1) A keleti civilizáció nyugati elmarasztalása
Történetileg a Nyugat sokáig kedvezően ítélte meg a keleti civilizációt. Miért ismerjük akkor oly kevéssé ezt a fontos és érdekes tényt? Az ok egyszerű. A keleti civilizáció kedvező nyugati megítélése a felvilágosodás korának elején a felvilágosodás késői szakaszába lépve száznyolcvan fokos fordulatot vett, és elmarasztalóvá vált. A felvilágosodás utáni időszak egybeesik a nyugati ipari forradalommal. Az ipari forradalommal a Nyugat megkezdte a Kelet fizikai meghódítását: a nyugati hatalmak kelet felé nyomultak (西勢東漸). A gőzzel és ágyúval felszerelt nyugati hajók előtt a Kelet fahajói úgy hullottak el, mint egér a macska előtt. A Nyugat Keletről alkotott ítélete az ipari forradalom előtt és után a civilizáció helyett a tudományon és a technikán alapuló ítéletté vált. A Nyugat elsöprő fölénye természetesen alkalmat adott arra, hogy a keleti civilizációról alkotott ítélete kedvezőből kedvezőtlenné forduljon.
A felvilágosodás korának elején, amikor a nyugati uralkodók abszolút hatalmat gyakoroltak, és nemcsak az egyén gondolkodásába, hanem a gazdasági életbe is aprólékosan beavatkoztak, a nyugati gondolkodók Keleten olyan kormányzást láttak, amelyben az uralkodót az erkölcs korlátozza, és a lehető legkisebbre szorítja beavatkozását a nép életébe. Ezért úgy ítélték, hogy a keleti uralkodóban az a példakép testesül meg, amelyet akkoriban a Nyugat keresett: a „felvilágosult abszolút uralkodó” (enlightened despot). A felvilágosodás késői szakaszába lépve azonban a nyugati gondolkodók már nem királyságról, hanem köztársaságról álmodtak, a görög–római demokráciát választották mintául, és kezdték kedvezőtlenre fordítani a keleti felvilágosult abszolút uralkodóról alkotott ítéletüket. Ahogy a nyugati gondolkodók a köztársaságról kezdtek álmodni, a kínai abszolút uralkodó iránti kíváncsiságot és jóindulatot kárhoztatás és ellenszenv váltotta fel.
Diderot (1713–1784), aki a francia enciklopédisták élén vezette a felvilágosodást, jellegzetes alakja azoknak a felvilágosult gondolkodóknak, akik megváltoztatták nézetüket. Kezdetben a keleti civilizációt a nyugatival egyenrangúnak tekintette, és különösen vallási és erkölcsi téren kedvezően ítélte meg. Később azonban a kínai dolgokat tudománytalannak és előítéletekkel telinek bélyegezte. Kijelentette, hogy a Nyugatnak Rousseau „nemes vadembere” lehet példaképe, és többé nem a kínai természetfilozófia. Helvétius (1715–1771) is azon gondolkodók közé tartozott, akik megváltoztatták nézetüket. A kínai felvilágosult abszolút uralkodóról alkotott kedvező ítéletét feladva a kínai császárt felvilágosulatlan zsarnoknak bélyegezte. Rousseau (1712–1778) és Condorcet (1743–1794) is bírálni kezdte Kínát, mert úgy látták, hogy a szabadság hiánya gátolja politikai és erkölcsi fejlődését. Montesquieu (1689–1755) különösen úgy határozta meg a keleti civilizációt, mint amelynek magából hiányzik a szabadság fogalma. A kínai államformát félelemre épülő zsarnoki rendszerként bírálta, és azt állította, hogy Keleten nem létezik a politikai szabadság fogalma.
A 19. században a Nyugat a Kelet gyarmatosításának szentelte magát, amely világhódításának utolsó célpontja volt. A Kelet tehetetlenül omlott össze a Nyugat elsöprő tudományos és katonai ereje előtt. A Kelet példátlan helyzetbe került: a nyugati hatalmak megszállták, a Nyugat kelet felé nyomult. A Nyugat természetesen még kedvezőtlenebbül kezdte megítélni és látni a Keletet. A fizikai uralom áramlatától hajtva Nyugaton eszmei téren is olyan gondolatok és filozófiai rendszerek születtek, amelyek ezt alátámasztották. Ezt az áramlatot a nyugati történetfilozófusok rendszerezték.
A Nyugat Keletről alkotott szemléletének változása hamarosan túlterjedt a gondolkodáson, és faji előítéletté terjedt át. A felvilágosodás korának elején, amikor a Nyugat a keleti gondolkodást a magáénál felsőbbrendűnek látta, és vonzódott hozzá, a keleti embereket a „fehérek” közé sorolták. A felvilágosodás késői szakasza után azonban, különösen amikor a Nyugat világhódítása megvalósult, a keleti emberek „sárgákká” változtak.368 Hangsúlyozták, hogy nemcsak civilizációjukban alacsonyabb rendűek a nyugati fehéreknél, hanem faji okokból ezen nem is változtathatnak. Végső soron ez a Nyugat világhódításának és kizsákmányolásának igazolását szolgálta. Ebből fejlődött ki a nyugati emberek körében az a gondolat, hogy a világ meghódítása és civilizálatlan részeinek vezetése „a fehér ember terhe”. Kelet és Nyugat viszonyát illetően is szembekerült ez Leibniznek a Kelet és Nyugat közötti érintkezésbe vetett reményével és derűlátásával. Divatba jött az a nézet, hogy Keletnek és Nyugatnak nagyon különböző civilizációja van, és mivel a Nyugat messze előrébb jár, az érintkezéshez hasonló dolgokra nincs szükség. Az angol költő, Kipling (Kipling) 1889-ben megjelent „Ballada Keletről és Nyugatról” (Ballad of East and West) című versében foglalta ezt tömören össze:
Kelet az Kelet, Nyugat az Nyugat, és sosem találkoznak ők, míg föld és ég az utolsó ítélet napján a bírói szék elé nem áll.369
Ez a légkör kiterjedt a Keletről valaha alkotott kedvező ítéletek felülvizsgálatára is. Hogy egy példát említsünk: alapvetően megváltozott a Mongol Birodalom megítélése, amely döntő és kedvező hatást gyakorolt a nyugati reneszánszra, és a nyugati gondolkodók dicséretét vívta ki. Ez az új- és a legújabb korban, különösen a 18. századi ipari forradalom és az azt követő világhódítás idején következett be. A nyugati gondolkodók között évszázadokon át voltak, akik kedvezően ítélték meg a mongolokat és Dzsingisz kánt: a 13. században, Dzsingisz kán saját korában, majd az utána következő 14–15. századi reneszánsz idején, egészen a 17–18. századi felvilágosodásig. Ezeket a korábbi ítéleteket nagyszabásúan felülvizsgálták, míg végül faji ítéletig jutottak.
Európában szinte minden tudós elfogadta, hogy az emberiséget három nagy fajra osszák: afrikai, ázsiai-mongol és európai fajra… És a legfejlettebb európai fehér fajhoz képest az ázsiai mongolokat olyan szellemi fogyatékosokként kezdték leírni, akiknek a fejlődése az újszülött szintjén megállt… Ettől fogva az orangutánhoz nagyon közel állónak tekintették őket… sőt az orvostudomány a szellemi fogyatékosokat egyenesen mongoloidnak (Mongoloid) nevezte.370
Ez a faji előítélet nem új keletű hajlam, hanem folytonosság jellemzi a nyugati civilizációban. Ha visszamegyünk a görög korig, a görög kor úgynevezett, a Keletet megvető „orientalizmusában” jelenik meg. Ezt a gondolkodást a Nyugat az új- és legújabb korban kiterjesztve újratermelte. Az ókori görögök és perzsák küzdelmében megmutatkozó „keleti” alsóbbrendűséget kiterjesztették az egész világra, hogy ehhez mérve megkülönböztessék a Nyugattól a többi fajt, és kifejezzék a Nyugat felsőbbrendűségét.
Az i. e. 472-ben bemutatott A perzsák című tragédia a perzsa háborúkat dolgozta fel színpadon, és jó példája annak, min elmélkedtek a görögök, miközben érintkeztek és összecsaptak a Perzsa Birodalommal… A perzsa zsarnoksággal és hierarchiával, a roppant gazdagsággal és fényűzéssel, az érzelmek túlzó kifejezésével, a rendetlenséggel és a gyávasággal a görög demokráciát és egyenlőséget, a takarékosságot és a mértékletességet, az önfegyelmet és a rendet, a bátorságot állította szembe… Hérodotosz, aki A perzsák elemzését és értelmezését örökölte, tovább fejlesztette Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia, görög és nem (非) görög, zsarnokság és demokrácia kettősségét. Így született meg az az ideológia, amely szerint az előbbiek felsőbbrendűek az utóbbiaknál. Ebből a hagyományból indult ki az orientalizmus. 371
Az orientalizmust az utóbbi időben újra elterjesztő jellegzetes nyugati történész Wittfogel (1896–1988). A keleti despotizmus (oriental despotism) című művében úgy ítélte, hogy Európa kivételével a legtöbb vidéken „vízgazdálkodásra és földművelésre épülő civilizációk” (hydraulic civilization) fejlődtek ki, és ezek mind despotizmust szültek. Ezért azt a gondolatot fejtette ki, hogy a Közel-Kelet, a Közép-Kelet, a Távol-Kelet, sőt más vidékek civilizációit is mind despotizmusnak tekintse, az orientalizmus alá sorolja, és a Nyugattal vesse össze: ez éppen a „Nyugat és a világ többi része” kettőssége. Olyan könyvet adott ki, amely pontosan illett annak a kornak a szelleméhez, amelyben a Nyugat az egész világra kiterjedve legyőzhetetlen helyzetet élvezett. Könyve felkeltette a nyugati emberek figyelmét, és széles körben idézték.
A Mongol Birodalomról, a mongolokról és a mongol békéről (Pax Mongolica) ma ismert ítélet nem a történeti tényeket tükrözi, hanem az új- és legújabb korban kialakult, faji előítéletekbe burkolt ítélet. Csak egészen a közelmúltban kezdték Nyugaton részben helyesbíteni ezt a torzítást. A Washington Post 2000 küszöbén, az emberiség harmadik évezrede (the Third Millennium) előtt megnevezte azt a személyt, aki a második évezredben, az 1000-től 1999-ig tartó ezer év alatt a legnagyobb nyomot hagyta a történelemben. Dzsingisz kán volt az.
Az orientalizmus előítélete olyan helyzetet táplál, amelyben szemet és fület hunyunk a keleti gondolkodásban rejlő minden valódi érték előtt. Az emberiség jövője érdekében meg kell értenünk a keleti gondolkodásnak a nyugati civilizációétól eltérő filozófiai rendszereit: világképét, az ember és a természet viszonyáról, az egyetemes erkölcsről és az emberi természetről vallott felfogását. Ehhez vissza kell tekintenünk arra, mi volt a lényege annak a keleti gondolkodásnak, amely a 17–18. századi nyugati felvilágosodás idején beáramlott Nyugatra, és ott nagy elismerésben és megbecsülésben részesült. Különösen fontos, hogy ezen keresztül megvizsgáljuk, miben különbözik Kelet és Nyugat politikai gazdaságtani gondolkodása.
