, hogy a Homo sapiens megjelenése óta megváltozott volna az agy térfogata vagy szerkezete.²²¹

„A fajok evolúciójának határán az agy száz- vagy kétszázezer éve változatlan állapotban van.” ²²² Ha elfogadjuk ezt a nézetet, vagyis hogy a Homo sapiens megjelenése óta nem fejlődik, akkor az evolúció nem mehet végbe „fokozatosan”, ahogyan Darwin állította: úgy kell tekintenünk, hogy hirtelen, éppen azokkal az „ugrásokkal” megy végbe, amelyeket ő oly igyekezettel tagadott. Az általa emlegetett hiányzó láncszemek nem olyan láncszemek, amelyek léteznek, csak nem találták meg őket: egyszerűen nem létezhetnek. Az emberi agyat úgy kell tekintenünk, hogy nem fokozatosan nőtt meg, hanem viszonylag rövid idő alatt, hirtelen, ugrásszerűen, és azóta nem változik. Az emberi agy evolúciójának elmélete így magyarázható.

Az ember nem úgy fejlődött, hogy agya nemzedékről nemzedékre fokozatosan nőtt volna, hanem a kis agyú fajokat szakaszosan nagy agyú fajok váltották fel.²²³

Valóban, a Darwin óta folyó élénk kövületfeltárások ellenére a hiányzó láncszemeket nem találták meg. A geológia és a paleontológia bizonyítékai cáfolják Darwin fokozatos evolúcióját. Ezeket a tárgyi bizonyítékokat tényként elfogadva olyan új evolúcióelméletet tettek közzé, amely különbözik Darwin fokozatos evolúcióelméletétől: a pontozott egyensúly elméletét. Ez olyan úttörő elmélet, amely képes felforgatni a 19. század evolúcióelméletén és haladáseszméjén alapuló minden ideológiát. A szociáldarwinizmus ugyanis elveszíti alapját.²²⁴

A pontozott egyensúly elméletének lényege így magyarázható: a fajok nem fokozatosan változnak, hanem a földtörténeti időléptékben szinte egy pillanat alatt jelennek meg, és évmilliókig fennmaradnak szinte változatlanul.²²⁵ Az eddigi paleontológiai bizonyítékok két jellegzetességet mutatnak: a meglévő fajok stabilitását és az új fajok hirtelen megjelenését. A fajok átalakulásában és evolúciójában a meglévő fajok stabilitását az bizonyítja, hogy egy faj korai és késői kövületei szinte azonosak, a hirtelen megjelenést pedig az, hogy az új fajok nem apró változások felhalmozódásával, hanem kész formában jelennek meg.²²⁶ A kövületek tanúsága szerint tehát az új fajok hirtelen jelennek meg, és ha eltűnnek, hirtelen tűnnek el.²²⁷ Az evolúció általában egy elszigetelt részben megy végbe, és ritkán fordul elő, hogy egy faj lassan és folyamatosan változva fejlődjön.²²⁸

Miért kell éppen a kiválasztódás elméletét egy fölösleges és valószínűleg téves feltevéshez kötni? Az általunk ismert kövületek nem támasztják alá a fokozatos evolúció fogalmát. Egy állatcsoport igen rövid idő alatt kihal, az új fajok pedig mindig hirtelen jelennek meg. Semmilyen kövületi bizonyíték nem mutat összekötő köztes fajokat. Ha ugyanazon a vidéken minden régi követ megforgatunk, akkor sem találunk ilyen kövületi bizonyítékot.²²⁹

Darwin evolúcióelméletében a fokozatos jelleg elválaszthatatlan a harcos jellegtől. Ezért ha a fokozatos jelleget módosítják, a harcos jelleget is módosítani kell. Az állatvilág, ahogyan a 19. században Darwin és követői elképzelték, kegyetlen világ volt: olyan világ, amelyben minden állat minden percét és másodpercét a létért való küzdelemnek szenteli. A siker mércéje az volt, hány harcot nyert meg, hány ellenséget győzött le. Ma azonban kiderül, hogy az állatok közötti harc gyakran nem élet-halál küzdelem, hanem csupán szertartás, és hogy a szimbiózis és az együttműködés az élet és az evolúció szempontjából éppolyan fontos rész, mint az élet-halál harc.²³⁰ A létért való küzdelemnek az evolúcióban nincs akkora jelentősége, mint amekkorát Darwin gondolt. A pontozott egyensúly elmélete tagadja a létért való küzdelem fontosságát.

Ugyanazon faj egyedei csak azon a változási tartományon belül versengenek egymással, amellyel a faj megjelenésekor születtek. Ezért az egyedek közötti létért való küzdelemnek, mivel szinte semmilyen evolúciós értéke nincs, nem sok jelentősége van.²³¹

Darwin maga írja A fajok eredetében, hogy természetes kiválasztódásról szóló elméletének helyességét ugyanúgy lehet bizonyítani, mint a fény hullámelméletének helyességét.²³² Ám, mint tudjuk, amióta Einstein 1905-ben a fényelektromos hatással bebizonyította, hogy a fénynek részecsketulajdonságai is vannak, elfogadott tétel, hogy a fény egyszerre rendelkezik hullám- és részecsketulajdonságokkal.²³³ Érdekes az is, hogy maga Darwin elismerte: a geológiai és paleontológiai tények nem igazolják a fokozatos evolúciót, és azt írta, hogy ezek a tények megkérdőjelezhetik természetes kiválasztódásról szóló elméletét – és ma valóban ez történt.

A geológia bizonyosan nem mutatja, hogy az élőlények apró, fokozatos lépésekben fejlődnének. És ez talán a legnyilvánvalóbb és legsúlyosabb ellenvetés, amelyet a természetes kiválasztódás elméletével szemben fel lehet hozni.²³⁴

Ahogyan Galilei és Newton mechanikája, amely a 19. századig nagy erővel uralta nemcsak a fizikát, hanem a filozófiát is, a 20. században elveszítette abszolút voltát, és Einstein relativitáselmélete magába foglalta, úgy eljött az idő, amikor Darwin evolúcióelméletét is egy átfogóbb evolúcióelméletnek, például a Gould professzor által vallott „pontozott egyensúlynak” kell magába foglalnia. A nyugati gondolkodási rendszer egy csapásra elveszítette nemcsak fizikai, hanem biológiai alapjait is. A haladás eszméje elveszítette támaszát, és légvárrá vált.

