Merre sodor minket az MI-forradalom? Polarizáció vagy su-csi (術治)

1) Az MI-forradalom kétélű kard: a termelékenység növekedése és a polarizáció fokozódása

Most a mesterséges intelligencia (MI) forradalmának közepén vagyunk. Néhány helyzetet áttekintve meg kell ragadnunk az emberre zúduló alapvető probléma lényegét. A legtöbbet vitatott kérdések az a forgatókönyv, hogy az MI felváltja az embert, illetve az, hogy az MI-t irányító emberek uralkodnak majd a többi emberen. E kérdésekkel kapcsolatban feltétlenül figyelembe kell venni az emberi természetet. Csak a Homo sapiensként birtokolt emberi természet elemzésével közelíthetünk ezekhez a kérdésekhez.

Az emberi természetről folytatott vitában meg kell vizsgálnunk Descartes (1596–1650) gondolkodását, akit a nyugati újkori filozófia atyjának neveznek. Gondolkodása tetőpontján két művet adott közre: az Értekezés a módszerről (Discours de la méthode, 1637) és A filozófia alapelvei (Principia Philosophiae, 1644) címűt. Ezekben a „Gondolkodom, tehát vagyok” tétellel az emberi elmét minden gondolkodás biztos kiindulópontjává tette. Hangsúlyozta, hogy a természet matematikai és mechanikai törvényekkel magyarázható, és az ember az ész révén uralkodhat a természeten. Az anyagi világot az elmétől különböző, kiterjedést tulajdonságként hordozó szubsztanciaként (res extensa) határozta meg, a természetet pedig mechanikai törvények szerint mozgó tárgyként magyarázta. Úgy látta, hogy az emberi elme, Isten tökéletességét követve, képes megérteni és ellenőrzése alá vonni a természetet. Ezzel természetfelfogásának magjaként a mechanikus világképet állította fel. Úgy magyarázta, hogy a természet olyan, mint egy bonyolult gép, és ha ismerjük elveit, kezelhetjük és ellenőrizhetjük. Sőt az antropocentrizmus (anthropocentrism) jegyében úgy értelmezte, hogy az emberi ész rendelkezik azzal az erővel, hogy Isten rendjét utánozza, és ezért joga van uralkodni a természeten.

Így Descartes nagymértékben és pozitívan hozzájárult a modern tudomány fejlődéséhez, ugyanakkor negatívan is hozzájárult az ideológiák kora antropocentrizmusának megnyitásához. Itt arra kell felfigyelnünk, hogyan vezette Descartes emberi természetről adott elemzése „racionalizmusként” a nyugati újkori filozófiát. Úgy tűnik, racionalizmusa Nyugaton elnyomta az ellene felszólaló gondolkodókat, például Spinozát vagy David Hume-ot, jelentőségük ellenére. Amikor azonban az ideológiák korának antropocentrizmusa a pusztulás szélére sodorta az emberi társadalmat, az elmeközpontú nyugati gondolatrendszer komoly kihívással szembesült. Ezen hányattatások ellenére Descartes racionalizmusa ma is mélyen ott él a nyugati emberek tudatában. Akik erre támaszkodnak, továbbra is úgy gondolják, hogy a természet, illetve az emberi természet emberi erővel átalakítható.

Az MI-forradalom az emberiség elmebeli működését érintő kérdés. Az ipari forradalom „az izom forradalma”, az MI-forradalom „az elme forradalma”. Az ipari forradalom az az esemény volt, amelyben a gép felváltotta az ember fizikai munkáját, és robbanásszerűen kiterjesztette a termelőerőt. A gőzgép, az elektromosság és a tömegtermelés rendszere az emberi „izom” helyett kezdte mozgatni az ipart. Az ipar ereje felváltotta az emberek és az állatok izmait, amelyekre az emberiség a Homo sapiens megjelenése óta támaszkodott. Az MI-forradalom viszont „az elme forradalma”. A mesterséges intelligencia, az ember szellemi és kognitív tevékenységét segítve vagy felváltva, új dimenziójú újítást teremt. Az MI-forradalom olyan áramlat, amely az ember sajátos elmebeli képességeit kiterjesztve alapjaiban változtatja meg a társadalmat, a gazdaságot és a kultúrát egészében. Adat- és számítási infrastruktúrát, önálló döntéshozatalt, a fizikai világgal való összekapcsolódást és az emberi életmód megváltozását hozza magával. Hogyan tekintsünk az MI-forradalomra?