2) Kelet és Nyugat az ipari forradalom előtt
A Nyugat Kelettel szembeni fölényének képét nagyrészt nyugati emberek alkották meg. Ez a kép szinte változatlanul elterjedt és elfogadottá vált Keleten is. Ezért könnyen úgy látjuk, hogy a Kelet a történelem során mindig is lemaradt a Nyugathoz képest. Történészek és gondolkodók azonban leírták, hogy ez a kép eltér a tényektől. Wells kiegyensúlyozott történelmi látásmódot mutat Kelet és Nyugat összevetésében:
Kína sokáig felülmúlta a Nyugatot. Azt mondhatjuk, hogy a nyugati világ csak a 16–17. században, Amerika felfedezésével, a nyomtatott könyv és a műveltség terjedésével és a modern tudomány hajnalával kezdte ismét utolérni Kínát. A virágzó Tang-dinasztia, a művészi, de kissé elfajzott Szung-dinasztia (960–1279) és a művelt Ming-dinasztia (1368–1644) idején Kína virágzó és boldog volt, kultúrája és művészete pedig minden más országénál előrébb járt. 372
Needham (Needham, 1900–1995), akit a kínai civilizáció egyik legnagyobb nyugati szaktekintélyeként ismernek, a kínai tudományról és a Nyugatról szóló könyvében szintén kifejti Kelet és Nyugat viszonyáról vallott nézetét: azt írja, hogy mi, akik a 20. század második felében élünk, még mindig annyira a 19. századi gondolkodás hatalmában vagyunk, hogy nem tudjuk: még három-négy évszázaddal ezelőtt is Kína jobb hely volt az életre, mint Európa.373 Azt magyarázza, hogy nem tudjuk: az i. e. 1. századtól az i. sz. 15. századig a keleti civilizáció sokkal hatékonyabban alkalmazta a természetre vonatkozó tudást az ember gyakorlati szükségleteire, mint a nyugati. 374
Needham a második világháború befejezése után, 1948-ban a kínai civilizáció kutatására irányuló tervet javasolt a Cambridge-i Egyetem kiadójának; a tervet elfogadták, és megkezdte a kínai tudomány és civilizáció nagyszabású kutatását és megírását. Ebben a kutatásban Needham bemutatta az öntöttvas készítését (azt a technikát, amellyel a vasat megolvasztják és meghatározott formába öntik; edények és ágyúk készítésére használták), az ekevasat és a kengyelt mint keleti találmányt. A kengyelt Keleten a 3. század táján találták fel, és Nyugatra a középkorban jutott el. A kengyel használata elképzelhetetlen mértékben növelte a lovas ember mozgékonyságát és harci erejét. A kengyel feltalálása olyan jelentős, hogy egyesek szerint a civilizáció fejlődéséhez való hozzájárulása a kerék vagy a nyomtatás feltalálásával mérhető össze. Needham azt is bebizonyította, hogy a jól ismert találmányok, a papír, a puskapor, a nyomtatás és az iránytű mind Kínában születtek.
Ám még a 20. század közepéig nemcsak a Nyugaton, hanem a világon is a legtöbben azt hitték, hogy e találmányok többségét Nyugaton tették.375 A 20. század közepe után Needham kutatásainak köszönhetően a nyugati értelmiségiek körében elfogadottá vált, hogy ezek a fontos találmányok Keletről származnak. Ez nyomban oda vezetett, hogy Nyugaton, Needhammel az élen, felmerült a kérdés: ha így van, miért nem fejlődött tovább Kína ezer vagy több száz évvel előbbre járó civilizációja, tudománya és technikája, és miért érte utol a Nyugat?376 Ez a „Needham-kérdésként” (Needham’s Question) ismert fontos kérdés a 20. század közepén sok nyugati tudóst és gondolkodót foglalkoztatott.377 Wells már Needham előtt is feltette ezt a kérdést:
Miért nem ért el többet Kína, amely oly sokat elért? Ebben az időszakban Kína kijutott a tengerekre, és jelentős külkereskedelmet folytatott. Miért nem fedezte fel Kína Amerikát vagy Ausztráliát? 378
Azok a gondolkodók, akik a történelmet vizsgálták, mint Needham és Wells, tudták, hogy a hosszú történelem során hosszú ideig a keleti civilizáció felülmúlta a Nyugatot. Az elmúlt két-három évszázadban azonban, amikor a Nyugat minden tekintetben felülkerekedett a Keleten, a civilizációk viszonylagos helyzetére vonatkozó ilyen szemléletnek nem volt időszerűsége. Végül nemcsak Nyugaton, hanem Keleten is szinte mindenki hihetetlennek tekintette azt a történeti tényt, hogy a keleti civilizáció átterjedt Nyugatra, és alig tulajdonított neki jelentőséget. Még a 20. század végén is, amíg a keleti gazdaságok történelmi felemelkedése robbanásszerűen valósággá nem vált, Keleten és Nyugaton egyaránt ez a szemlélet uralkodott.
Ám aligha valószínű, hogy a nyugati Wells vagy Needham könnyelműen mondott volna olyan kedvező ítéletet, hogy a Kelet kulturális téren sokáig előtte járt a Nyugatnak, és hatalmas történelmi tudásukat tekintve kitalált történet sem lehet. Valójában, ha alaposan megvizsgáljuk a történelmet, Wellsnek és Needhamnek ez a Keletről alkotott szemlélete a 18. század előtt Nyugaton uralkodó szemlélet volt. Adam Smith az egyik példa erre. Adam Smith 1776-ban írt A nemzetek gazdagsága című könyvében leírja Kína virágzását. Kínát a 18. századi világ egyik leggazdagabb országaként írja le:
Kína a világ egyik leggazdagabb országa, vagyis a világ egyik legnépesebb országa, földje termékeny, népe szorgalmas és kiművelt. Úgy látszik azonban, hogy sokáig nem változott. Amikor Marco Polo ötszáz évvel ezelőtt Kínába látogatott, leírta kultúráját, iparát és nagy népességét, és a mai Kínába utazók is hasonlókat jegyeznek fel. Úgy tűnik, Kína talán már régen megteremtette azt a legnagyobb gazdagságot, amelyet törvényeinek és intézményeinek rendszere megenged.379
Ha elfogadjuk Wellsnek, Needhamnek és Adam Smithnek ezt a szemléletét, igen érdekes és fontos történelmi szemlélethez jutunk: a Nyugat csak az elmúlt két-három évszázadban, vagyis a 18. század óta érte utol igazán a Keletet, és csak azóta van fölényben. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy nem szabad bezárkóznunk az elmúlt két évszázadra korlátozódó uralkodó nyugati szemléletbe. Ha a 19–20. század helyzetének foglyai maradunk, sem a múltat nem érthetjük meg, sem a 21. században kibontakozó jövőt nem tervezhetjük meg. Vissza kell tekintenünk a 19–20. század előtti hosszú történelemre, és meg kell vizsgálnunk Kelet és Nyugat felemelkedését és hanyatlását.
A reneszánsz előtt: a keleti kultúra átterjedése Nyugatra
Kelet és Nyugat civilizációja évezredeken át alapvetően egymástól elszigetelten fejlődött, egészen addig, amíg a Nyugat a 19. században igazán közel nem került a Kelethez. Az igazi civilizációt megalapozó szakaszokat, az írást, a fémek használatát, a társadalmi szervezetet, a kinyilatkoztatott vallást, a természetfilozófiát Kelet és Nyugat egymástól elszigetelten, külön-külön fejlesztette ki, nem pedig szoros kölcsönös hatás vagy külső behatás révén.380 A két civilizációt csak egy vékony selyemút kötötte össze. Minden kulturális elemnek, amely Kelet és Nyugat között átterjedt, ezen a rendkívül szűk úton kellett átkelnie Közép-Ázsia hegyláncain, így a lényegesen kívül szükségképpen minden sajátosságát elvesztette. A selyemút túl keskeny és túl hosszú volt ahhoz, hogy Kelet és Nyugat között szoros szellemi kölcsönhatás jöjjön létre.381
A selyemúton – szemben azzal, amit gyakran elképzelünk – a tengeri út ugyanolyan fontos volt, mint a szárazföldi. Ezért a szakemberek úgy vélik, hogy a csak a szárazföldi utat kifejező silk road kifejezés helyett pontosabb az átjárót jelentő silk route. A Keletet és a Nyugatot összekötő szárazföldi és tengeri utakból álló selyemút az i. e. 1. században nyílt meg igazán, és Kelet és Nyugat kereskedelmi útvonalává vált. Egészen addig, amíg Vasco da Gama 1497-ben meg nem nyitotta az Atlanti- és az Indiai-óceánt összekötő közvetlen tengeri utat Kelet és Nyugat között, több mint 1700 éven át ez volt az egyetlen útvonal, amely összekötötte Keletet és Nyugatot.
A selyemúton főként könnyű és nagy értékű drágaságok jártak. Évezredeken át kínai selymet és fűszereket adtak el Nyugatra, Nyugatról pedig üvegárut és a selyem megvásárlására szolgáló nemesfémeket szállítottak Kínába. Messze a selyem volt a legfontosabb kereskedelmi áru. Ezért nevezték el ezt az utat selyemútnak. Az i. e. 1. században, amikor a kínai Han-dinasztia és a Római Birodalom hatalma Keleten, illetve Nyugaton megszilárdult és kiterjedt, a selyemút teljes mértékben működni kezdett.
Ebben az időszakban Kínában olyan feljegyzések is vannak, amelyek a Római Birodalmat Ta-csin országnak (大秦國) nevezik. A római kori irodalom pedig arról tudósít, hogy a kínai selyemből nagy mennyiséget adtak el Rómában. Róma még aggodalmát is kifejezte emiatt:
A római szenátus gazdasági és erkölcsi okokból többször is törvényt hozott, amely megtiltotta a római polgároknak a selyemruha viselését, de nem tartották be. A Kínából való selyembehozatal miatt ugyanis a Római Birodalom aranyának nagy része Kínába áramlott. Erkölcsi szempontból a selyemruhát fényűzőnek és erkölcstelennek bélyegezték.382
Seneca, az i. sz. 1. századi római szenátor a selyemruha „erkölcstelen oldaláról” a következőket hagyta ránk:
Nem tudom, nevezhető-e ruhának a selyem, amely nem takarja el a test vonalait, és még viselője méltóságát sem óvja meg…… Számtalan asszony versengve buzgólkodik a selyemruháért, látva, hogy a feslett asszonyok alakja a vékony selymen át változatlanul kirajzolódik, így a vendég és a házigazda ugyanannyit tudhat a feleség alakjáról.383
A selyemúton folyó kereskedelem Kelet és Nyugat között közvetett kereskedelem volt. Vagyis a Nyugat Európája és a Kelet Kelet-Ázsiája között fekvő közép-ázsiai és közel-keleti országok kereskedői töltötték be a közvetítő szerepét. Az első nyugati ember, aki ilyen közvetítők nélkül közvetlenül ellátogatott Keletre, saját szemével látta, és feljegyzéseket hagyott hátra róla, Marco Polo volt. Ez a 13. században történt. Igaz, Marco Polo előtt is jártak időnként katolikus papok Kínában, és hagytak feljegyzéseket, de Marco Polo volt az, aki igazán megismertette a Keletet a Nyugattal. A 13. században a selyemúton Keletre induló Marco Polo hazafelé a selyemút tengeri útvonalán tért vissza.
Marco Polo a Keleten látottakat a 13. század végén A világ leírása című könyvben örökítette meg. Útleírása lett az első könyv, amely bemutatta a keleti civilizációt Európának. Sok emberre hatott, köztük Kolumbuszra is, aki 1492-ben átkelt az Atlanti-óceánon, és felfedezte Amerikát. Kolumbusz jegyzetekkel ellátva, buzgón tanulmányozta A világ leírását, és elhatározta, hogy Nyugatról Keletre vezető közvetlen tengeri utat nyit, és eljut Keletre.