Az azonban, hogy a Darwin által vallott evolúcióelméletet megcáfolták, természetesen nem jelenti, hogy az evolúció általa feltárt tényét is tagadnák. Darwin tudományos érdeme az, hogy megtörte a kinyilatkoztatott vallás dogmáját, amely szerint minden egyes fajt külön teremtettek, és megdönthetetlen tényként rögzítette, hogy a fajok evolúció révén jöttek létre. Darwin olyan ember volt, akinek megvolt a bátorsága és tisztánlátása ahhoz, hogy ne adja fel meggyőződését még akkor sem, amikor korának előítéletektől fogva tartott emberei gúnyolták. Azon gondolat szerint, hogy egy nagy gondolat erényei az egyéné, hibái pedig a kor hatásáé, Darwin kétségtelenül nagy művet hagyott hátra, amely kimutatja, hogy az ember evolúciós lény. De az is kétségtelen, hogy a kor hatása alatt az evolúció tényének magyarázatában elkövette kora tévedéseit.

Darwin evolúcióelmélete óta többé nem lehet olyan teremtéstant vallani, amely szerint minden virágot külön a neki megfelelő rovarnak alkottak. Ebben az értelemben az evolúcióelmélet ellentmond a hagyományos teremtéstannak. Ebben nem lehet nézeteltérés. Nem tagadható azonban, hogy a véletlen központi kérdése továbbra is megoldatlan. Semmi különbség nincs abban, hogy a rendezett világegyetemben az élet kifejlődik, és evolúció útján magasabb rendű élőlények jelennek meg. Azt gondolni, hogy mindez a véletlen műve, továbbra is képtelen ábrándnak számít.²³⁵

Darwin evolúcióelmélete, értelmezéstől függően, lehetővé teszi, hogy az ember félretegye Istent, a transzcendens helyére üljön, és uralkodjék a természeten. Ebben az értelemben Darwin keresztény maradhatott. Valóban, Darwin maga mondja: „Nem látom be, miért kellene elméletemnek megbotránkoztatnia bárki vallásos érzéseit.” ²³⁶ Ebben az értelemben a zsidó–keresztény teremtéstan és Darwin evolúcióelmélete egyezik az ember és a természet viszonyának kérdésében tanúsított magatartásában: az ember olyan lény, amely uralkodhat a természeten. Ez homlokegyenest szemben áll a tao keleti fogalmával, amely szerint az ember a természet terméke, és a természetet kell követnie.

A görög kultúrát kivéve a nyugati civilizáció soha nem ölelte magához és nem hozta harmóniába egyszerre a sorsot és a szabadságot. Nagy vonalakban a középkorig a sorsot, a reneszánsz után a szabadságot fogadták el alapvetőnek. A 19. században pedig, amikor a zsidó–keresztény Istent a szellem váltotta fel, a szabadság is sorsszerűvé vált. Azoknak, akik figyelmen kívül hagyják és kigúnyolják a középút fogalmát, nem volt meg a kulturális alapjuk ahhoz, hogy felismerjék az igazi szabadság értelmét: „a szabadságot a sorson belül”. Darwin, ahelyett hogy megértette volna a kínaiak és az ókori görögök középút-fogalmát, hidegen gúnyos magatartást tanúsít vele szemben.

A tenyésztők nem csodálják és nem is fogják csodálni a középszert: a végleteket kedvelik.²³⁷

Darwin a természet megváltoztathatatlan törvényeként állította, hogy azok az egyedek vagy fajok, amelyek nem haladnak a tökéletesség felé, lemaradnak, vereséget szenvednek, és elpusztítják önmagukat:

Mivel a természetes kiválasztódás csak az élőlények javára és java által működik, minden testi és szellemi adottság a tökéletesség felé való haladás hajlamát fogja mutatni.²³⁸

Ha azonban az egyedek és a fajok nem fejlődnek, hanem változnak, akkor nem igazolható az a könyörtelen erőszak és ravasz fortély, amelyet lázas és felelőtlen emberek egy hamis evolúció és haladás érdekében mozgósítanak. A nyugati civilizációban rejlő elválasztás és harc alapfogalmai a nyugati evolúció- és haladáseszme két oldalát alkotják. A darwinizmus a 20. századi nyugati filozófia olyan irányzata, amely abból a gondolatból született, hogy az ember biológiai evolúciója szüntelenül folytatódik. Ám a 20. század antropocentrikus ideológiáinak eltűnésével a 21. században már nincs olyan gondolkodó, aki az ember biológiai evolúciójára alapozva tervezné meg a társadalomtudományokat.

4) A 20. század ideológiái: az etikaellenes antropocentrizmus (人間主義)

A nyugati filozófia az ókori szellem egyetemessé tétele, majd az újkori szellem abszolutizálása után végül eljutott a modern szellem antropocentrizmusához (人間主義, anthropocentrism). Ez a nyugati filozófiatörténet útja. Az antropocentrizmus egészen más, mint a humanizmus (humanism). ²³⁹ Az emberi kapcsolatok értelmezésében a humanizmus a metafizikával vagy a teocentrizmussal szembenálló gondolat. Ez a keleti filozófia központi gondolata, amelyet a taoizmus és a konfucianizmus vall. A nyugati filozófiatörténetben a Nyugat akkor tapasztalta meg a humanizmust, amikor a középkor ezeréves sötét korszakát átvészelve a reneszánsz korába lépett. Ez annak a visszatérésnek a neve, amellyel először tért vissza a görög ókor humanizmusához, amióta a kinyilatkoztatott vallást a 4. században Róma államvallásává tették. A humanizmussal ellentétben az antropocentrizmus azt állítja, hogy az emberi szellem erejére támaszkodó metafizikai vagy teocentrikus gondolkodás meghaladhatja az emberi kapcsolatokat: olyan filozófia ez, amely szerint az „igazság” meghaladhatja az emberi kapcsolatokat. Ez a jellegzetes nyugati megnyilvánuló tanán alapuló rendszer. Mert ha a meg nem nyilvánuló szerint az ember nem fejezheti ki az igazságot, akkor egy ilyen igazság nem haladhatja meg az emberi kapcsolatokat.