Bármennyire fejlődjék is az MI, azon az emberi természeten belül mozog, amely megteremtette. A Homo sapienst fenyegető veszély nem egy olyan MI-ben rejlik, amely felváltaná az embert, vagyis átalakítaná az emberi természetet. Ha az MI újjá tudná építeni az emberi természetet, a Homo sapiens története ott véget érne. Mindaz a vallás, erkölcs, evolúciós elmélet, tudomány és filozófiai rendszer, amelyet a Homo sapiens eddig felhalmozott, érvénytelenné válna. Nem a Homo sapiens, hanem egy újfajta ember története kezdődne el. Ha a Homo sapiens egész léte és gondolkodása az emberi természettel együtt eltűnne, az a Homo sapiens halálával volna egyenlő. Homo sapiensként emlékeznünk kellene Konfuciusz és Spinoza filozófiájára: „Nem kell a halálon gondolkodnunk. Bölcsességünk nem a halál, hanem az élet szemléléséből fakad.” Ezért azt a feltevést, hogy az MI felváltja az embert, nem a filozófia, hanem a tudományos-fantasztikus irodalom területére kell utalnunk.

Azt a forgatókönyvet is, hogy az MI-forradalmat irányító emberek uralkodnak majd a többi emberen, az emberi természetből kiindulva kell elemeznünk. Az MI fejlődése ellenére is az emberi természet rendszerén belül mozog. Az erős önzés és a gyenge önzetlenség, valamint az őket kezelni igyekvő erkölcs és törvények: ez a rendszer az MI-forradalmat is irányítani fogja. Eddig az emberi társadalomban egyetlen kinyilatkoztatott vallás, metafizikai logika vagy ideológia sem uralta az emberi világot úgy, hogy kilépett volna az emberi természet nevű természeti törvényből. Az MI is ezen a rendszeren belül marad. Ezért jobb azt a lehetőséget is, hogy az MI révén emberek teljesen uralkodhatnak más embereken, nem a filozófia, hanem a tudományos-fantasztikus irodalom területén hagyni.

E lehetőségeknél inkább az MI-forradalom által hozott problémák lehetnek olyanok, amelyekre nem számítottunk. Az ipari forradalom elhozta az éghajlatváltozást, amelyre senki sem számított, és amely széles körben hat az életünkre. Az ipari forradalom az éghajlatváltozás távoli oka (遠因). Ipari forradalom nélkül éghajlatváltozás sem következett volna be. A 18. század második felében Nagy-Britanniában kezdődött ipari forradalom robbanásszerűen megnövelte a fosszilis tüzelőanyagok, például a szén és a kőolaj felhasználását, és emiatt a légkör üvegházhatású gázkoncentrációja rohamosan megemelkedett, ez lett a globális felmelegedés és az éghajlati válság szerkezeti kiindulópontja. Ám ezt egyetlen ember sem tervezte meg, és senki sem használta fel arra, hogy uralkodjék a többieken. Kicsi a valószínűsége annak, hogy egyedül az éghajlatváltozás az emberiség teljes kihalásához vezet, de a civilizáció összeomlásának és a népesség tömeges csökkenésének veszélye nagyon is fennáll. Ahogy romlanak az életfeltételek, a tengerszint emelkedése, a hőhullámok, az aszályok és az árvizek miatt zsugorodnak a lakható területek. A mezőgazdasági termelékenység csökkenése és a vízhiány miatt pedig nő a tömeges éhínségek lehetősége. Ugyanakkor, mivel az éghajlatváltozás lehetővé teszi a fertőző betegségek terjesztőinek elterjedését, bármikor kitörhetnek járványok.