Marco Polo A világ leírásában bemutatta a Kelet kultúráját; az általa bemutatott dolgok között szerepel a különféle vallások iránti türelmes magatartás, a papírpénz használata, a mozgatható betűs nyomtatás, a szén felhasználása, a Nagy Fal és a Nagy-csatorna leírása. A nyugati emberek többsége nemcsak Marco Polo korában, hanem még évszázadokig nem hitte el ezeket. A civilizáció alapjai túlságosan különböztek, a méretek különbsége pedig túl nagy volt ahhoz, hogy elhihessék. Hogyan lehet papírdarabokat használni arany vagy ezüst helyett? Hogyan lehet valami fekete kődarabot elégetni és tüzelőként használni? Hogyan lehet a kézzel, lapról lapra lemásolva készülő könyveket betűknek nevezett valamivel és papírnak nevezett valamivel tömegesen előállítani? És mindenekelőtt: hogyan lehetséges olyan emberi társadalom, amelynek nem Isten áll a középpontjában, és hogyan élhet egy országban egymás mellett többféle vallás? Ilyen kételyeket táplálva nagyotmondónak tartották Marco Polót, hiszen mindez nehezen volt érthető vagy elképzelhető. Ezek a kételyek és kérdések azonban teljesen természetesek voltak a még a középkor sötét századaiban élő nyugati emberek számára.
Különösen a 13. század végének nyugati emberei számára, akiknél minden – politika, gazdaság, népesség – kis léptékű volt, hihetetlen volt, hogy a Marco Polo által elbeszélt keleti események vagy ügyek során érintett emberek vagy dolgok száma gyakran meghaladja a milliót. Ha meggondoljuk, hogy Anglia népessége még a 15. század végén is mintegy hárommillió volt, a millió mint mértékegység a kor nyugati embere számára olyan számnak tűnt, amelyet csak több ország mozgósításával lehet elérni. Ezért Nyugaton „Il Milione”-nak, a milliók emberének csúfolták Marco Polót. Azt mesélik, hogy halálos ágyán barátai arra intették, lelke békéje érdekében bánja meg A világ leírásában feljegyzett számtalan hazugságát. Marco Polo erre sóhajtva azt mondta, hogy a Keleten látott csodáknak a felét sem írta le, és lehunyta a szemét.
Az ezt követő évszázadokban az európaiak meg voltak győződve arról, hogy A világ leírása kitalált mese, és Marco Polót a nagyotmondó és a hazug megtestesítőjévé tették. Nyugaton „Marco Polónak” nevezték azt, aki képtelennek tartott dolgokat beszélt. Ez mintegy háromszáz évig tartott, amíg a nyugati emberek a 16–17. században a Vasco da Gama által 1497-ben megnyitott közvetlen atlanti–indiai-óceáni útvonalon közvetlenül el nem jutottak Keletre, és meg nem bizonyosodtak arról, hogy amit Marco Polo A világ leírásában leírt, az nagyrészt igaz volt.384
Hogy a Nyugat nem tudta megérteni a Kelet új arculatát, az a középkor „sötét századainak” tulajdonítható. Miközben a Nyugat csaknem ezer évig a középkor sötét századait élte, a Kelet kultúrájában egyre csak fejlődött. A Keletnek ez az ezer év különbséggel kifejlődött kultúrája és gondolkodása két hullámban jutott el a Nyugatra és hatott rá: először a Kelet anyagi kultúrája, azután gondolkodása. A „mongol béke” (Pax Mongolica) idején, amikor az eurázsiai kontinensen átívelő nagy birodalom jött létre, és mintegy két évszázadon át élénken fellendítette a kereskedelmet, a Kelet találmányai igazán beáramlottak a Nyugatra, és nagy hatást gyakoroltak a nyugati reneszánszra. Ezt követően a keleti gondolkodás, Kelet és Nyugat első közvetlen emberi érintkezése révén Nyugatra jutva, mély hatást gyakorolt a nyugati felvilágosodásra.
Kelet és Nyugat közvetlen tengeri úton történő érintkezésére a 16. századig kellett várni. Azelőtt a selyemútnak sok ország fennhatósága alatt számos határon kellett átkelnie. Kivétel volt az az időszak, amikor a mongolok Keletet és Nyugatot átfogó birodalmat építettek. A Mongol Birodalom nagymértékben kiterjesztette az utakat és hidakat, újakat épített, és tevékenyen előmozdította a szabad kereskedelmet és a kulturális cserét a birodalmon belül éppúgy, mint Kelet és Nyugat között. Ekkor jutottak el igazán a Kelet találmányai Nyugatra, annak köszönhetően, hogy a Mongol Birodalom az eurázsiai kontinensen át az emberiség történetének legkiterjedtebb birodalmát építette fel, és megszilárdította a mongol békét. Azelőtt a selyemúton keresztül csak halvány tudomás volt arról, hogy létezik keleti civilizáció. A korlátozott közlekedési és hírközlési eszközökkel rendelkező emberiség úgy élt, hogy nem is érezte szükségét, hogy Kelet és Nyugat jól megértse egymást. A 12. századig a selyemúton Kelet és Nyugat között egy irányban két-három évig tartott az utazás.
A mongol béke idején a kultúra áramlása egyirányú volt, Keletről Nyugatra. A Nyugat akkor éppen csak mocorogni kezdett, hogy kilábaljon a mintegy ezeréves középkori sötétségből, így Keletnek csak a katolicizmust, egy kinyilatkoztatáson alapuló vallást tudott adni. Keleten azonban már szilárdan kiépült a taoizmus és a konfucianizmus köré szerveződő természetfilozófiai rendszer, így a nyugati kinyilatkoztatott vallásnak nem volt rése, ahol behatolhatott volna. Ezért a keleti kultúra egyirányúan áramlott Nyugatra, és az ekkor odajutott keleti kultúra nem csekély hatást gyakorolt a nyugati reneszánsz kezdetére és kibontakozására. Jack Weatherford (Jack Weatherford) professzor Genghis Khan and the Making of the Modern World (Dzsingisz kán és a modern világ megteremtése) című könyvében így fogalmazza meg a mongol béke hatását a reneszánszra:
Az európai reneszánsz idején Európa technikája, hadviselése, öltözködése, kereskedelme, konyhája, művészete, irodalma, sőt még zenéje is a mongol hatás nyomán változott meg…… Az európaiak történelmük során először viseltek nadrágot és zekét hosszú köntös és szoknya helyett. Hangszereiket nem ujjal pengették, hanem azzal a vonóval játszottak rajtuk, amelyet a mongolok a sztyeppén használtak. A festészet is új módon kezdett festeni.385
A nyugati emberek csak a reneszánsz idején kezdtek nadrágot viselni, amelyet a mongoloktól tanultak el. Azelőtt évezredeken át hosszú köntöst hordtak, ahogyan a görögök, a római szenátorok és a középkori szerzetesek képein látjuk. A Nyugat vonós hangszere is évezredeken át a kézzel pengetett hárfa volt, és csak a reneszánsz idején kezdték a húrokat vonóval megszólaltatni. Ebből fejlődött ki a hegedű és a cselló.
A középkor ezeréves sötétségét átvészelő Nyugat a mongol békének köszönhetően a Kelet sok csodálatos vívmányával ismerkedhetett meg. Köztük vannak azok is, amelyeket gyakran Kína négy nagy találmányának nevezünk: a papír, a puskapor, a nyomtatás és az iránytű. Ezek nagy hatást gyakoroltak azokra a nyugati emberekre, akik túlélték a 14. században a világon végigsöprő fekete halált, és új szemmel kezdték nézni az életet: ez volt a reneszánsz kezdete. Ezek közül egyes dolgok, például a papír, már korábban is eljutottak Nyugatra a közép-ázsiai és közel-keleti országok kereskedőinek közvetítésével. Ám a különböző nyelvű, írású, szokású és kultúrájú országok kereskedőinek kezén át a technika, a kultúra és a gondolkodás lényege – szemben magukkal a kereskedelmi árukkal – szükségképpen nagyrészt felhígult vagy elveszett. A mongol béke idején viszont a keleti találmányok hatalmas tömegben, folyamatosan áramlottak Nyugatra, és döntő hatást gyakoroltak a nyugati civilizáció fejlődésére és felívelésére.
Könnyen elképzelhető, mennyiben járult hozzá a reneszánsz eljöveteléhez az, hogy a papír és a nyomtatás Nyugatra jutva ugrásszerűen megnövelte a könyvek számát. Még Marco Polo A világ leírása is kezdetben csak kézzel lemásolt kéziratokban terjedt. Kolumbusz idejére azonban elterjedtek a nyomtatott példányok, és Kolumbusz is nyomtatott formában olvashatta A világ leírását. Az iránytű Nyugatra jutása pedig döntően megkönnyítette azokat a portugál és spanyol hajózásokat az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceánon, amelyek a 15. század végétől tömegesen indultak meg. Ekkoriban a Nyugat a keleti vasöntés (iron cast) és a puskapor használatának egyesítésével kiváló ágyúk gyártására lett képes, és a történelem jól mutatja, hogy az ágyú döntően hozzájárult a Nyugat világhódításához.
Ha a 15–16. századi reneszánsz annak a keleti kultúrának köszönhető, amely a mongol béke révén a 14. századtól szabadon kezdett beáramlani Nyugatra, akkor a reneszánszt követő 17–18. századi nyugati felvilágosodás korában a közvetlen érintkezés tette lehetővé Kelet és Nyugat szellemi cseréjét. A gondolkodás áramlása ekkor is egyirányú volt: a keleti gondolkodás áramlott Nyugatra. Mivel a Nyugat a kinyilatkoztatott vallás különféle észszerűtlen dogmáitól akart megszabadulni, a természet köré épülő keleti természetfilozófiai gondolatrendszer Nyugat felé áramlott.
A felvilágosodás kora: a keleti civilizáció kedvező nyugati megítélése
A világ tetejének nevezett Himalája és Kunlun hegyláncai által elválasztva Kelet és Nyugat évezredeken át anélkül élt, hogy hatott volna egymásra, és mindegyik saját jellegű civilizációs rendszert épített fel. Az egymástól elszigetelten kifejlődött két civilizáció között valódi szellemi csere végül csak a 16–17. században vált lehetővé. Ez akkor kezdődött, amikor nyugati katolikus misszionáriusok a Vasco da Gama által megnyitott atlanti–indiai-óceáni útvonalon a Csing-kori Pekingbe érkeztek, és ott telepedtek le.
A katolikus papok közül a legfontosabb személyiség Matteo Ricci (Matteo Ricci, 1552–1610). Ricci 1582-ben, harmincéves korában érkezett Makaóba, és huszonnyolc évig élt Kínában, a kínai nyelvet és kultúrát tanulva, egészen 1610-ben, ötvennyolc éves korában Pekingben bekövetkezett haláláig. A kínai udvar tanácsadójaként kínai nyelven kiadta Az Ég Urának igaz értelme (天主實義) című művét, amely a nyugati Isten-fogalmat mutatta be a Keletnek. Keresztényként a konfucianizmust tanulta. Halála után egy pekingi buddhista templomban temették el.