A megnyilvánuló dogmáin kívül Nyugaton meglepő módon olyan gondolkodók is akadnak, akik a tudomány nevében etikaellenes filozófiát fejtenek ki. Herbert Spencer (1820–1903) is közéjük tartozik. Miután elolvasta Darwin A fajok eredete című művét, a természetes kiválasztódás fogalmát a társadalomra alkalmazta, és kifejlesztette a szociáldarwinizmust (Social Darwinism). 1864-es A biológia alapelvei (Principles of Biology) című könyvében használta először a „legrátermettebbek túlélése” (Survival of the fittest) kifejezést. Ez a tétel Darwin evolúcióelméletének fokozatosság- és harctanán alapul. Darwin 1859-es A fajok eredete (On the Origin of Species) című könyvében így magyarázta: „egyetlen általános törvény, amely minden élőlény haladásához vezet, nevezetesen: szaporodjatok, változzatok, a legerősebbek éljenek, a leggyengébbek haljanak meg”. Maga Darwin az 1869-es ötödik kiadástól kezdve átvette Spencer „legrátermettebbek túlélése” kifejezését. Ezt a gondolkodó, aki a társadalomra vitte át, Spencer volt. Spencer azt a logikát fejtette ki, hogy „a társadalom is, akárcsak a természet, a versengés révén fejlődik”, és ezért úgy vélte, hogy „az alkalmatlanok mesterséges segítése gátolja a társadalom fejlődését”. Spencer olyan etikaellenes filozófiai rendszert vallott, amely a keleti filozófiában elképzelhetetlen. A konfucianizmus azt az etikát vallja, hogy „a vezető (csün-ce, 君子) segít a szűkölködők nyomorúságán, és nem gyarapítja a gazdagok gazdagságát” (Beszélgetések és mondások 6:4). Spencer erősek filozófiája nagy szerepet játszott a laissez-faire kapitalizmus és az imperializmus igazolásában. A nyugati imperialisták két kézzel üdvözölték. Sőt a kommunista és a fasiszta ideológiák is tevékenyen felhasználták.

Marx hitte, hogy az emberi természet a környezettől, különösen a gazdasági tényezőktől függően változhat. Darwin evolúcióelméletében azt állította, hogy „a természetes kiválasztódás napról napra, óráról órára, az egész világon gondosan megvizsgál minden változatot, még a legcsekélyebbet is: elveti azt, ami rossz, megőrzi és felhalmozza mindazt, ami jó”. Marx azon a feltevésen alapult, hogy az emberi természetet a természetes kiválasztódás változtatja meg. Ha Marx a keleti civilizációhoz hasonlóan hitt volna egy változatlan emberi természet létezésében, nem álmodott volna megvalósíthatatlan utópiáról. Azt sem igazolhatta volna, hogy erőszakot alkalmaznak „egy olyan társadalom megvalósításáért, amelyben mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesedik”, vagy „egy olyan társadalomért, amelyben az egyén fejlődésének feltételei azonosak az egész társadalom fejlődésének feltételeivel”. A szociáldarwinizmusra alapozva utópiát építeni akaró kommunista elmélet szükségképpen kudarcot vallott, mert eltorzította az emberi természetet. Ennek érdekében pedig igazolta a diktatúrát, és meg akarta haladni az etikát. A kommunista elméletről sokféle ítélet lehetséges. Azzal azonban, hogy egy soha meg nem valósuló jövőbeli utópia kedvéért elárulta a jelen etikáját, a kommunizmus a filozófia kegyetlen és képtelen iróniája, amely rászolgál a rosszallásra.

Az öröklődés egyik fontos eleme azonban a nemzedékugró öröklődés (隔世遺傳). A szülők tulajdonságai általában közvetlenül megjelennek a gyermekeknél, de előfordul, hogy a szülők nemzedékében nem mutatkoznak meg, hanem egy nemzedéket átugorva az unokáknál jelennek meg. Angolul a nemzedékugrásnál tágabb fogalomként az atavizmust (Atavism) használják. Ez azt írja le, hogy az evolúció során eltűnt ősi tulajdonság újra megjelenik egy leszármazottnál. Az ősi tulajdonságok újbóli megjelenése nemcsak két nemzedéket érint, hanem az ősök tágabb körét. Hogy egy ma alkalmatlan embernek a következő nemzedékben vagy leszármazottai között igen tehetséges gyermeke lehet, ez az öröklődés titka. A fordítottja is igaz. Ez az öröklődés olyan törvénye, amely hatástalanítja a fokozatosság és a harc tanát. Az alkalmatlanok mesterséges segítése az emberi társadalom önfenntartási ösztönének része. Az etika ezt az értéket tükrözi. Darwin 19. századi evolúcióelméletének mechanizmusait, a fokozatosság és a harc tanát a 20. század végén Gould professzor evolúcióelmélete, a „pontozott egyensúly” újraértékelte, és elveszítették relevanciájukat.

Minden ideológia, amely abszolút igazságot állít, mint a kommunizmus vagy a fasizmus, kitalálás. Az emberi természet fényében ugyanis megvalósíthatatlan célokat tűz ki. És e kitalált eszmények megvalósításáért arra kényszerít, hogy feláldozzuk azt, amiről emberként nem mondhatunk le, például az etikát. A többi ideológia sem az objektív igazság kifejezése, hanem a kor társadalmi szükségletei szerint lélektanilag megszerkesztett elbeszélés. A szabadság, az egyenlőség, a testvériség nagy eszmék, de mivel alkalmazási körük a körülmények szerint változik, nem lehetnek objektív igazságok. Hasonlóképpen a szocializmus, a nacionalizmus, a liberalizmus és mások egyetemes igazságot állítanak, de lélektanilag elemezve végül bizonyos csoportok érdekeit és hatalmát védik. A lényeg az önfenntartási ösztön.

Az antropocentrizmus, a nyugati civilizáció e különös formája, nem egyszerűen néhány gondolkodó kitalálásából született. A nyugati felvilágosodásban született deizmuson át, a szellem szerepét végsőkig fokozva, és a „tudománnyal” egyesülve jött létre. Mivel a szellem szerepe szüntelenül bővült, az antropocentrizmusban a szellem az egész ember helyét kezdte betölteni. Így a Nyugat a 20. században a szélsőséges harc korába lépett, amelyben az ember által kitalált különféle ideológiákkal akarta meghódítani a világot.

A humanizmus az antropocentrizmustól teljesen különböző filozófiai rendszer. A teocentrizmussal (Theocentrism) szembenálló humanizmus kifejezést gyakran abban az értelemben használják, hogy a reneszánsz, megszabadulva a vallásos világnézettől, az emberi természetet kereste. És mivel a reneszánsz által képviselt filozófia közel áll a humanizmushoz, az akkori humán műveltséget is humanizmusnak nevezik. A konfucianizmus alapfilozófiáját is gyakran humanizmusnak nevezik. A nyugati reneszánsz humanizmusa és a konfuciánus humanizmus annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő szemben áll a teocentrizmussal, de Kelet és Nyugat különbségét mutatják. A humanista gondolkodásban a Nyugat az egyén szabadságát és racionalitását hangsúlyozta, a konfucianizmus viszont az erkölcsi felelősséget és a társadalmi harmóniát becsüli. Vagyis a nyugati individualizmus és a keleti kapcsolatelvűség különbségét mutatják.