Közelítsünk az éghajlatváltozáshoz az emberi természet felől. Az éghajlatváltozás abból fakad, hogy nem sikerült megfékezni azt az emberi természetet, amelyben az emberi kapzsiság szüntelenül gyarapítani akarja vagyonát. Ha az ember képes lett volna erre, az emberi társadalom még azelőtt kezelte volna, hogy az egész világot elborítja az iparosítás és a kereskedelem, és a természet kifosztásáig jut. Az ipari forradalommal az emberi vágy és önzés a tőke és a technika révén felerősödve azt a tévhitet szülte, hogy a természet korlátlanul kizsákmányolható, és végül az éghajlatváltozás eredményéhez vezetett. Az elmúlt évtizedekben az éghajlatváltozással kapcsolatos ismételt figyelmeztetések és a ránk zúdult valóságos problémák ellenére az emberiség elfordul attól a felelősségtől, hogy biztosítsa a jövő nemzedékek fennmaradási esélyeit.

Az MI-forradalom olyan színtérré válik, amelyen az emberi természet ismét erőteljesen megmutatkozik. Az ipari forradalom és az MI-forradalom ugyanis tükör, amely megmutatja az emberi természetet, és erősítő, amely felnagyítja. Az ipari forradalom sok jót hozott az embernek. Ugyanígy az MI-forradalom is sok jót hoz majd az embernek. Ám ugyanakkor, ahogyan az ipari forradalom az ember számára már nem fékezhető mértékben felerősítette az emberi kapzsiságot, az a baj, hogy az MI-forradalom még nagyobb és még leplezetlenebb formában mutatja meg majd az ember vagyonhoz való ragaszkodását és hatalomvágyát. Szabadabbá teszi-e az embert az MI-forradalom, vagy függőbbé?

Az ipari forradalom idején átéltük a ludditák mozgalmát (Luddite movement, 1811–1816). A ludditák azok a textilipari munkások voltak, akik egy „Ludd” nevű – talán valós, talán kitalált – alakot követtek, aki állítólag elkezdte összetörni a szövőgépeket. Ez a mozgalom az ipari forradalom kezdetén az angol munkások gépromboló mozgalma volt. Puszta zavargásnál több volt: a munkásosztály harca az életben maradás jogáért. A luddita mozgalom résztvevői olyan emberek voltak, akiket mindenekelőtt a munkanélküliség és a mélyülő szegénység, vagyis a társadalom polarizálódása aggasztott. Úgy tartják, hogy ők készítették elő a későbbi szakszervezeti és demokratikus mozgalmak talaját. Ugyanakkor a negatív oldal tovább nőtt. A szakszervezeti és demokratikus mozgalmak ellenére a szegények és gazdagok közötti szakadék problémája valójában súlyosbodott az ipari forradalom után. Az emberi természetben rejlő kapzsiság és polarizáció ennyire kiterjedt.

Az ipari forradalom és az MI-forradalom irányát végső soron nem az emberi elme tervei vagy metafizikai felfedezések, hanem az emberi természet határozza meg. Hogy az MI-forradalom merre halad, azt jól mutatja az a múltbeli példa, ahogyan az emberi természet az ipari forradalom révén működött. Pozitívan kell tekintenünk az MI-forradalom hozta sokféle fejlődésre, és örülnünk kell neki. Ellenvélemények is elhangzanak: „Robbantsuk fel az összes MI-t, és térjünk vissza a régi időkhöz.” Ez ugyanabba az irányba mutat, mint az ipari forradalom idején megjelent luddita mozgalom. Ám ahogyan nem hagyhattuk figyelmen kívül az ipari forradalmat, úgy az MI-t sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez a jövő fő iránya, nem szabad lemaradnunk. De hogyan kezeljük a nemzeteken belüli és a nemzetek közötti instabilitást, amelyet a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyülése, vagyis a középosztály zsugorodása okoz?