Matteo Riccinek Koreához is köze van. Yi Su-gwang (李睟光), aki Csoszon követeként Pekingbe utazott, megismerkedett Ricci Az Ég Urának igaz értelme és más műveivel, és hazatérésekor Csoszonban először vált ismertté a Ricci által bemutatott nyugati civilizáció és keresztény tanítás. Yi Su-gwang hazatérése után 1614-ben (Kvanghe király uralkodásának hatodik évében) megírta Csoszon első enciklopédiáját, a Jibong yuseolt (芝峰類說, „Csibong válogatott értekezései”), és ebben megemlítette a katolicizmust. Ricci buzgón terjesztette a nyugati gondolkodást Kínában a kereszténység révén, ám azzal, hogy lefordította és Nyugatra juttatta a Beszélgetések és mondásokat és más műveket, döntően hozzájárult a keleti gondolkodás európai elterjedéséhez is. Ekkor kapta Konfuciusz nevének latinosított alakját: Confucius.
Mit tanult és mit érzett ekkor a Kelet a Nyugattól? A Kelet érdeklődést mutatott a nyugati portréfestés technikája, az olyan finommechanikai eszközök, mint az óra, valamint a világtérképek iránt. Filozófia és gondolkodás terén azonban a Nyugat csak a kinyilatkoztatott vallást, vagyis a katolicizmust tudta felkínálni. A Kelet azonban már a Tang-, a Szung- és a Jüan-dinasztia idején folytatott érintkezések révén meglehetősen sokat tudott a kereszténységről, így ez aligha volt újdonság számára. Az is feltételezhető, hogy a Kelet, amely már rendelkezett a nyugati felvilágosodás késői szakaszának megfelelő természetfilozófiai rendszerrel, nem sok érdeklődést mutatott a kinyilatkoztatott vallás iránt. Ezért a nyugati felvilágosodás korában, a 17–18. században a gondolkodás áramlása abba az irányba haladt, hogy a keleti természetfilozófia hatott a Nyugatra.
A Nyugatra látogató első kínaiak egyike Sen Fu-cung (沈福宗, Shen Fuzong) volt, akit egy Kínában élő nyugati misszionárius, Couplet (Couplet) térített katolikus hitre.386 A Mihály (Michael) keresztnevet kapta. 1681-ben hagyták el Makaót, és Európába indultak. Sen Fu-cung Itáliába, Franciaországba és Angliába látogatott, Coupletvel együtt Londonban, Berlinben és Bécsben járt, tudósokkal találkozott, és a hírek szerint a kínai nyelvre, a keleti filozófiára és más kérdésekre vonatkozó kérdésekre felelt. 1684-ben XIV. Lajos francia király fogadta, részt vett a királyi lakomán, és bemutatta az evőpálcikák használatát és a kínai írásjegyek írását. 1685 és 1688 között Angliában tartózkodott. Angliai tartózkodása alatt II. Jakab angol király is fogadta. II. Jakab nagy érdeklődést tanúsított Sen Fu-cung iránt, aki az első Angliába látogató kínai volt, és portrét is festetett róla, amelyet a palotájában függesztett ki. 387 1688-ban elhagyta Angliát, Portugáliába ment, és jezsuita pap lett. Ezután, a Kínába vezető hazaúton, 1691-ben Mozambik közelében halt meg.388
Matteo Ricci, Sen Fu-cung és mások révén a nyugati gondolkodók először kerültek közvetlen kapcsolatba a Kelet kultúrájával. A nyugati gondolkodók ekkor előítéletektől mentes, friss kíváncsisággal fordultak a keleti gondolkodás felé, és meg is ítélték. A nyugati felvilágosodás korában, a 17–18. században a keleti gondolkodás két területen hatott közvetlenül a nyugati gondolkodásra: a konfucianizmus köré épülő politikai erkölcstan és a taoizmus köré épülő politikai gazdaságtan terén.
A kor nyugati gondolkodói, akik átélték a folytatódó reformáció kiváltotta kíméletlen öldöklést protestánsok és katolikusok között, megcsömörlöttek a nyugati vallás dogmáitól és türelmetlenségétől. Ilyen körülmények között a keleti gondolkodásban olyan természetes világképet és erkölcsi rendszert fedeztek fel, amely nem Isten kinyilatkoztatásán, hanem az elmén alapult, és csodálkozásuknak és ámulatuknak adtak hangot, hiszen olyan civilizációval találkoztak, amelyben már megvalósult az, amire ők törekedtek. Az olyan gondolkodó, mint Leibniz (1646–1716), jellegzetesen képviseli azokat, akik kedvezően ítélték meg a keleti civilizációt, és nagy reményeket fűztek Kelet és Nyugat civilizációinak érintkezéséhez:
A sors különös gondoskodásának tartom, hogy az emberiség két legragyogóbb civilizációját kontinensünk két végére, Európába és Kínába helyezte. Az isteni gondviselés is kedvező körülmények között működik: amíg a két legfejlettebb és egymástól legtávolabb eső nép kezet nyújt egymásnak, a közöttük fekvő népek mind fokozatosan magasabb életmódra tesznek szert.389
Ebben az időszakban a nyugati felvilágosult gondolkodók kedvezően ítélték meg, hogy a keleti gondolkodás minden dogma nélkül, rendkívül türelmesen, és a kormányzati beavatkozást a legkisebbre szorítva, jól működik a keleti társadalomban a politika, a gazdaság és az erkölcs terén. Walter Demel (Walter Demel) és David Mungello (David Mungello) professzor olyan tanulmányokat és könyveket tett közzé, amelyek jól összefoglalják a kor nyugati gondolkodóinak a keleti civilizációról alkotott nézeteit. Demel szemlélete röviden a következő:
A Nyugat szemében a kínaiak kedvesnek és szorgalmasnak, de végső soron ateistának és babonásnak tűntek. A nyugati filozófusok azonban sok tekintetben meglepő vonásokat láttak: hogy a keleti hivatalnokokat származásuktól és vagyonuktól függetlenül, kizárólag egyéni ítélőképességük és erényük alapján választják ki; hogy a tudósok különleges megbecsülésnek örvendenek; hogy a különféle statisztikák igen fejlettek; és főként különösnek találták, hogy Kína nagy bőségben él, noha nem részesül Isten áldásában. A Nyugat akkoriban úgy vélte a kínaiakról, hogy bármilyen erkölcsösek, udvariasak és okosak is, semmit sem tudnak a Bibliáról vagy Arisztotelészről, és teljességgel képtelenek vallási ítéletre. A nyugati gondolkodók nagyon kényelmetlenül érezték magukat amiatt, hogy Kína, akárhogy vizsgálták is, nem illett bele gondolatrendszerükbe… Felfedezték, hogy a Keletnek egyedülálló kulturális mintája van, amilyen sehol másutt nincs a világon. Mély benyomást tett rájuk, hogy a kínai császárok közvetlenül érdeklődnek a földművelés iránt. Arra buzdították a nyugati uralkodókat, hogy a kínai császárhoz hasonlóan tavasszal maguk mutassák be a vetést. Így olyan nyugati uralkodók, mint XV. és XVI. Lajos és II. József, be is mutatták a vetést. Voltaire úgy látta, hogy míg minden más nemzet babonákba merült, egyedül a kínai vezető réteg bölcs és deista (deistic). Csodálkozott azon, hogy Kínában a legfőbb uralkodó és a nép között nincs a nyugati arisztokráciához hasonló középső osztály. Csodálattal látta, hogy mindenki dolgozik, és nincs olyan réteg, amely az arisztokráciához hasonlóan nem dolgozik. Kang-hszi császár 1692-es türelmi rendelete (Edict of Tolerance), amely vallásszabadságot engedélyezett, megdöbbentette őket, sőt túlzottan türelmesnek is bírálták. Sok nyugati gondolkodó úgy gondolta, hogy Kínát filozófusok kormányozzák. Igen bátorítónak találták, hogy olyan rendszer maradt fenn és fejlődött hosszú időn át, amelyben megvan a hivatalnokok előléptetésének intézménye, a hivatalnokokkal bőkezűen bánnak, és a megvesztegetést súlyosan büntetik. A kínai uralkodó hűséges és nagy tudású tanácsadók segítségével kormányozza az országot, és ezt a mintát az általuk elgondolt „felvilágosult (enlightened) abszolút uralkodó” példaképének kezdték tekinteni. Megtudták, hogy az erkölcs a kínai társadalom központi eszméje, és hogy ez az erkölcs nemcsak gyakorlati cél, amelyre a köznép, még ha nem is buzgó keresztényekből áll, törekszik, hanem olyan eszmény is, amelyet bárki elérhet.390
Mungello professzor is ír The Great Encounter of China and the West, 1500–1800 (Kína és a Nyugat nagy találkozása, 1500–1800) című könyvében és „Confucianism in the Enlightenment” (A konfucianizmus a felvilágosodás korában) című tanulmányában arról, hogyan látta a Keletet a felvilágosodás kori Európa. Röviden:
Voltaire és más felvilágosult gondolkodók azt hirdették, hogy a konfucianizmus szellemi értékrendjére támaszkodó császár által kormányzott Kína éppen a felvilágosult abszolút monarchia mintája lehet Európa számára. Más szóval arra figyeltek fel, hogy az uralkodó a tudós-hivatalnokok testületével egyeztetve kormányoz. Quesnay olyan mélyen tisztelte Konfuciuszt, hogy buzgón terjesztette Európában a konfucianizmust, olyannyira, hogy magát Quesnay-t „Európa Konfuciuszának” nevezték. Rendkívüli érdeklődést mutattak az iránt, hogy a konfucianizmus öt klasszikusát nem valamely különleges csoport, hanem minden keleti ember közös örökségének tekintik. Úgy ítélték, hogy Konfuciusz erkölcsre összpontosító tanításai nemcsak logikailag következetesek, hanem gyakorlati szempontból is nagy értékűek. A konfucianizmust hasznosnak tartották ahhoz, hogy az emberiség számára eszményi politikai rendszert hozzanak létre. Különösen azért ámultak el és merítettek belőle bátorítást, mert történelmi bizonyítéka volt annak, hogy vallás nélkül is lehetséges erkölcsi rendszer. Egyes nyugati felvilágosult gondolkodók a Csu Hszi-féle neokonfucianizmus világképét és metafizikáját materialistának és ateistának bélyegezve elvetették. A konfuciánus gondolkodás a 18. században jutott el Angliába, és Samuel Johnson rámutatott, hogy Kína érdemen alapuló tudós-hivatalnoki rendszert vezetett be, szemben azzal, hogy Angliában akkoriban a londoni tőkések adták-vették a hivatalokat… Különösen nagyra értékelte, hogy a kínai hivatalnokvizsgák az egyén képességét és szellemi teljesítményét kapcsolják össze a hivatallal. Így Kínát a „tudáson alapuló érdemuralom” (learned meritocracy) élő bizonyítékának kezdték tekinteni.391
A Kína iránti jóindulatú érdeklődés a nyugati arisztokrácia életmódjában és építészetében, valamint az angolkert kialakulásában is megmutatkozott. Akkoriban a francia Versailles-ban, a bécsi Habsburgok és a porosz királyi ház Sanssouci-beli palotájában volt „kínai szoba”, amelynek minden díszét, falát és mennyezetét kínai módra díszítették. A 18. században Nyugaton divatos rokokó építészeti és díszítőstílus kínai mintákat követett. Kínai selymet, kínai porcelánt és teát terjesztettek mint előkelő ízlést, és gyönyörködtek bennük. A kultúrának, az építészetnek és az életmódnak ezt az irányzatát az akkori Európa a francia nyelvet követve „kínai stílust” jelentő chinoiserie szóval nevezte. A művészetben is feltűntek a Kelet hatása alatt álló mesterek, például Watteau (1684–1721).