Az antropocentrizmus az a szemlélet, amely az embert a világ középpontjának tekinti: olyan filozófiai magatartás, amely az ember helyzetét a természet vagy más létezők (olykor Isten) elé helyezi. Vagyis az a gondolat, hogy az ember minden dolog középpontja. Az antropocentrizmus a humanizmustól teljesen különböző filozófiai rendszer. A lényegi különbség különösen az etika kérdéseiben mutatkozik meg. A humanizmus a legvilágosabban a keleti civilizációban vagy a nyugati reneszánszban mutatkozik meg: arról van szó, hogy az emberi társadalmat nem a vallás, hanem az emberi természet köré szervezzék. Az antropocentrizmus viszont nem ismeri el azt a korlátot, hogy az emberi szellem az ösztönhöz kötött. Végtelen lehetőséget akar látni benne. Ezért eszményt tűz ki, és minden eszközt jogosnak tart az elérésére, így meg akarja haladni az alapvető emberi etikát. Hogy a szellem szerepét hangsúlyozzák, az azt jelenti, hogy a szellem mint „fényforrás” még az etikát is irányítja. Ez annak a gondolatnak az elutasítása, hogy az etika az ösztönből ered.

A lényeg az, hogy az antropocentrizmus a megnyilvánuló tanán alapul: azon, hogy az ember megragadhatja az abszolút igazságot. Az antropocentrizmus mértéktelen szabadság, amely nem ismeri el a neki adott sorsot. Azt jelenti, hogy az ember, a természet terméke, minden korlát nélkül használja azt, amit a természet ad neki, és tetszése szerint, önmagát állítva középpontba bánhat a természettel. Ekkor az ember figyelmen kívül hagyja az élelemhez, ruházathoz és lakhatáshoz kötő ösztönt, és abba a nagyzási téveszmébe esik, mintha olyan élőlény volna, amely régi agy nélkül, csak az új aggyal él. Akkor, ahogyan Lessing kifejtette, „az ember olyan majommá válik, amely szellemi képességei megítélésében nagyzási hóbortba esett”. Ez annak az illúziónak az áldozatává válni, hogy az emberi szellem Isten helyére léphet, és hogy az ember megmagyarázhatja, és tetszése szerint használhatja a taót, a természet útját. Az antropocentrizmusnak ez a filozófiai magyarázata a keleti és a nyugati civilizáció összevetésének fontos eleme, mert a civilizációk történetének olyan oldalát mutatja meg, amely Nyugaton született, Keleten pedig elutasításra talált.

Amint a nyugati civilizáció a felvilágosodás deizmusa révén még jobban a metafizikába merült, a szellem abszolutizálása felé fordult. Ezt az időszakot az ideológiák korának nevezzük. Az ember túlbecsülte a szellem erejét, és abba a nagyzási téveszmébe esett, hogy az emberi szellem mindazt meg tudja tenni, amit a teizmusban Isten tesz. Ha ezt a problémát az emberi természet szempontjából vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a szellem abszolutizálásának jelenségében lényegi probléma rejlik. Az, hogy az új agyban kialakult bizonyos képesség az emberi ösztönök és érzelmek irányítására, azt jelenti, hogy az ember ennyiben „felszabadult” (emancipate) az állati ösztön alól. Figyelmet érdemel azonban e felszabadulás jellege. Az új agy szabályozhatja az állati ösztön egyes cselekvéseit, de ennyi. Az embernek megvan az a korlátja, hogy az állati ösztönt sem létrehozni, sem megszüntetni nem tudja. Ezért az ösztöntől elszakított tiszta metafizikai tudás, vagyis a csak a szellem erejére támaszkodó tudás, lehetetlen.

Descartes racionalizmusa, amelyben a szellem az ember helyére akar lépni, Berkeleyn, Kanton, Fichtén, Hegelen és másokon át a nyugati filozófia fő áramlatává vált. A nyugati filozófiának ez a szellemkultusza azonban végül az antropocentrizmus „őrült állapotába” jutott, amely szerint emberfeletti emberek új világot teremtenek.

A modern filozófia Descartes-tal kezdődik. Descartes szilárdan hitt saját gondolkodásában és létezésében, és úgy gondolta, hogy ebből kell kikövetkeztetni a külvilágot. Ez a magatartás tovább terjedt, Berkeleyn és Kanton át Fichtéig, aki úgy hitte, hogy minden csak az én kifejeződése. Ez egyszóval őrültség. Az azt követő filozófia szüntelenül megpróbált elmenekülni ettől a szélsőséges magatartástól a mindennapi élet józan esze felé.²⁴⁰

Az antropocentrizmust hirdető ideológiák kora végül a nyugati civilizáció szellemkultuszának végállomásává vált. Ebben a szociáldarwinizmus játszott központi szerepet. Ez a könyv csak Szókratészt, a szellemkultusz filozófiájának kiindulópontját és az ideológiák korát, annak végállomását vizsgálja. Az ideológiák korának vizsgálatakor különösen fontos megvizsgálni a szociáldarwinizmus lényegét, amely lehetővé tette ezt a kort. A szociáldarwinizmus ugyanis arra szolgált a különféle ideológiáknak, hogy igazolják az imperializmust, a fajgyűlöletet és a gazdasági egyenlőtlenséget. Persze egy megvalósíthatatlan utópia nevében igazolták őket, mert Darwin evolúcióelméletét a társadalomra alkalmazva lehetségesnek tartották az emberi természet átalakítását.

Az ideológiák ellenzői a legsúlyosabb problémák közé sorolják, hogy az ideológiák hajlamosak voltak legyőzni, meghaladni vagy figyelmen kívül hagyni az emberi etikát. Ha az etika az ösztönből ered, az azt jelenti, hogy elismerjük az emberi szellemi képességek korlátait. Ha viszont a szellemből ered, az azt jelenti, hogy elismerjük az emberi szellemi képességek korlátlanságát. Etikai szempontból így születik meg az az antropocentrizmus, amely „az embert a haladás eszközének” tekinti. Az antropocentrizmus kegyetlen arca abból fakad, hogy figyelmen kívül hagyja az etikát és az etika alapját, az emberi természetet.