Az ipari forradalom és az MI-forradalom: a polarizáció a közérdeket semmibe vevő magánérdek-hajszolásból fakad

A polarizáció abból fakad, hogy a közérdeket figyelmen kívül hagyva igazolják a magánérdek hajszolását: ez a magánérdek és a közérdek összetartásának tana. Az az elmélet, amely szerint ha a nagyvállalatok a magánérdeküket követik is, ez a magánérdek végül közérdekként tér vissza, és mindenki javára válik. Az ipari forradalom és az MI-forradalom által mutatott jelenség azonban ezzel a feltevéssel ellentétes helyzetet tár elénk. Azt mutatja, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, a középosztály pedig meggyengül. Végső soron a polarizáció lényege olyan politikai gazdasági rendszerben rejlik, amely megsérti a közérdeket, és megengedi a magánérdek hajszolását.

Vizsgáljuk meg a polarizáció lényegét. Az ipari forradalom eredményeként kialakult a tőkésosztály. Ők azok a vállalkozók és gyártulajdonosok, akik az új iparágakba – gőzgépekbe, szövőgépekbe, vasutakba – fektettek be, és óriási vagyont halmoztak fel. A textil-, acél- és vasútiparosok az ipari forradalom után „újgazdagokként” emelkedtek fel. Azelőtt a nemesség és a földbirtokosok alkották a társadalom felső rétegét, az ipari forradalom után viszont az „ipari tőkés” (industrial capitalist) vált új felső réteggé. Az ipari forradalom eredményeként megjelentek a milliomosok, és bekövetkezett a társadalom polarizálódása és az éghajlatváltozás.

Az ipari forradalom eredményeként megszületett a „milliomos” (Millionaire). Az ipari forradalmat követően, ahogy a nemzetek közötti paradigma a fosztogatásról a kereskedelemre váltott, egyre szaporodnak a milliomosok vagyonának ezerszeresével rendelkező „milliárdosok” (Billionaire, egymilliárd dollárnál nagyobb vagyon birtokosai). Majd az MI-forradalommal megjelennek a százmilliárd dollárnál nagyobb vagyonnal rendelkezők, a „centimilliárdosok” (Centibillionaire). Hány centimilliárdos van? A 2020-as évek közepén a világon mintegy tizenhatot tartanak számon, többségük nyugati. Ez abban a politikai gazdasági rendszerben jön létre, amely szerint a magánérdek és a közérdek összetart.

A nemzetközi segély- és fejlesztési szervezet, az Oxfam (Oxfam) és a Világ Egyenlőtlenségi Laboratóriuma (WIL) legutóbbi jelentései szerint a világ tíz leggazdagabb emberének vagyona meghaladja a világ népességének alsó 40%-áét (mintegy 3,1 milliárd emberét) (Oxfam, 2022). Ez azt mutatja, hogy a világ egyenlőtlensége történelmi csúcsra jutott. Az egyenlőtlenségnek ez az aránya évről évre gyorsul. A különbség pedig egyre nő. A polarizáció olyan állapothoz közeledik, amelyben már nem nőhet tovább. Az emberi természetben rejlő kapzsiság és uralomvágy tovább terjed.

Ők lesznek a jövő tőkéjét mozgató „MI-tőkések” (AI capitalist). Az MI-forradalomból a legnagyobb hasznot húzó iparágak közé tartoznak a félvezetők, az adatközpontok építése, az energetikai berendezések és az akkumulátor-alapanyagok. Ezekkel az MI-tőkésekkel szemben az ipari tőkések, a textil-, acél- és vasútiparosok elveszítik hatalmukat. Az MI-tőkések monopolizálják az adatokat. Ha az ipari forradalom idején a föld és a gépek voltak a tőke magvai, ma az adatok és az algoritmusok azok. Övék lesz a platformok feletti uralom, mert a globális platformvállalatok az MI-technológia révén hatalmukba kerítik a piacokat. Mindenekelőtt erősítik a vagyon koncentrációját. Néhány vállalkozó és befektető csillagászati vagyont halmoz fel, és elmélyíti a társadalmi polarizációt. Vagyonuk ereje olyan csillagászati, hogy politikai és társadalmi befolyásra is szert tesznek. Az MI-tőkések nem egyszerű gazdasági hatalmasságokként, hanem a politikát, az erkölcsöt, sőt a kultúrát is irányító új uralkodó rétegként emelkednek fel.