Miközben az európai kontinens dinasztiái így befogadták a kínai kultúrát, Angliában kínai hatásra megjelent az úgynevezett angolkert (English Garden). A barokk korig Nyugaton a kinyilatkoztatott vallás vagy az abszolút monarchia rendjét jelképező geometrikus egyensúlyt és elgondolást tükröző, gondosan elrendezett kertek voltak divatban. A kínai naturalizmus hatására az európai kontinens geometrikus kertjei az angolkertté alakultak át, amely rendezetlennek tűnhet, de természetes. Talán úgy tekinthetjük, hogy Anglia, amely elsőként szabadult meg az európai feudális monarchiától, és elsőként vezette be sikerrel a parlamentáris demokráciát, azért kedvelte a természetes kertet, mert a kert kialakításában a természetfilozófia rendszerét fejezte ki.
3) A nyugati felvilágosodás: mi ellen jött a világosság?
A 17–18. századi felvilágosodás korában a Nyugat buzgón és komolyan vitatott meg sok olyan kérdést, amelyet ma nehezen tudunk elképzelni. A kor legnagyobb filozófusai, tudósai és gondolkodói között vallási hevülettel, hideg ésszel, olykor pedig igazságérzettel vitatkoztak a Bibliában leírt különféle tételekről. Hogy megértsük, miért mutattak a nyugati gondolkodók nagy kíváncsiságot a keleti természetfilozófia iránt, és miért vonzódtak hozzá, vegyünk szemügyre néhányat ezekből az érdekes esetekből.
A Nyugat, amely azt hitte, hogy a pokol valóban Jeruzsálem alatt van
Amióta a kereszténység hangsúlyozni kezdte a túlvilág fontosságát, a nyugati emberek szilárdan hittek a mennyországban és a pokolban. A középkori nyugati emberek biztosak voltak abban, hogy a pokol Jeruzsálem alatt van. Amikor Dante a 13–14. században megírta az Isteni színjátékot, a poklot Jeruzsálem alá helyezte. A pokolnak ez a léte közvetlenül összefügg azzal a nyugati hittel, amely mennyországból és pokolból álló túlvilágban hisz. A középkori és kora újkori nyugati emberek sokkal komolyabban hitték, mint gondolnánk, hogy közel az utolsó ítélet. Ezért életüket az a vágy uralta, hogy az utolsó ítéleten bocsánatot nyerjenek bűneikre, és a mennybe jussanak. Az egyház különféle zálogait kínálta ennek a bűnbocsánatnak. Például a pápa kijelentése, hogy aki részt vesz a Jeruzsálem visszafoglalására indított keresztes hadjáratban, annak minden bűne megbocsáttatik, és a mennybe juthat, döntő szerepet játszott az első keresztes hadjárat megszervezésében. Ez vezetett aztán ahhoz, hogy az egyház búcsúcédulákat árusított. Sokan igyekeztek megmenekülni a pokol számtalan iszonyatos büntetésétől való félelem elől.
A Nyugat, amely azt hitte, hogy a nap kering a föld körül, és az ember a világ középpontja
Józsué csodája, aki megállította a napot az égen (Józs 10,12–14), azon sarokkövek egyike volt, amelyeket a nyugati gondolkodás több mint ezer éven át igaznak tartott. A geocentrikus világkép megkérdőjelezhetetlen igazság volt. A reneszánsz kor végén és a felvilágosodás elején olyan esemény történt, amely nagy vihart kavart: a Kopernikusz (Nicolaus Copernicus, 1473–1543), Kepler (Johannes Kepler, 1571–1630), Galilei (Galileo Galilei, 1564–1642) és mások által a csillagászati megfigyelés tudományos tényei alapján felállított „napközpontú világkép” (heliocentrism). A geocentrikus világkép szerint ugyanis Isten a napot állította meg, az új heliocentrikus elmélet szerint viszont Istennek a föld forgását kellett volna megállítania. Vagy Isten, vagy Józsué tévedett, vagy súlyos hiba csúszott Isten és Józsué kapcsolatába, vagy a Biblia lejegyzése során történt hiba: így merült fel a kérdés, hogy magával a Bibliával van baj. Galilei híres heliocentrikus elméletét jól ismerjük. Az égitestek mozgása, amelyet Galilei a távcsövén ténylegesen megfigyelt, egyértelműen azt mutatta, hogy a nap a középpont, és a föld kering körülötte. A pápai udvarnak azonban továbbra is a Bibliában leírt isteni szót kellett hirdetnie. A pápai udvar rákényszerítette a világra a geocentrikus elméletet, amely szerint a nap kering a föld körül. A középkori egyház Arisztotelész és Ptolemaiosz feltevését támogatta, és úgy gondolta, hogy a föld a világ középpontja, és körülötte keringenek az égitestek, a napot és a holdat is beleértve, mert ez a feltevés jól illett a teremtésnek Mózes öt könyvében, a Teremtés könyvében olvasható leírásához. A heliocentrikus elmélet megrendítette azt a „földközpontú világképet” (geocentrism), amely abban a bibliai dogmában rejlett, hogy Isten különleges módon teremtette a földet és az embert. Ezért a római pápai udvar nem tehetett mást, mint hogy elfojtotta azt a megfigyelésüket, hogy a föld a nap körül mozog. Az anekdota szerint Galilei, miközben élete megmentése érdekében elismerte a Biblia szavát, megismételte heliocentrikus tanát: „És mégis mozog a föld.”
A Noé özönvizébe vetett hitet megkérdőjelezi a keleti kultúra Nyugatra áramlása
A föld korának kiszámításával összefüggésben volt olyan eset is, amikor a keleti kultúra hatására újra keltezték Noé özönvizét. A nyugati felvilágosodás századában, a 18. században a nyugati gondolkodók kételkedni kezdtek a kereszténység észszerűtlen oldalaiban, és megpróbáltak észszerű magyarázatot adni rájuk. Az egyik ilyen törekvés annak kutatása volt, mikor történt a teremtés és mikor kezdődött az emberiség. Akkoriban még magától értetődőnek tartották, hogy a Bibliában lejegyzett, Ádámtól Ábrahámig tartó nemzetségtáblát követve kell kiszámítani az időpontot. Ilyen körülmények között, amikor a Pekingbe küldött jezsuita atyák jelentései és fordításai révén a keleti civilizáció Nyugatra áramlott, a felvilágosult gondolkodók hasznos anyagot találtak benne a keresztény dogma megtámadásához. A holland tudós, Isaac Vossius (Isaac Vossius, 1618–1689) nem a Biblia szerinti történelem, hanem a természettörténet (natural history) iránt érdeklődött. 1659-ben kiadott A világ valódi koráról című könyvében azt állította, hogy a kínai kultúra legalább i. e. 2900 körül kezdődik, ami több mint ötszáz évvel megelőzi az özönvizet, így a Biblián alapuló számítási mód téves. Voltaire ezt az érvet arra használta fel, hogy megtámadja azt a dogmát, amely szerint a zsidó-keresztény vallás az első és a legősibb vallás.392 Sőt Voltaire továbbmenve olyan gondolkodóvá vált, aki a keleti civilizációt más civilizációkkal együtt a kereszténységen kívüli emberi civilizációként ismerte el. Ezt Filozófiai szótárában is megjelenítette: ez volt az első eset Nyugaton, amikor a keresztény civilizáció mellett a kínai és más civilizációkat hivatalosan elismerték és tárgyalták.
Hitetlenség a csodákban, a kinyilatkoztatott vallás lényegében
Voltaire, aki a felvilágosodás korában a vallás nevét kölcsönvevő különféle babonák és dogmák ellen harcolt, úgy gondolta, hogy a csodatévő Isten tulajdonságát az ember alkotta meg, mert szüksége volt rá, és sohasem lehet olyasmi, amit Isten tudatott vagy parancsolt volna az emberrel: „Miért tenne Isten csodákat?… A csodákban hinni ostobaság, és tiszteletlenség Istennel szemben.”393 Voltaire úgy látta, hogy a keleti természetfilozófiai rendszer az elmén alapul. Úgy ítélte, hogy a keleti filozófiai rendszerben nincs babona, nem hisz csodákban, nincs benne megszemélyesítés, és az áldozati szertartás csupán a halott ősök tisztelete. Voltaire úgy gondolta, hogy a konfucianizmus igen sikeresen teremt erkölcsi és társadalmi rendet az emberi társadalomban, és ez a keleti erkölcs hatékonyabb, mint a nyugati babonás hiedelmekre, nehézkes szertartásokra és romlott intézményekre támaszkodó kereszténység: „Istennek nincs szüksége sem áldozatainkra, sem imáinkra. Csak mi érezzük szükségét. Nem Isten tette, hogy imádjuk őt, hanem mi magunk.”394 A csodatévő vallás alapítójának gondjairól Voltaire így írt: „Ha nagy hírnévre vágysz, és vallásalapító akarsz lenni, legjobb, ha teljesen megőrülsz. De ne feledd, hogy őrületednek a kor áramlatát kell követnie. Őrült állapotodban is elmédnek kell vezetnie esztelen szavaidat és tetteidet. Vagyis olyan határozottan kell hangoztatnod nézeteidet, hogy másokat kifárassz, és nem szabad visszariadnod attól, hogy a végletekig makacs légy. Ezért fel kell készülnöd arra, hogy felakasztanak. Ha azonban elkerülöd az akasztófát, szentélyt emelnek neked.”395 Végül, ahogy egyre több gondolkodó tagadta a csodákat, a csodákban hívő kinyilatkoztatott vallással szemben elterjesztették a deizmust, amely szerint Isten nem avatkozik be az emberi ügyekbe.
Az Ádám és Éva nyelvének felkutatására indult mozgalom és a kínai fogalomírás felértékelése
A 17–18. századi nyugati felvilágosodás korában a föld korának kiszámításával párhuzamosan arra is törekedtek, hogy megtalálják Ádám és Éva nyelvét. Azt a nyelvet, amelyet Ádám az Éden kertjében beszélt, a bűnbeesés előtti tiszta nyelvnek, az angyalok nyelvének tartották. Az „ádámi nyelv” (Adamic Language) felkutatására irányuló nyugati törekvés a Teremtés könyvének elbeszéléséből fakadt: „Az Úr Isten a földből megformált minden mezei állatot és minden égi madarat, és az emberhez vitte őket, hogy lássa, minek nevezi őket; és ahogyan az ember minden élőlényt elnevezett, az lett a neve” (1Móz 2,19). Azért keresték Ádám bűnbeesés előtti nyelvét, mert a 16–17. századi nyugati történelmet a protestánsok és katolikusok viszálya és az erre támaszkodó hatalmak hosszú öldöklése szabdalta, és ennek okát a nyelvek és a fogalmak különbözőségében látták. Ezt a gondolatot még tovább erősítette a bábeli torony bibliai elbeszélése: a teremtés után az emberiség egyetlen nyelvet beszélve összhangban élt, de amikor Isten látta, hogy az emberiség elbizakodik, és bölcsességét és tekintélyét kihívva felépíti a bábeli tornyot, lerombolta azt, az emberiséget sok törzsre szórta szét, és különböző nyelveket adott nekik, hogy soha többé ne egyesülhessenek. Ezért az emberiség meghasonlásának orvoslására a felvilágosodás nyugati gondolkodói nagy erőfeszítéseket tettek az ősnyelv, Ádám és Éva nyelvének felkutatására. Céljuk az volt, hogy legyőzzék a protestánsok és katolikusok viszályát, és kitágítsák az emberi megértés körét. Érdeklődni kezdtek a kínai fogalomírás iránt, mert úgy vélték, hogy közelebb áll a természethez, mint a nyugati országok hangjelölő írásai, és talán segíthet megtalálni Ádám és Éva nyelvét.