A fasizmus „élettér-szerzése” és a kommunizmus „olyan társadalma, amelyben mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesedik”, olyan megvalósíthatatlan téveszmék, amelyek abból születnek, hogy az ösztönt figyelmen kívül hagyva a szellem mozgósításával akarnak utópiát elérni. Az, hogy a fasizmus az élettér megszerzéséért katonai erővel faji kiirtás politikáját folytatja, vagy hogy a kommunizmus az utópia felé törekedve a proletárdiktatúrát védelmezi, éppen annak a téveszmének felel meg, hogy szabad eltiporni az alapvető emberi etikát. Az ideológia azonban végül nem lépheti át az emberi természet korlátját, ezért az utópia eléréséért javasolt ideiglenes áldozatok az antropocentrizmus állandó politikájává válnak. Minden ideológia szükségképpen kudarcot vallott, mert nem vette figyelembe az emberi természetet, és túl akart lépni rajta.

Ahhoz, hogy a nyugati civilizációban a szellem „őrült állapotba” kerüljön, olyan tudományos megerősítésre volt szükség, amely a végsőkig fokozza a szellem erejét. Ezt a szerepet Darwin evolúcióelmélete töltötte be. Darwin 1859-ben tette közzé evolúcióelméletét, és megrázta a teremtéstanhoz kötött nyugati világot. Ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy „a nagy felfedezés a felfedező erőfeszítése, a benne rejlő problémák pedig a kor problémái”, akkor az evolúcióelmélet Darwin nagy műve. Ám az, hogy Darwin a nyugati gondolkodásban mélyen gyökerező módszert, a harc és a fokozatosság tanát változatlanul felhasználta evolúcióelméletében, a hibák hibája volt.

Ahogy Darwin evolúcióelmélete összekapcsolódott a társadalomtudományokkal, a Nyugat létrehozta azt a dogmatikus filozófiát, amelyet „társadalmi evolucionizmusnak” nevezünk. Éppen a szociáldarwinizmus játszott döntő szerepet az ideológiák korának megnyitásában. Ami a végletig jut, az visszájára fordul (物極必反): a darwinizmus a nyugati szellem korának zárófelvonását jelentette.

Az ideológiák korát sokféle filozófiai módszerrel lehet elemezni és értelmezni. A legjobb módszer azonban az emberi természet alapján történő elemzés és ítélet. Az ideológia abból a feltevésből indul ki, hogy az emberi szellem megragadhatja az abszolút igazságot, és a jövőben meg is teremtheti. Ez az utolsó szakasz, amelyhez a 20. századi Nyugat sajátos helyzete, a teológia–metafizika–ideológia folyamat elvezetett. A legfontosabb kérdés itt az emberi szellem szerepe. Ha elfogadjuk azt az emberi természet-tant, amely szerint az emberi természet ösztönből és szellemből áll, és a szellem nem léphet ki abból a körből, amelyet az ösztön kijelöl, akkor az ideológia olyan filozófia, amely ennek az emberi természet-tannak a súlyos eltorzításából indult ki, és végül szükségképpen teljes kudarcot vallott.

A szellem nem léphet ki az ösztön keretei közül, hogy saját szabadságot élvezzen. Végső soron, mivel az ösztön a fényforrás, a szellem pedig a tükör, az az állítás, hogy „a szellemre kell támaszkodni”, csak kitalálás lehet. Ezt az alapvető filozófiai rendszert figyelmen kívül hagyva a Nyugat a 20. századi ideológiák korában azzal próbálkozott, hogy a szellemre támaszkodva teljesen megoldja az emberi problémákat. Az eredmény pedig szörnyű tragédiákat hozott ránk. Sokféle magyarázat lehetséges arra, hogy az ideológiák kora miért okozta ezeket a problémákat. Mindenekelőtt az emberi természet-tan eltorzításának gyümölcsét láthatjuk benne, amely figyelmen kívül hagyja az ösztönt, és csak a szellemre támaszkodik.

A keleti civilizáció és Prótagorasz humanizmusa: „Az ember minden dolog mértéke”

Az ideológiák köré szerveződő antropocentrizmus végigsöpört a 20. századi nyugati filozófián. Az antropocentrizmus azt állítja, hogy a metafizika által vallott „igazság” vagy a teocentrizmus „dogmája” „minden dolog mértéke”. Ezek ugyanis meghaladják az embert. A keleti civilizáció viszont lényegénél fogva humanista. Semmilyen igazság vagy dogma nem sértheti az emberi kapcsolatokat. A taoizmus és a konfucianizmus középpontjában az a gondolat áll, hogy nem a metafizikai igazság vagy Isten, hanem az ember az emberi társadalom középpontja. Az emberi természetet és az önművelést tekintik központi értéküknek. Konfuciusz, Mencius és Hszün-ce gondolkodása Istenre vagy metafizikára nem támaszkodva hangsúlyozza az ember erkölcsi lehetőségeit és társadalmi felelősségét: éppen ez a humanizmus jellemzője.

Amikor egy tanítvány megkérdezte Konfuciusztól, hogyan kell a szellemeket szolgálni, Konfuciusz így felelt: „Még az embereket sem tudod rendesen szolgálni, hogyan szolgálhatnád a szellemeket?” Ez olyan válasz, amely kizárja a teocentrizmust, és a humanizmus fontosságát hangsúlyozza. Amikor pedig ugyanez a tanítvány a halálról kérdezte, Konfuciusz így felelt: „Még az életet sem ismerjük jól, hogyan beszélhetnénk a halálról?” (Beszélgetések és mondások 11:12). Ez olyan válasz, amely kizárja a metafizikai elvonatkoztatást, és azt hangsúlyozza, hogy az evilági valóságos életre, vagyis a humanizmusra kell összpontosítani. Mencius is Konfuciusz humanizmusát folytatta, amikor filozófiájából kizárta Istent és a metafizikai igazságot, és az emberségre, az igazságosságra, a szertartásokra és a bölcsességre (仁義禮智), vagyis az emberi társadalom valóságára összpontosított. Hszün-ce is, kijelentve, hogy „esőhívó szertartás nélkül is esik az eső”, a nevelés és a törvény révén megvalósuló társadalmi erkölcsnemesítést hirdette. A lényeg az, hogy Istentől és a metafizikai igazságtól távol tartva magunkat, humanizmussal kormányozzuk az egyént és az államot. A taoizmus is távol tartja magát Istentől, a metafizikai igazságtól és az ideológiától, és az a filozófiai rendszere, amely a természettől tanult tao gyakorlására hív, szintén a humanizmussal rokon gondolkodás.