A milliárdosok árnyékában a munkanélküliség és a mélyülő szegénység lappang. Nem annyira maga a technológia, mint inkább az elosztás igazságtalansága és a társadalmi biztonsági háló hiánya elleni lázadás kerül a társadalmi problémák középpontjába. Az a probléma, hogy az MI-t használó vállalatok, kormányok és hatalmi csoportok magánérdekük érdekében a társadalom feletti uralom eszközeként használhatják az MI-t. Az Egyesült Államokban, ahol a legtöbb centimilliárdos él, vannak olyanok is, akik ebben látják a legnagyobb problémát, és helyesbíteni akarják. Ha egy társadalom vagy állam összeomlik, végül a nagyvállalatok is vele együtt omlanak össze. Ők azok, akikben megvan az az átfogó éleslátás, hogy meglássák ennek a „kapcsolatelvűségnek” a valóságát.

Warren Buffett erőfeszítései jó példát adnak erre. Buffett ellenezte a „gazdagok adócsökkentését”, és ehelyett határozottan kiállt a gazdagok adóemelése mellett. Bírálta azt a helyzetet, hogy alkalmazottai magasabb adókulccsal adóznak, mint ő, és hangsúlyozta, hogy a legmagasabb jövedelműeknek több adót kell fizetniük. A New York Timesban 2011-ben megjelent „Ne kényeztessük tovább a szupergazdagokat” (Stop Coddling the Super-Rich) című írásában az amerikai költségvetési hiány megoldására a gazdagok adójának emelését sürgette. Rámutatott, hogy az általa fizetett jövedelemadó-kulcs (17,4%) alacsonyabb volt irodai alkalmazottaiénál (33–41%). Bírálta, hogy a legfelső 400 adófizető átlagos adókulcsa 1992 és 2008 között 29,2%-ról 21,5%-ra csökkent. Írásához hozzáfűzte azt a gondolatot is, hogy „a magasabb adókulcsok nem gátolják a beruházást és a munkahelyteremtést”.

Érvelése az Obama-kormányzat idején a „Buffett-szabály” (Buffett Rule) nevű javaslathoz vezetett: ez az az elv, hogy az évi egymillió dollárnál többet keresőknek legalább a középosztállyal azonos adókulccsal kell adózniuk. Kísérlet volt ez a gazdagok adócsökkentésének mérséklésére és az adózási méltányosság erősítésére. Nem valósult meg, az individualizmuson alapuló nyugati politikai gazdasági rendszer miatt. Ellenzői az úgynevezett csordogálási hatásra hivatkozva továbbra is az individualizmus általi vagyonteremtést hirdették. Végül a Buffett-szabályt nem sikerült törvénybe iktatni. Az Egyesült Államokon túl, világszerte is szóba került egy „globális vagyonadó”. A G20-ak megállapodásával (2024) szóba került egy olyan terv, amely nemzetközi minimális adókulcsot alkalmazna a „rendkívül nagy vagyonokra”, azzal a céllal, hogy megakadályozzák az adókikerülést, mérsékeljék az egyenlőtlenségeket, és forrást teremtsenek az éghajlati és szegénységi kihívásokra adott válaszokhoz. A vállalatokra vonatkozó 15%-os globális minimumadó (最低限稅, Global Minimum Tax) a végrehajtás szakaszába lépett. A lényeg, az egyéni vagyonok közös globális megadóztatása azonban politikai megállapodás híján meghiúsult. Mindez a nyugati individualista rendszeren belül történt. Gondolataik sok erőfeszítés ellenére kudarcot vallottak, mert nem váltak kormányzati politikává. Olyan erőfeszítés ez, amely nehezen maradhat fenn az individualizmus, valamint a magánérdek és a közérdek összetartásának logikáját valló nyugati filozófiai rendszeren belül.