A Nyugat, amely szilárdan hitte, hogy a föld mintegy hatezer éves
A Teremtés könyve, Mózes öt könyvének és a zsidó-keresztény Bibliának a kezdete, azzal indul, hogy részletesen leírja, hogyan teremtette meg Isten az eget és a földet. Legalább a 18. századig a nyugati emberek többsége tényként, szilárdan hitte, hogy Mózes közvetlenül Istentől kapott kinyilatkoztatás alapján írta le. Aki ellenvetést tett, azt eretneknek és hitehagyottnak tekintették, aki életét veszélyeztető súlyos bűnt követ el. A nyugati civilizáció igen hosszú ideig, egészen a 18. század elejéig szilárdan hitte, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a természetet és az embert. Az Ószövetség részletesen feljegyzi a teremtés folyamatát és idejét, azt, hogy az első ember, Ádám 930 évig élt, és hogy utódai közül ki hány évig élt (1Móz 5). Az Újszövetség az Ábrahámtól Jézusig tartó királyok és próféták részletes nemzetségtáblájával kezdődik. Ennek alapján a 4. század táján, amikor a Római Birodalom államvallássá nyilvánította a kereszténységet, szokássá vált, hogy komolyan kiszámítsák a teremtés idejét, és a naptárba is beépítsék. Kezdetben a legtöbben úgy hitték, hogy a teremtés öt-hatezer évvel korábban történt. A Bizánci Birodalom naptára azt vette alapul, hogy a teremtés i. e. 5509-ben ment végbe. Ez azon a hiten alapult, hogy az Ószövetségben leírt teremtés hat nap alatt ment végbe, és Péter második levelének azon a szavain, hogy „az Úrnál egy nap olyan, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap”.396 A „hatezer évvel ezelőtti teremtés” tanában a középkor után is szilárdan hittek. Egészen a 18. századig, a felvilágosodás késői szakaszáig tényként fogadták el, hogy a világegyetem teremtése i. e. 4000 körül történt, és pontos időpontot is megjelöltek: i. e. 3952. március 18-át. Ha hozzáadjuk a Jézus óta eltelt éveket, a teremtés hatezer évvel ezelőtt történt. Kálvin, a reformátor, azt prédikálta, hogy „a teremtés óta valamivel több mint ötezer év telt el”, Luther pedig azt hirdetve terjesztette a hatezer éves teremtés tanát, hogy „Mózestől tudjuk, hogy a föld mintegy hatezer évvel ezelőtt még nem létezett”. Így van ez Shakespeare-nél is, aki egyik művében azt írja: „A szegény világ már csaknem hatezer éves” (The poor world is almost 6,000 years old). Sok tudós az újonnan felfedezett tények alapján szüntelenül pontosította a teremtés időpontját. Még Newton (Isaac Newton, 1642–1727), a tudós, aki felfedezte az egyetemes tömegvonzást, és azzal, hogy kimutatta, hogy Kepler törvényei éppen ebből következnek, még szilárdabbá tette a heliocentrikus elméletet, szintén szilárdan hitt a Biblia különféle dogmáiban, a teremtés tanát is beleértve. A Bibliában írtak szerint kiszámította a teremtés napját, és új időpontot hirdetett: a föld mintegy 5700 éves, valamivel eltérően attól, amit addig tudtak.
A nyugati emberek, akik komolyan kiszámították a világvége és Krisztus visszatérésének idejét
A világvége tana az Újszövetségben feljegyzett vallási hitből, Jézus visszatérésébe és az utolsó ítéletbe vetett hitből fakadt. Nyugaton nemcsak a középkori emberek, hanem még a 18. században is sok nyugati ember szilárdan hitt a világvégében és Jézus visszatérésében, ahogyan a Biblia megjövendölte. Mivel a Biblia ezt sokszor és igen részletesen kifejti, a középkori nyugati emberek a keresztény hit lényegi elemének tekintették. Az eszkatológiát (eschatology), vagyis a túlvilágról szóló tant a középkori pápai udvar tevékenyen használta fel a társadalom megszilárdításának és a pápai tekintély fenntartásának hatékony eszközeként. Miután III. Leó pápa 800-ban Nagy Károly császárnak köszönhetően biztosította az egyház tekintélyét egész Európa felett, az egyház a túlvilágtanra alapozva a 11. század végi keresztes hadjáratoktól kezdve búcsút (大赦) osztott, később pedig odáig jutott, hogy búcsúcédulákat árusított. A 16. század elején, amikor a katolikus búcsúcédula-árusítás féktelenné vált, Luther 1517-ben végül bátran szembeszállt vele, és támogatást kapott azoktól a fejedelmektől, akik elégedetlenek voltak, amiért földjeik vagyona a búcsúcédulák megvásárlásán keresztül Rómába áramlik. Megszületett a katolicizmussal szembenálló protestantizmus, és elkezdődtek a két felekezet kegyetlen vallásháborúi. A reneszánsz idején a megjövendölt világvége időpontját újra meg újra kitolták. A 15. századi gondolkodók számításai szerint a világvégét hol a 18. század elejére tették, hol úgy számolták, hogy Jézus születésének kétezredik évében kezdődik. A pápai udvar a 16. század végén nyilatkozott utoljára a világvégéről: úgy látta, hogy 1992 előtt nem lesz vége a világnak. A reformáció után, ahogy az egyes országokban nőtt a királyi hatalom, I. Erzsébet angol királynő, III. Henrik francia király, Richelieu bíboros és mások szigorúan megtiltották, hogy a világvége évének kihirdetésével félrevezessék a népet, hogy megakadályozzák a társadalmi zavargásokat.397 A Bibliában több mint százszor említett világvégetan azonban a kormányok tilalma ellenére sem tűnt el könnyen. Newton is kiszámította a 18. század elején a világvége idejét, és feljegyezte, hogy a világ 2060 előtt nem ér véget. Számítása a 800-as évből indult ki, amikor Nagy Károly egyesítette Európát Nyugaton, és III. Leó az első valódi pápaként hatalomra tett szert, és az ószövetségi Dániel könyvében a világvégével kapcsolatban említett 1260 napot 1260 évnek számítva jutott a 800 + 1260 = 2060 eredményre. Newton úgy hitte, hogy „a világvége előtt az evangéliumot a föld minden nemzetének olvasnia kell, és ez be is következik a világvége előtt”.398 Valójában, mivel a föld pusztulása, vagyis a világvége Jézus visszatérésébe, a Sátán elpusztításába és abba a hitbe kapcsolódott, hogy minden jó embert feltámasztanak halottaiból és megjutalmaznak, időpontjának megjövendölése a katolikus tekintélyt megalapozó egyik alapvető keresztény dogma volt. Ezért ezt a kérdést a római pápai udvar igen lényegesnek tekintette, és a reformátorok számára is ugyanilyen fontos volt. Luther a helyi fejedelmek támogatásával hevesen ostorozta a római katolikus egyház számos visszaélését, a búcsúcédulák árusítását, a bibliamagyarázat egyedárúságát és másokat, de ő is szilárdan hitt a geocentrikus világképben, a világvégében és Jézus visszatérésében, és hitte, hogy a világvége egyre gyorsabban közeledik. Ezért egyes nyugati gondolkodók arra a véleményre jutottak, hogy a reformációból született protestantizmus fontos előrelépéseket tett, például megszüntette a búcsúcédulák árusítását, és nagyra becsülte az egyéni hitet és a bibliamagyarázat jogát, de abban nem sokban különbözött a katolicizmustól, hogy a geocentrikus világkép és a világvégetan tudománytalan oldalaiban elutasította az elme vezetését.
Így a jó és a rossz kérdésével együtt a mennyország és a pokol létét a nyugati emberek és gondolkodók többsége még a felvilágosodás korában is megingathatatlan ténynek tekintette. Ám ahogy a Biblia tévedhetetlenségét megkérdőjelezték, és megrendült a geocentrikus világképbe, a teremtéstanba, a teremtés keltezésébe, Noé özönvizébe, Ádám nyelvébe és hasonlókba vetett hit, ezek a dogmák, köztük a pokol fizikai létezésébe vetett hit is, velük együtt megrendültek. A mennyország és a pokol léte azt jelenti, hogy kérdéseket vet fel a nyugati civilizáció alapjainál fekvő jó-gonosz tanról, a bűnről és a büntetésről, valamint a törvény szerepéről is. Itt kezdett a keleti konfucianizmus természetfilozófiai erkölcsfelfogása és a természet taóján alapuló nem-cselekvés (vu-vej, 無爲) eszméje erősen vonzani a nyugati gondolkodókat.
4) A nyugati felvilágosult gondolkodókat magával ragadja a keleti természetfilozófia
A keleti gondolkodást a 17–18. században sokkal mélyebben és szélesebb körben becsülték a nyugati gondolkodók, mint általában gondolják. A keleti gondolkodás iránti nyugati érdeklődés két irányban haladt. Az egyik a konfucianizmus politikai erkölcstana, Bayle (1647–1706), Leibniz (1646–1716), Voltaire (1694–1778) és mások révén. A másik a taoizmus politikai gazdaságtana, a francia fiziokratizmus (Physiocracy) filozófusai, például Quesnay (1694–1774), Gournay (1712–1759) és Poivre (1719–1786) révén.
A konfucianizmus nem kinyilatkoztatott vallás, hanem természetfilozófia. A konfucianizmus célja az önművelés révén megvalósuló részvétel a valóságban, vagyis a politikai cselekvés. Az önművelés (修身) és a nép szeretete (愛民) a konfuciánus filozófia két magva. Ez a keleti természetfilozófia nagy hatással volt a 17–18. századi felvilágosodás Nyugatára, amely a kinyilatkoztatott vallástól igyekezett megszabadulni. Ez a jelenség azonban nagyrészt feledésbe merült annak a nyugati hajlamnak a következtében, amely az ipari forradalom után a keleti civilizáció lekicsinylésére irányult. Az ipari forradalom után a nyugati gondolkodók elfogadták azokat a történetfilozófiai vitákat, amelyek a keleti civilizációt elmaradott civilizációként kezelték. Ha visszamegyünk az ipari forradalom előtti nyugati felvilágosodás korába, a nyugati gondolkodók tisztelettel viseltettek a keleti civilizáció iránt. Jellegzetes alakjuk Voltaire. Konfuciuszt nagyra értékelve azt mondta róla, hogy ő „adta az emberiségnek a leghasznosabb bölcsességet, és az emberiség összes tanítója közül ő az egyetlen, aki nem akarta megtéveszteni a többieket”.399 A felvilágosodás korában a kinyilatkoztatott vallás helyett a deizmust (Deism, 理神論) hirdették. Hogyan vonzotta oly erősen a keleti gondolkodás a nyugati deistákat? Úgy, hogy a nyugati gondolkodók csak a 17. században kezdtek érdeklődni az ember és a természet viszonya, valamint az erre épülő természetfilozófia iránt. A természetfilozófiát azonban a keleti civilizáció már kétezer évvel korábban kidolgozta. Ezért a nyugati felvilágosodás sok gondolkodója a keleti konfucianizmusban és taoizmusban igyekezett megtalálni a nyugati deizmus mintáját.