Ez a filozófiai rendszer Nyugaton is létezett. A teocentrizmussal (theocentrism) és az antropocentrizmussal (anthropocentrism) szembenálló humanizmus (humanism) nevű filozófiai gondolatrendszer megjelenik a görög ókorban és a reneszánszban: ez az a humanizmus, amely a görög ókor óta létezik, és amelyet Prótagorasz képvisel. Erre példa a Nyugat későbbi erőfeszítése, hogy a középkori kinyilatkoztatott vallás teocentrizmusával szemben a görög civilizáció humanizmusát visszaszerezve megvalósítsa a civilizáció újjászületését, a reneszánszt. Legalábbis mielőtt a megnyilvánuló a görög civilizáció fő áramlatává vált volna, a humanizmus a görög civilizáció egyik központi eleme volt. Prótagorasz (i. e. 481–411) kijelentette, hogy az ember nem lehet máshol, mint a civilizáció középpontjában.

Az ember minden dolog mértéke: mindannak, ami most van, minden ügynek, a létezőnek és a nem létezőnek, mindezeknek. ²⁴¹

Ez az a gondolat, hogy ne kössük magunkat az Isten adta tanításokhoz, hanem magának az embernek az autonóm gondolkodását becsüljük: egyfajta reneszánsz típusú humanista gondolkodás kifejeződése. Isten vagy az ideológia, ha egyszer rögzült, nem az embert, hanem a tanítást vagy az ideológiát állítja középpontba. Az nem számít többé, mit gondol az ember, a rögzült tanítás uralkodik az emberen. Prótagorasz olyan gondolkodó volt, aki abban a korban élt, amikor a görög filozófia középpontja a vallás szentté nyilvánítása és az abszolút igazság kifejezhetősége felé tolódott. Ebben a korban Prótagorasz elutasította, hogy az ember higgyen az abszolútum kifejezéseiben, és kösse magát hozzájuk, és azt állította, hogy meg kell őrizni a humanizmust.

Prótagorasz azt állította, hogy ami helyes, az nem abszolút mérce, hanem az emberi tapasztalattól és észleléstől függően változik. Akkoriban Isten volt az ítélet mércéje, Prótagorasz viszont az embert mércéül véve igyekezett megérteni a világot. Ez a humanizmus filozófiája. Fontos fordulópont volt az ókori Görögországban, amely a mitikus világképből az ember-központú gondolkodás felé vezetett. Tétele annak filozófiai alapjává vált, hogy a különféle vélemények mind tiszteletet érdemelnek. A megnyilvánuló görög gondolkodói nem értettek ezzel egyet. Platón bírálta ezt a tételt, rámutatva, hogy ha minden vélemény igaz, ellentmondások keletkeznek. Arisztotelész is azt állította, hogy az igazságnak egyetemes mércével kell rendelkeznie.

Prótagorasz tétele szemben áll az ideológiával. Az ideológia ugyanis szemben áll a humanizmussal. Az ideológia a teocentrizmussal rokon. Ha az ember abban az értelemben állítja magát középpontba, hogy képes kifejezni az abszolút igazságot, az a teocentrizmus egy újabb formájává válik. Semmiben sem különbözik az Isten-központú élettől: az ember csupán Isten helyére lép. Az ember ekkor még a kinyilatkoztatott vallás etikájával is tetszése szerint rendelkezhet. Az ideológiában ugyanis az emberi szellem lép Isten helyére. Emiatt nehezen fér össze a vallás az ideológiával. Az ideológiák korában, hogy ideológiájuk abszolút voltát állítsák, nyíltan elítélték az Istent szolgáló teizmust. A kommunizmus az ateizmust hirdette; a fasizmusban, mivel a vezér rendelkezik az abszolútummal, a hagyományos vallás a rendszer eszközévé vált.

Az ideológia forrása a nyugati racionalizmus. A racionalisták végül szüntelenül egy olyan állapot felé terelték a nyugati civilizációt, amelyben az emberi szellem Istent utánozva figyelmen kívül hagyja a régi agyat, és egyedül is működhet. Mivel azonban a szellem tükör, nem fényforrás, a racionalizmus, és még inkább az ideológia, alapvető korlátot hordozott. A humanizmus a meg nem nyilvánuló tanán alapul, amely szerint az ember nem fejezheti ki az abszolút igazságot. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk az emberi erőfeszítést. Éppen azt jelenti, hogy mivel nem fejezhető ki, annál inkább mindvégig erőfeszítést kell tennünk: az ember bármennyire igyekszik is, nem érheti el az abszolút igazságot, és éppen ezért kell mindent megtennie, hogy megtalálja a viszonylagos igazságot, és birtokába jusson annak a filozófiának, amelyre a világnak, amelyben él, szüksége van. A fontos pont itt az, hogy a viszonylagos igazságot nem lehet másokra kényszeríteni. Az antropocentrizmus a megnyilvánulón alapul. Ezért az általa vallott metafizikai igazság abszolúttá válik, és tetszése szerint ráerőltetheti másokra. Még az etikát is figyelmen kívül hagyja egy mindent megoldást ígérő abszolút igazság elérése érdekében.

A nyugati humanizmus a reneszánszban a középkort uraló teocentrizmussal szemben megalapozta azt a tételt, hogy az ember minden dolog mértéke. Ám amikor a humanizmus Descartes racionalizmusába fordult át, több évszázadon át a teocentrizmus magja, a szellemkultusz felé hajlott. A 20. századba érve pedig összejátszott a szociáldarwinizmussal, és eljutott az antropocentrizmusig, amelyben a szellem lép Isten helyére. Sőt az antropocentrizmus a filozófiatörténetben ritka iróniát visz színre: még a teocentrizmus által becsült isteni etikát is elveti.

A humanizmus és az antropocentrizmus helyénvalóságáról is végső soron az emberi természet dönt: az, hogyan határozzák meg a szellem és az ösztön viszonyát. Minden filozófia és minden tudomány kisebb-nagyobb mértékben összefügg az emberi természettel. Bármilyen messze tűnnek is eltávolodni az emberi természettől, végül oda térnek vissza. A vallás, a megnyilvánuló, a meg nem nyilvánuló, a természetfilozófia, a természetes hit: minden az emberi filozófiához kapcsolódik. Ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy az ember gondolkodó lelke már Isten és a tao előtt is létezett, akkor elismerjük az ember-központú humanizmust. Ha viszont abból a filozófiából indulunk ki, hogy Isten az ember előtt létezett, és ő teremtette az embert, a civilizáció a teológia, a metafizika és az antropocentrizmus felé sodródik. A nyugati újkori racionalizmus töltötte be azt a szerepet, hogy a nyugati civilizációt ebbe az áramlatba vezette. Ha ez az irányzat erősödik, a humanizmus végül antropocentrizmussá változik.