Az MI-forradalommal kapcsolatban Sanders (Sanders) amerikai szenátor éppen a polarizáció fokozódására figyel leginkább. Nem abban látja a problémát, hogy az MI-forradalom révén az emberi természet újjáépíthető volna, és ez kedvezően hatna, hanem az uralom kiterjedésében, amely az emberi természet önzésének kifejeződése. A gazdasági egyenlőtlenség mélyülésével kapcsolatban figyelmeztetett, hogy az MI tömeges munkahelyvesztést okozhat, és előnyei valószínűleg néhány nagyvállalatnál és „a milliárdosok rétegénél” összpontosulnak. Ebben az az aggodalom fejeződik ki, hogy tovább mélyítheti a már meglévő gazdasági polarizációt. Rámutatott, hogy az MI nemcsak a gazdaságot, hanem a politikát, az oktatást, a környezetet, sőt a hadviselés módját is megváltoztathatja. Különösen úgy látja, hogy az olyan katonai alkalmazások, mint a „robotkatonák”, elmélyíthetik a társadalmi nyugtalanságot és a hatalom koncentrációját. Sanders, miközben elismeri, hogy az MI „forradalmi és átalakító technológia”, bírálta, hogy a kongresszus és a társadalom túlságosan lemaradt a vitában és a szabályozásban. Egészen odáig ment, hogy az adatközpontok építésének ideiglenes felfüggesztését (moratorium) követelte, hangsúlyozva, hogy a társadalmi egyetértésnek és a szabályozási rendszernek fel kell zárkóznia az MI-fejlesztés sebességéhez. Sanders szemlélete az, hogy az MI-forradalom nem pusztán technikai fejlődés kérdése, hanem veszélyes katalizátor, amely kiterjesztheti a társadalmi hatalmi szerkezeteket és az egyenlőtlenséget. Ahogyan az ipari forradalom kiszélesítette a szakadékot a munkásosztály és a tőkésosztály között, az MI-forradalom is hasonló polarizációs mechanizmust terjeszthet ki.

A polarizációval szembeni védekezés módja a vagyon elosztásában rejlik. Ez ahhoz a tételhez vezet minket, hogy meg kell különböztetni a haszonszerzést és a kapzsiságot: hogyan biztosítsuk a haszonszerzést, és hogyan kezeljük a kapzsiságot. Ez a kérdés ismét a közérdek és a magánérdek kérdéséhez vezet vissza. Ha a közérdeket biztosítják, a polarizáció csökken, vagyis a középosztály védelmet kap; ha viszont megengedik a magánérdek hajszolását, a polarizáció nő, a középosztály pedig zsugorodik. A Nyugat jellegzetessége, hogy zsugorodik a középosztálya. A polarizáció a középosztály béreinek stagnálásában és a megélhetési költségek emelkedésében mutatkozik meg. A termelékenység folyamatosan nőtt, de a bérek nem emelkedtek ugyanilyen mértékben. A lakhatási, oktatási és egészségügyi költségek rohamos emelkedésével a középosztály reálvásárlóereje csökken. Nyugaton az automatizálás és a globalizáció miatt a feldolgozóipar és a hagyományos iparágak munkahelyei külföldre kerülnek, vagy automatizálás váltja fel őket. Ahogy eltűnnek a középosztályt eltartó stabil „középszintű szakmák”, és helyüket bizonytalan szolgáltatói munka és alacsony bérű munka veszi át, nő a vagyoni szakadék.