A közvetlenül a felvilágosodás előtt élő nyugati emberek világának hátterében hosszú ideje tartott a reformáció, valamint protestánsok és katolikusok háborúja és öldöklése. Franciaországban 1572-ben történt a „Szent Bertalan-éji vérengzés”, amikor a katolikusok hajnalban rátámadtak a protestánsokra, és lemészárolták őket; egész Európában kitört a protestánsok és katolikusok hívei közötti harmincéves háború (1618–1648); Franciaországban pedig az 1598-as nantes-i ediktumot (Edict of Nantes), amely engedélyezte a hugenotta protestánsok vallásgyakorlását, 1685-ben visszavonták, és ezzel kiújult a protestánsok és katolikusok véres viszálya. Olyan idő volt ez, amikor a vallási türelmetlenség oly nagy kárt okozott az emberi életben, hogy joggal mondhatjuk: elérte tetőfokát.
Éppen ebben az időszakban kezdhetett Kelet és Nyugat először szellemi cserébe. Vagyis a Kelet taója és a Nyugat Istene Kelet és Nyugat gondolkodói révén érintkezésbe és párbeszédbe lépett. Akkoriban a nyugati erkölcsfelfogás, protestáns és katolikus egyaránt, mindenestül vallási volt: úgy látták, hogy az erkölcs Istentől és a vallásból ered. A keleti erkölcsfelfogás természetes: a természetben fedezi fel annak változhatatlan elvét, a taót, és ezt alkalmazza az emberi társadalomra. Ezért a nyugati deisták, amikor a konfucianizmusban olyan keleti, naturalista erkölcsfelfogással találkoztak, amelybe Isten nem avatkozik bele, csodálkozásuknak és tiszteletüknek adtak hangot. Ráadásul olyan korban éltek, amikor az akkori merkantilista politikai gazdaságtani filozófia jegyében magától értetődőnek tartották, hogy az állam beavatkozzék az egyén minden gazdasági tevékenységébe. Ám amikor látták, hogy Keleten a taoizmus nem-cselekvés eszméje jegyében az állam nem avatkozik be az egyének gazdasági tevékenységébe, a gazdaság mégis sikeres, ismét nem tudták visszafojtani csodálkozásukat és tiszteletüket.
Már a 16. században volt egy francia filozófus, aki érdeklődést mutatott a keleti gondolkodás iránt: az esszéíró Montaigne (1533–1592). Montaigne a humanizmus nevében bírálta kora nyugati vallásának türelmetlenségét, és ebben gyakran hivatkozott a keleti gondolkodásra, amely akkoriban kezdett szórványosan eljutni Európába. 1687-ben Párizsban latinul megjelent egy könyv a konfucianizmusról, a Confucius Sinarum Philosophus (Konfuciusz, a kínaiak filozófusa), amelyet széles körben olvastak a nyugati értelmiségiek. 400 Ilyen háttér mellett a 17–18. században a keleti gondolkodást igazán megismertetni kezdő francia filozófusok között volt Bayle és Malebranche.
Bayle (1647–1706) arra összpontosított, hogy bírálja és támadja nemcsak a vallási türelmetlenséget, hanem minden olyan metafizikai és vallási állítást is, amely azt hirdeti, hogy felfedezte az abszolút igazságot. Bayle-nek ebben éppen az a keleti természetfilozófiai gondolkodás szolgált nagy hasznára, amely közömbös a metafizika iránt, semmilyen vallásos hajlama nincs, és arra a tételre épül, hogy „az a tao, amelyet meg lehet nevezni, nem a tao”, vagyis hogy az igazság az ember számára elérhetetlen. Valóban, a tao e meghatározását átvéve Bayle azt állította, hogy „Isten olyan tartományban van, amelyet az ember nem érthet meg”.401 Így lett Bayle az, aki kiadni kezdte a Történeti és kritikai szótárt, a 18. századi felvilágosodást vezető francia „enciklopédisták” előfutárát. Egy lépéssel tovább ment kora európai gondolkodóinál, akik a keleti gondolkodást deistának tartották. Merészen kijelentette, hogy a keleti gondolkodás természetfilozófia, és ebben annak bizonyítékát látta, hogy az emberiség nyugati típusú vallás nélkül is szilárd erkölcsi rendszert építhet fel.
Malebranche (1638–1715) kisebb művet írt Egy keresztény és egy kínai filozófus beszélgetése Isten létezéséről és természetéről címmel.402 Ebben a konfuciánus gondolkodásban foglalt Isten-fogalmat Spinoza Isten-fogalmával azonosnak magyarázta és mutatta be. Ez a magyarázat abból fakadt, hogy a kor nyugati gondolkodói a Csu Hszi-féle li-csi tanon alapuló keleti természetfilozófiai rendszert Spinoza vallásfelfogásával azonosították. Mivel a keleti természetfilozófiai rendszer a tao fogalmán nyugszik, amely nemcsak Konfuciusz konfucianizmusának, hanem a taoizmusnak is a magva, a Kelet taóját Spinoza Istenével azonosították. Ennek fényében emelték ki a nyugati kinyilatkoztatott vallás dogmatikus és észszerűtlen oldalait. Kelet és Nyugat párbeszédében végre olyan filozófia jelent meg Nyugaton, amely először értette meg a keleti tao fogalmát, és a Kelet taóját a Nyugat Istenével azonosította.
Miközben ők Franciaországban tevékenykedtek, Németországban is feltűnt egy filozófus, aki mélyen érdeklődött a keleti civilizáció iránt, és a nyugati civilizációval egyenrangúként vetette össze: Leibniz (1646–1716). Leibniz olyan mélyen érdeklődött Kína iránt, hogy két művet is írt róla. Az egyik az 1697-ben megjelent Novissima Sinica (Legfrissebb hírek Kínából), amely a jezsuita atyák jelentésein és levelein alapul, a másik az 1716-ban írt Értekezés a kínaiak természetes teológiájáról. Leibniz ebben a kínai Ji kinget, a li-csi tant és más dolgokat magyarázva úgy ítélte, hogy a Kelet vallása „nem kinyilatkoztatáson, hanem az elmén alapuló természetes vallást” hozott létre. És ahogyan fentebb láttuk, abban a látomásban, hogy „az emberiség két legragyogóbb civilizációja az eurázsiai kontinens két végén” található, és ha ez a két civilizáció érintkezni kezd, a közöttük lévő többi civilizáció is mind magas civilizációs szintre jut, ténylegesen is azon fáradozott, hogy kiszélesítse Kelet és Nyugat civilizációinak érintkezését.
Sok filozófus érdeklődött a keleti gondolkodás iránt a felvilágosodás előtt és után. Köztük van Montaigne, Malebranche, Bayle, Wolff, Leibniz, Voltaire, Diderot, Helvétius, Quesnay és Adam Smith…. Vegyük példának Christian Wolffot (1679–1754). Leibniz tanítványa volt; Leibniz pedig a kor német racionalizmusát vezető filozófus volt, aki nagy hatással volt Kantra. Wolff buzgón tanulmányozta a konfucianizmust, és különösen a konfuciánus erkölcsfilozófia iránt mutatott nagy tiszteletet. 1721-ben a hallei (Halle) egyetemen kifejtette, hogy a konfuciánus erkölcs, amelyet nem vallási kinyilatkoztatásként, hanem az elme természetes kifejeződéseként magyaráztak, felér a keresztény erkölcsi érzékkel. Azt is állította, hogy a konfucianizmus az észszerűség mércéjével mérve is megállja a helyét, ami a naturalista erkölcsi érzék fontosságát mutatja. Ez a beszéd felháborította a protestáns hívőket, és a protestánsoknak végül sikerült elűzniük Wolffot az egyetemről. Végül Wolffot kiutasították Poroszországból. 403
A francia jezsuita történész, Du Halde (1674–1743) párizsi professzorként 1703-tól 1743-ig, negyven éven át rendszeresen szerkesztette és kiadta a Kínába küldött jezsuita atyák jelentéseit, és ezzel megismertette a keleti civilizációt a Nyugattal. A nyugati felvilágosodás gondolkodói, például a Voltaire és Diderot vezette francia enciklopédisták, ezekből a jelentésekből sok információhoz jutottak a Keletről.404 1735-ben francia nyelven kiadta Kína általános története című könyvét, amely a következő évben angolra is lefordítva egész Európában elterjedt, és nagy visszhangot keltett. Du Halde ebben a könyvben Kína történetével együtt a keleti civilizáció minden oldalát igen kedvezően mutatta be és ítélte meg. Ugyanakkor a nyugati intézményekkel és kultúrával összevetve rámutatott a Nyugat elmaradottságára.
Amikor a felvilágosodás sok gondolkodója rámutatott a nyugati civilizáció problémáira, és támadta azokat, több olyan könyvet is kiadtak, amelyek a keleti civilizáció erényeit hozták fel érvként, és az európai gondolkodást elbűvölte a keleti gondolkodás. A keleti civilizációnak azok a jegyei, amelyekre a Nyugat ekkor felfigyelt, a következők voltak: a deista világkép; az erkölcsi kormányzati rendszer, amelyben a császár tanácsadói véleményét meghallgatva kormányoz; a hivatalnokvizsgák rendszere, amely a hivatalnokokat nem családi származás, hanem egyéni képesség alapján választja ki; az a gazdasági hagyomány, amely kevés adóból sok infrastruktúrát biztosít; és az, hogy a kormányzat nem avatkozik be az egyének gazdasági tevékenységébe. Mivel az ekkor bemutatott gondolkodás különösen azoké a kínai konfuciánus tudósoké volt, akikkel a pekingi jezsuita atyák érintkeztek, az érdeklődés Konfuciuszra összpontosult. Konfuciuszt „a legnagyobb emberként, akit a világ eddig adott” magasztalták, sőt „a felvilágosodás védőszentjének” (the patron saint of the Enlightenment) is nevezték.405 Ennek az az oka, hogy Konfuciusz rendszerbe foglalta és kifejtette azt a „természetfilozófiát”, amelyre a kor nyugati filozófusai törekedtek.
A reneszánsz vége felé a reformációval együtt olyan szellemi mozgalom jelent meg, amely a vallás és a dogmatikus hagyomány helyett az elmét és az egyéni önállóságot hangsúlyozta. A 17. század második felére, a reformáció után, a felvilágosodás korába lépve, többé nem fékezhető változások söpörtek végig a nyugati gondolkodáson. A felvilágosodás korában, amely mindent az elme szerint akart megítélni, a nyugati filozófusok kétségbe kezdték vonni a kinyilatkoztatott vallás dogmáit és más vonásait, amelyek több mint ezer évig mindenestül uralták őket. Megcsömörlöttek attól, hogy e dogmákba kapaszkodva a legcsekélyebb ellenvetést is eretnekségnek bélyegzik, és az eretnekeket olyan szélsőséges módszerekkel végzik ki, mint a máglya, és erőteljesen kiálltak a türelem mellett. Így lett a türelem (tolerance) a felvilágosodás egyik jelszava.