Hogyan fogadta a Kelet a nyugati ideológiát?

Ismételjük: Darwin biológusként nagy művet hagyott hátra, az evolúcióelméletet. Ám az evolúcióelmélet magyarázó mechanizmusában Darwin nagy hibát követett el, és ez hozta létre a darwinizmust mint kulturális evolúciót. Ennek oka, hogy Darwin változatlanul magába fogadta korának a szellemi képességek felé végletesen hajló nyugati civilizációjának hatását. Darwin evolúcióelmélete, ahogyan könyvében megírta, következetesen a nyugati filozófiát és a klasszikus fizika elméleteit követi: a fokozatosság és a harc tanát. Ezekre alapozva Darwin evolúcióelmélete kapcsolatba lépett az ideológiával, és a társadalmi evolucionizmus felé fordult. A társadalmi evolucionizmusnak köszönhetően az ideológia lehetségesnek tartotta egy jövőbeli utópia felépítését, és ennek érdekében habozás nélkül hatalmas és szélsőséges intézkedéseket hozott. Olyan helyzetet idézett elő, amelyben egy soha meg nem valósuló jövőbeli utópia kedvéért figyelmen kívül hagyták a jelen változatlan etikáját.

A nyugati Isten-civilizációban a szellem és az ösztön szembenállásban, sőt ellenségességben létezik. A Nyugat évezredeken át vallotta ezt a filozófiát: „az ember olyan szellem, amely Istenhez hasonlóvá válhatna, de az ösztön visszatartja”. Ez a görög filozófiai világtól az újkori racionalista filozófiáig ívelt. És az emberi természetnek ez a meghatározása, vagyis az, hogy a szellem az ember középpontja, az a forrás, amelyből teológiájuk, metafizikájuk és ideológiájuk megszületett.

Az emberi természet kérdésében a Kelet a nyugatival gyökeresen ellentétes filozófiát követ. Ebből a szempontból nézve a Kelet nehezen tisztelhette úgy a nyugati ideológiát, mint a nyugatiak. A szellemi képességek abszolutizálásának jelensége, amelyhez a Nyugat ragaszkodott, vagyis az ideológiák korának megteremtése, csak olyan civilizációban lehetséges, amely azt a tévhitet táplálja, hogy az ember kizárólag a szellem áramlását követve mozog. Az emberi természet óriási eltorzítását a haladás és az evolúció úttörő küldetésének állították be. A Nyugaton kívül egy ország bűvölte el magát a Nyugat e „őrült” metafizikai elméleteivel: a 19. század végi és 20. század eleji Japán.

Japán, noha keleti volt, belesodródott abba az áramlatba, amely a fajgyűlöletbe süllyedt nyugati civilizációt tisztelte és változatlanul követte. Teljesen figyelmen kívül hagyva Kelet és Nyugat különbségeit, azt kezdte hinni, hogy csak a nyugati gondolkodás teheti lehetővé Japán jövőbeli sikerét. Fukuzava (1835–1901) nagy hatást gyakorolt a japán szellemi életre a 19. századi Meidzsi-restauráció idején. A sajtóhoz és a kettős könyvvitelhez hasonló fejlett nyugati intézményeket honosított meg Japánban, és Japán modernizációjának nélkülözhetetlen pozitív alakjává vált. Gondolkodásának tágassága bámulatos volt, joggal nevezhetnénk „reneszánsz embernek”. Japánban olyan nagy tisztelet övezi, hogy portréja a tízezer jenes bankjegyet díszítette.

Ő azonban a legrátermettebbek túlélésének ideológiai nyugati módszerét változatlanul be akarta vezetni Japán nemzetközi kapcsolataiba. Vagyis Darwin legrátermettebbek túlélésére épülő evolúcióelméletét és egy olyan háborúelméletet akart bevezetni Kelet-Ázsiában, mint az élettér (Lebensraum), amelyet később Hitler állított előtérbe.²⁴² Az élettér elméletét Ratzel német földrajztudós használta 1897-es Politikai földrajz című könyvében: az államot élő szervezethez hasonlítva azt állította, hogy Németországnak a növekedéshez és a fennmaradáshoz nagyobb területre van szüksége. Ez a „mindenki harca mindenki ellen” elméletének alkalmazása volt a nemzetközi társadalomra. Fukuzava a Nyugaton akkoriban divatos Spencer (1820–1903) gondolkodásának híve volt, és Keleten akarta alkalmazni. Spencer meg volt győződve arról, hogy a legrátermettebbek túlélésének és a természetes kiválasztódásnak az elve nemcsak a tudományos evolúcióelméletben, hanem az emberi társadalomban is változatlanul működik. Fukuzava ezt az elméletet nemzetközi szinten, más országokra is alkalmazni akarta.

Fukuzava Koreát és Kínát evolúciós szempontból elmaradott országoknak tartotta, örök elmaradottaknak, akikkel Japán nem élhet együtt. A „Dacu-A Njú-Ó” (脫亞入歐, kilépni Ázsiából, belépni Európába) elméletét előtérbe állítva arra a gondolatra jutott, hogy meg kell hódítani Ázsia elmaradott szomszédos országait. Egész gondolkodásának alapja az a gondolat lett, hogy Japán csak akkor maradhat fenn és virágozhat a jövőben, ha kilép Ázsiából, és Európához, vagyis a Nyugathoz hasonlóvá válik. Japán szövetséget kötött Hitler Németországával. A japánok mindent utánozni akartak, ami Németországból jött, mert azt tartották a jövő képviseletében legelöl járónak. Ennek eredményeként, ahogyan Hitler Németországa háborúba sodorta és romba döntötte az egész Nyugatot, úgy sodorta háborúba és döntötte romba Japán egész Kelet-Ázsiát.