Az eszközök – ingatlanok, részvények és hasonlók – árának emelkedése csak az eszközökkel rendelkező felső rétegnek hoz hasznot. A középosztály nehezen halmoz fel vagyont, és egyre inkább adósságra (diákhitelekre, jelzáloghitelekre) szorul. Politikai és adórendszerbeli szempontból az adó- és jóléti politikát a felső réteg javára alakítják ki, vagy az nem védi kellőképpen a középosztályt. Különösen az Egyesült Államokban olyan nagy az egészségügyi és oktatási költségek terhe, hogy a középosztály könnyen lecsúszik az alsó rétegbe. Az 1970-es évek óta az Egyesült Államokban és más nyugati országokban folyamatosan csökken a középosztály aránya. Ez a polarizáció fokozódásában mutatkozik meg: olyan szerkezet jön létre, amelyben a felső réteg gazdagabb, az alsó réteg bizonytalanabb lesz, a középosztály pedig fokozatosan eltűnik. Társadalmi hatásai politikai polarizációhoz, társadalmi nyugtalansághoz és a demokrácia alapjainak meggyengüléséhez vezetnek. Nyugaton a középosztály négy tényező egyidejű hatására omlik össze: a gazdasági szerkezet változása (automatizálás és globalizáció), a megélhetési költségek emelkedése, a vagyoni szakadék és a politika kudarca.

2) „Hogyan omolhat össze a nyugati civilizáció”: a középosztály eltűnése

A nyugati piacgazdasági rendszer nagy sikert aratott az etatizmus (statism) nevű kapzsisággal szemben. Idővel azonban a törzsiesség (tribalism) kapzsisága kezdi fenyegetni a nyugati piacgazdaságot. A nyugati törzsiesség a nyugati individualizmus (individualism) filozófiájának folytatása. A nyugati laissez-faire az egyéni önállóságot szabadjára engedve olyan folyamaton ment át, amelyben az önállóság szabadossággá változott. Ez pedig az egyén és a csoport szintjén a magánérdek és a közérdek összetartásának tanával összekapcsolódva azt a jelenséget hozza létre, hogy a magánérdek a közérdek elé kerül. A közérdek és a magánérdek összetartásának tana egy ország gazdasági rendszerében szükségképpen végül elmélyíti a szegények és gazdagok közötti szakadékot. Az etatizmus jelensége, amelyben a királyok saját magánérdekükért irányították az ország gazdaságát, és növelték a jövedelmi szakadékot a néppel szemben, ma abba a jelenségbe megy át, amelyben a királyok helyett a törzsiesség vezetői hajszolják magánérdeküket, és tágítják a jövedelmi szakadékot a néppel szemben.

A „Hogyan omolhat össze a nyugati civilizáció” (How Western Civilization could collapse) című cikk a jövőbe tekintve mutatta be a nyugati politikai gazdaságra váró problémákat. ⁴⁵⁹ Azt fejti ki, hogy a demokrácia, az egyéni szabadság és a társadalmi türelem értékeire épült nyugati civilizáció harminc éven belül, egyetlen nemzedék alatt válságba kerülhet. Két okot hoz fel: a nyugati civilizáció összeomolhat az ökoszisztéma pusztulása, a globális felmelegedést is beleértve, vagy azáltal, hogy hagyja nőni a szegények és gazdagok közötti szakadékot. Ha a fejlett országok elitcsoportjai csak arra törekszenek, hogy tovább gyarapítsák saját vagyonukat, és közömbösek az emberiség többi részének élete iránt, az ilyen társadalom végül hanyatlásnak indul. Ez a probléma nem marad egy ország belügye. A nemzeteken belüli szakadék mélyülése szükségképpen a nemzetek közötti szakadék mélyülését vonja maga után. Végül az egész Föld problémájává válik.

A gazdag és a szegény országok közötti szakadék napról napra mélyül. A gazdag országok napról napra gazdagabbak lesznek, a szegény országok számára pedig napról napra nehezebb puszta életben maradni. ⁴⁶⁰

A fejlett országok, mindegyik a saját belső szakadékának mélyülésével foglalkozva, nem érnek rá a világ problémáival foglalkozni. A világ problémáitól eltekintve is nagy a valószínűsége, hogy a fejlett országok pusztán belső problémáik miatt döntő válságba kerülnek. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság példájánál maradva: ha a szegények és gazdagok közötti szakadék mostani irányzata folytatódik, 2050 körül eltűnik a középosztály az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, és népük két részre szakad: gazdagokra és nyomorgókra.