A nyugati deizmus a 17. század végén jelent meg, és mintegy száz évig uralta a nyugati gondolkodást. A deizmus a 18. század végi francia forradalom idején érte el tetőpontját, és a forradalmi kormány a deizmust a Francia Köztársaság államvallásává is nyilvánította. Ekkor rombolták le a templomokban az egyistenhitet képviselő szentek szobrait. A deizmust a felvilágosodás korában, főként Franciaországban, sok nyugati gondolkodó fejlesztette ki. A francia gondolkodókra, köztük a nyugati felvilágosodás úttörőjére, Voltaire-re, ekkor nagy hatással volt a keleti gondolkodás. Úgy látták, hogy a világon egyetlen civilizáció rendelkezik deista rendszerrel, és ez a keleti civilizáció; hogy a keleti civilizáció olyan deizmus, amely nem az egyház vagy a kinyilatkoztatás tekintélyére, hanem a minden emberben meglévő fényre, az elmére támaszkodik; és hogy a konfuciánus erkölcs ugyanolyan értékű, mint a keresztény tanítás, csakhogy nem kinyilatkoztatáson, hanem az elmén alapul.406
Ha megvizsgáljuk, miért volt szüksége a Nyugatnak a felvilágosodásra, vagyis mi ellen kellett a Nyugatnak világosságot gyújtania, azt látjuk, hogy a 17–18. században a keleti civilizáció sok tekintetben már elérte a nyugati felvilágosodás utáni (post-enlightenment) állapotot. Ahogy már idéztük, az i. e. 4. században ott volt Hszün-ce filozófiája, amely azt hirdette, hogy „az eső esőért mondott áldozat nélkül is megjön”: „Az ég járásának állandó törvényei vannak. Nem az olyan bölcs királyokért van, mint Jao és Sun (堯舜), és nem szűnik meg az olyan zsarnokok miatt, mint Csie és Csou (桀紂)” (Hszün-ce 17:1). A Nyugatnak meg kellett szabadulnia és világosságot kellett gyújtania a vallás azon számtalan dogmájával és türelmetlenségével szemben, amelyek több mint kétezer éve mélyen és szélesen gyökeret vertek a nyugati civilizációban, a keleti civilizáció azonban már mentes volt az ilyen dogmáktól és türelmetlenségtől.
Kinyilatkoztatott vallás, természetes vallás, természetfilozófia
A konfucianizmus azért vált ismertté a felvilágosodás korának Nyugatján, mert az általa képviselt keleti természetfilozófiai rendszer vonzotta a kinyilatkoztatott vallás által körülvett nyugati embereket. A természetfilozófia a nyugati Isten-civilizációtól teljesen eltérő gondolkodási rendszeren alapul, mert nem a próféta által közvetített szavakon, hanem a természet jelenségein nyugszik. A kereszténységet jelölő „kinyilatkoztatott vallással” (revealed religion) szemben a nyugati emberek a konfucianizmust „természetes vallásnak” (natural religion) nevezik. A keleti civilizáció számára azonban a vallás szó nem megszokott kifejezés. A természetfölötti Isten, a próféta és az őt képviselő papi rend a vallás magva. A keleti konfucianizmusban és taoizmusban viszont nincs Isten, próféta és papi rend, és nem Isten, hanem maga a természet áll a középpontjukban. A konfucianizmusra és a taoizmusra nem a természetes vallás, hanem a „természetfilozófia” (natural philosophy) a helyes kifejezés. A természetes vallás Nyugat-központú és téves elnevezés.
A keleti természetfilozófia az ember és a természet viszonyát a tao fogalmával határozta meg. Az ember közvetítő nélkül, közvetlenül találkozik a természet taójával. A tao a meg nem nyilvánulóhoz (不現) tartozik, ahhoz a kategóriához, amely emberi nyelven nem fejezhető ki. A Nyugat ezzel szemben az ember és a természet viszonyát az Istennek nevezett természetfölötti lényen keresztül határozta meg. Egy közvetítő, a próféta adja át Isten szavát az embernek. Így Isten a próféta révén a megnyilvánulóhoz (示現) tartozik, ahhoz a kategóriához, amelyet az ember kifejezhet. A próféta köré pedig szigorú papi rend épül.
A 19. század után, ahogy a Nyugat elsöprő tudománya és technikája, valamint demokratikus és piacgazdasági intézményei beáramlottak Keletre, a gondolkodás terén is a nyugati intézmények és normák váltak mércévé. Mivel a nyugati civilizációban a vallás töltötte be a központi szerepet, a nyugati gondolkodók természetesen feltételezték, hogy a keleti civilizációban is a vallás tölti be a központi szerepet. Ezért nem azt kérdezték, miért jutott a vallás központi szerephez a nyugati civilizációban, hanem azt, milyen vallásai voltak a keleti civilizációnak. Ennek megfelelően a nyugati gondolkodók, látva, hogy a keleti civilizáció középpontjában Konfuciusz, Buddha és a halhatatlanok gondolkodása áll, ezeket vallásnak tekintették, és a konfucianizmus, a buddhizmus és a taoizmus nevet adták nekik. Azután pedig Kelet és Nyugat vallásai közötti különbségeket kezdték magyarázni. A konfucianizmus azonban nem vallás, hanem természetfilozófiai rendszer. A nyugati vallás nemcsak az ember és a természet viszonyát, hanem az emberek közötti viszonyokat is részletesen szabályozza. A nyugati civilizáció Isten által adott, kinyilatkoztatott és normatív erkölcsfelfogásra tett szert, a keleti civilizáció pedig természetes és tapasztalati erkölcsfelfogásra.
A nyugati gondolkodók a 17–18. században felfedezték, hogy a konfucianizmuson keresztül megismert keleti civilizáció Istentől független, a természeten alapuló civilizáció. És mivel a konfucianizmus természetes módon változatlanul átvette a taoizmus tao-fogalmát, amely az ember és a természet viszonyát határozta meg, megértették, hogy a keleti világkép is, a nyugatitól eltérően, a természetet tekinti anyaméhének az ember és a természet megragadásában. 407 Az a gondolat, hogy a világegyetemnek, amelyre a keleti természetfilozófia épül, a nyugati Istentől különböző elve van, igen idegen fogalom volt a nyugati gondolkodók számára. Az a gondolat pedig, hogy ez az elv, a tao, nem az emberért létezik, és nem sérül csodák által azért, mert az ember úgy kívánja, a kor nyugati emberei számára igen forradalmi fogalom volt. Keleten azonban már több mint kétezer évvel korábban a taoizmus tao-eszméje és a konfucianizmus zsen-eszméje (仁) révén általános elvként, a keleti civilizáció alapjaként fogadták el ezt a fogalmat. A nyugati emberek ugyanis már a görög–római korban is istenekre hagyatkoztak, ráadásul csaknem 1300 évig vagy még tovább a kereszténységet tartották államvallásnak.
Constantinus római császár 313-ban a milánói ediktummal megtiltotta a keresztények üldözését, majd 380-ban Theodosius császár Róma államvallásává nyilvánította a kereszténységet. Ettől kezdve a nyugati civilizációban a kereszténység által hirdetett Isten-fogalom az emberi szavak és tettek abszolút középpontjává vált. A nyugati emberek csaknem ezer évnél is tovább olyan szellemi világban éltek, amelyben aki csak egy kicsit is másként gondolkodott, mint ahogyan a Bibliában írva van, azt eretneknek bélyegezték, és máglyára szánták.
A 14–16. századi reneszánsz idején ebből hatalmas ébredés lett: mozgalom, amely az emberi jellemet vissza akarta szerezni a vallás fojtogató uralmától. A nyugati gondolkodás olyan helyzetbe jutott, amelyben a középkori vallásfelfogáson alapuló dogma többé nem lehetett változatlanul érvényben. A Nyugat átélte azt az időszakot, amelyben kibontakozott a reneszánsz humanizmus, a reformáció és a katolikusok és protestánsok szakadása, majd a deizmus. Ezután a 18. század végén az amerikai alkotmány első kiegészítése magában foglalta az „államvallás tilalmáról szóló záradékot”. A Nyugat, tizennégy évszázaddal azután, hogy a 4. században államvallássá nyilvánította a kereszténységet, megváltoztatta elvét: nem szabad államvallást megállapítani.
A nyugati felvilágosodás korában a nyugati gondolkodás új áramlatává vált, hogy kétségbe vonják a vallás dogmáit, megvizsgálják őket, és új elméleteket állítsanak fel. Természetesen ekkoriban sok olyan érdekes dolog történt Nyugaton, amelyet ma nehezen tudunk elképzelni. Amikor egy ilyen korban a keleti civilizáció Nyugatra áramlott, sokféle vonása az elmének megfelelőnek és természetesnek tűnt a nyugati gondolkodók szemében; tiszteletüknek és csodálatuknak adtak hangot, és odáig jutottak, hogy összevetették a Nyugat észszerűtlen és tudománytalan dogmáival.
A Nyugat olyan gondolkodás-, elmélkedés- és életmódot követett, amelyben mindent normatív módon, vagyis Isten kinyilatkoztatása (vagy olyan emberi gondolatok, amelyekről az emberek azt állították, hogy Isten kinyilatkoztatásai) által adott normák keretein belül gondoltak el. Tegyük fel, hogy volt a földön egy másik civilizáció, és ez nem Isten kinyilatkoztatásán alapuló normatív civilizáció volt, hanem olyan természetes, illetve tapasztalati civilizáció, amely megfigyelte a természetet, és a benne felfedezett elveket és erkölcsöt követte. Ennek a civilizációnak akkor nem lett volna szüksége sem a középkori nyugati gondolkodás ezer évére, sem a 17–18. századi nyugati felvilágosodás folyamatára.
Ez a szellemi áramlat szükségképpen olyan mozgalmat indított el, amely a nyugati vallás Isten-fogalmát nem a Biblia által szabott normák követésével, hanem az elmével akarta megragadni. Éppen ez a nyugati deizmus kezdete. Az angol deism (deizmus) szó 1682-ben jelent meg először írásban, John Dryden „A laikus vallása” (Religio Laici) című költeményének előszavában. Központi gondolata az, hogy Isten nem avatkozik be az emberi ügyekbe. Mivel a Nyugat a 17. század vége előtt az emberi ügyekbe beavatkozó Isten fogalma köré épülő kereszténység elsöprő hatása alatt élt, a deizmus által a 17. század végén felállított filozófia forradalmi volt. Azelőtt senki sem merte felvetni azt a gondolatot, hogy Isten nem avatkozik be az emberi ügyekbe.
A deizmust természetes istenfelfogásnak vagy természetes vallásnak is nevezik, mert azt tartja, hogy a teremtő, illetve Isten nem tesz semmi olyat, ami ellentmond a természet rendjének. Úgy kezdték gondolni, hogy a keleti konfucianizmus és taoizmus hasonlít ehhez a természetes istenfelfogáshoz, természetes valláshoz. Ezért a nyugati felvilágosodás korában a keleti konfucianizmus és taoizmus gondolkodása erősen vonzotta a nyugati gondolkodókat, és sok filozófus a keleti gondolkodásban látta meg, ami a deizmust illeti, azt az utat, amelyen a nyugati civilizációnak a jövőben haladnia kell.
A keleti civilizációban már a Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában fejlődött a természetfilozófiai rendszer, kétezer évvel a nyugati felvilágosodás előtt. A nyugati felvilágosodás gondolkodói, amikor felismerték, hogy a deizmusnak az az erkölcse, amelyre ők törekedtek, a keleti természetfilozófiában megvalósult, elragadtatással fordultak felé. Különösen az állam politikai gazdaságtani filozófiája terén látták, hogy a „laissez-faire” a keleti taoizmusban a „nem-cselekvés eszméjeként” már megvalósult. Természetesen sok nyugati filozófust lenyűgözött a keleti civilizáció, és igyekeztek követni a példáját.