Fukuzava nyugati típusú, a legrátermettebbek túlélését hirdető elmélete végül Keleten is kudarcot vallott, ahogyan Hitler is elbukott Nyugaton. Teljesen elvetette a meg nem nyilvánuló, az etika, a jin és jang és a kölcsönös kiegészülés keleti szellemét, és a megnyilvánulóra, a jogállamiságra, a jóra és gonoszra és a harcra épülő nyugati túlélési elméletbe merült. Ez annak a jelensége, hogy valakit elnyom egy olyan nyugati civilizáció, amely őrületbe hulló szelleme nyomán ideológiákat teremtett. A Kelet hosszú hagyományát, mély kultúráját és filozófiáját, amely szerint még a nemzetek között is etikának kell lennie, a gyengék egy fabatkát sem érő logikájának bélyegezte. Japán változatlanul átvette a Nyugat barbár, civilizálatlan magatartását: a hódítást, a kizsákmányolást, a katonai erőre támaszkodó ököljogot. Fukuzava 1885-ben közzétett „Kilépés Ázsiából” című írása a következőket tartalmazza:

Amikor a nyugati civilizáció Keletre érkezik, Kelet minden fája és fűszála a nyugati szél irányába hajlik. Véleményem szerint amikor a nyugati civilizáció meghódítja a Keletet, Kína és Korea, ez a két ország, nem maradhat fenn függetlenül. Ez olyan, mintha egy igaz ember egy olyan falu mellett élne, amely tudatlanságban, törvénytelenségben, erőszakban és kegyetlenségben él. Nem várhatjuk meg, amíg Kína és Korea fejlődik, hogy velük együtt fejlesszük Ázsiát. Ehelyett teljesen ki kell lépnünk Ázsia soraiból, és bele kell vetnünk magunkat abba, hogy a nyugati országokra tegyük fel jövőnket. Aki barbárokkal tart, azt barbárnak tekintik. Ezért teljesen ki kell tépnünk szívünkből Ázsia barbár országait. ²⁴³

Fukuzava és a japán militarizmus erőfeszítései ellenére azonban a nyugati ideológia keleti terjesztése végül kudarcot vallott. A keleti országok az ideológiával szemben a Nyugatétól eltérő mintázatot mutatnak. A nyugati országok őszintén meg akarták valósítani a fasizmus vagy a kommunizmus ideológiáját, és ezek az országok az ideológia kudarcával mind eltűntek. Eltűnésük oka, hogy az ideológia az emberi természet félreértésén, sőt félreítélésén alapult. A Kelet azonban másként viszonyult az ideológiához, mint a Nyugat. Japán a német fasizmust, Kína a szovjet kommunizmust próbálta magába olvasztani. A keleti országok azonban ahelyett, hogy a nyugati módon hűek lettek volna az ideológiához, és a nemzet egész sorsát rá tették volna fel, a Kelet hagyományos módszerét, a szinkretizmust (syncretism) választották, amely az ideológiát a nemzet sorsának szolgálatába állítja.

Amikor a fasiszta Németország bukásával és a kommunista Szovjetunió megszűnésével véget ért az ideológiák kora, érdeklődés tárgyává vált, hogyan bánnak a keleti országok ezekkel az ideológiákkal. A nyugati ideológiát a keleti szinkretizmus formájában fogadják be. Még a kommunizmust hirdető keleti országok sem a kommunista eszméhez ragaszkodva haladnak előre, hanem azzal a magatartással, hogy az abban foglaltakból azt használják fel, amire az állam kormányzásához szükségük van. Végső soron az államkormányzás e keleti, szinkretikus módjának köszönhetően a kommunizmust hirdető országok Nyugaton mind eltűntek, és csak Kelet-Ázsiában maradtak fenn.

Japán militarista korszakában el akarta hagyni a keleti civilizáció jellegzetességeit, és a szétválasztás és a harc nyugati kettéosztó filozófiáját akarta követni. Miután azonban a második világháborúban vereséget szenvedett az Egyesült Államoktól, hirtelen elvetette a fasizmust, kikiáltotta az amerikai demokratikus rendszert, és igyekezett követni: meghökkentő átalakulás. Hogy a fasizmusból hirtelen a demokráciába fordulhatott át, az abból fakadt, hogy Japán a Nyugattól eltérően végül keleti módon próbálta felhasználni a nyugati ideológiát. Úgy tekinthetjük, hogy Japán így, végletes és kerülőutas módon, a keleti civilizáció jellegzetességeit mutatja. A háború utáni japán belpolitikának az a hajlama is a keleti civilizáció jellegzetességeit mutatja, hogy a kormányváltás nem a nyugati kormányváltásokhoz hasonlóan ideológiailag megosztott kormányok között, hanem egyazon párt frakciói közötti egyeztetés útján megy végbe.

Kína azt a módszert alkalmazza, hogy a keleti gondolkodás alapját megőrizve használja fel a nyugati ideológiát. Kína a szinkretizmus filozófiájának keretein belül a kommunizmust az államkormányzás egyik eszközének tekinti, és így használja. Eltérően a megnyilvánuló nyugati módszertől, amely az állam kormányzását a kommunista filozófiára bízza, és azt változatlanul követi, Kína továbbra is a keleti civilizáció jellegzetességeit igyekszik követni. A Nyugat kommunista országai mind elvetették a kommunizmust és összeomlottak, Kína viszont megtartja a kommunizmust, és egyes szükséges részeit felhasználja az államkormányzásban. Ahogyan Kína a történelemben a taoizmust, a konfucianizmust és a buddhizmust egyaránt felhasználta az állam kormányzásában, úgy a kommunizmus eszméjéből is azt használja fel, amire szüksége van. A kínai kormány a kommunizmus mellett a konfuciánus gondolkodást is felhasználja: Konfuciuszt a kínai civilizáció képviselőjeként állítja előtérbe, és a „Konfuciusz Intézetek” révén terjeszti a világban. Ennek oka, hogy a kínai civilizáció ahelyett, hogy egyetlen filozófiához vagy feltevéshez kötné magát, a keleti civilizációnak azt a jellegzetességét követi, hogy a szinkretizmus (syncretism) szerint az ember által létrehozott minden filozófiai rendszert az állam kormányzásának szolgálatába állítja.

Végső soron mind az eszmék átvétele, mind a nemzet sorsa tekintetében a kelet-ázsiai kommunista országok szinkretikus magatartása civilizációs különbséget mutat azzal a dogmatikus magatartással szemben, amelybe a Nyugat ma már eltűnt kommunista országai belemerültek. Az, ahogyan a Kelet megértette azt az ideológiát, amelyet a Nyugat teremtett, és amely a 20. században egy időre uralta a világot, és ahogyan alkalmazkodott hozzá, a keleti civilizációban lappangó jellegzetességeknek köszönhető. Ezeket a jellegzetességeket mindenekelőtt az emberi természetnek a keleti civilizációban rejlő megértésében találjuk meg. Ez azért lehetséges, mert az emberi természet tekintetében a keleti civilizáció nem követi a Nyugathoz hasonlóan a szellem parancsait, hanem azt a kiegészülés-tant, amely a jin és a jang módjára harmóniába hozza az ösztönt és a szellemet.