2050 körül az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság lényegében két társadalmi osztályból álló országgá válik. Egy kis elitcsoport jól él majd, a többiek nagy többsége azonban egyre nehezebb életkörülményekkel néz szembe… Elégedetlenségben és félelemben élve a valláshoz, a fajhoz vagy a nemzethez kapaszkodnak majd. A gazdagok még jobban kapaszkodnak birtokolt vagyonukhoz, és olyan rendszerre térnek át, amely a szegények nagy többségét egyre keményebb munkára kényszeríti.⁴⁶¹

Akkor egy ilyen országban a két végletben állók elkeseredett harcot vívnak egymással, és az ország elveszíti azt a képességét, hogy országként működjék. Az olyan értékeket, mint a demokrácia, az egyéni szabadság és a türelem, egyre inkább elhanyagolják. Ez a „fejlett országok csapdája”, amelybe a Nyugat beleesett. Hogy mit jelent a fejlett országok csapdája, azt pontosan megfogalmazza Jean-Claude Juncker (Jean-Claude Juncker, 1995 és 2013 között tizenkilenc évig miniszterelnök, később az Európai Bizottság elnöke), Luxemburg akkori miniszterelnökének 2007-ben, az euróválság kitörése előtt elhangzott mondása: „Mi, kormányfők, mindannyian tudjuk, mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan választanak újra minket, ha megtesszük.” (We, heads of government all know what to do, we just don’t know how to get reelected when we do it.) Juncker szavai mindenekelőtt a nyugati fejlett országok óriási adósságára, az ezzel összefüggő szociális kiadásokra és az ezen javítani képtelen politikai rendszerekre vonatkoznak.

Hogy ezt elkerüljék, a fejlett országoknak ki kell lépniük „a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedéséből és az adósságból finanszírozott jóléti állam folytatásából”. Ha a fejlett országok ezt megteszik, elkerülhetik a nyugati civilizáció összeomlását. Az idő azonban nem vár a végtelenségig az emberi cselekvésre. Sok tudós előre látja, hogy ha a jelenlegi helyzet nem változik, összeomláshoz vezet. Közülük egyesek úgy vélik, hogy ha a nyugati civilizáció összeomlik, az olyan erős országok, mint Kína, fennmaradnak.⁴⁶²

Miért maradhat fenn a keleti civilizáció akkor is, ha a nyugati hanyatlik? Meg kell vizsgálnunk, milyen okok folytán ér el a Kelet bámulatos gazdasági növekedést, egyedül a földön lépett ki a közepes jövedelmű országok csapdájából, és valósította meg sikeresen a demokratikus piacgazdaságot. „A kultúra számít” (Culture Matters) című tanulmányában az amerikai kutató, Lawrence E. Harrison (Lawrence E. Harrison) a keleti konfuciánus kultúrkört hozva példaként éleslátó nézetet fejt ki egy ország kultúrája és gazdasági fejlődése közötti szoros összefüggésről.

Szingapúr, Hongkong és Tajvan a trópusokon fekszik… Bámulatos gazdasági fejlődésük megismétli a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Japán és Korea gazdasági sikerét… A trópusi Thaiföld, Indonézia, Malajzia és a Fülöp-szigetek kínai kisebbségeinek gazdasági sikere is a konfuciánus kultúra fontosságát mutatja. Ugyanez a helyzet a perui és brazíliai kis japán kisebbségekkel is. ⁴⁶³

A latin-amerikai kutatók korábban azzal a „kifogással” éltek, hogy az éghajlat, a gyarmati múlt, az uralmi szerkezetek (dependence theory) vagy a faji megkülönböztetés miatt nehéz a gazdasági fejlődés. Harrison professzor kifejti, hogy ha a Latin-Amerikában élő kelet-ázsiai kínaiakat, koreaiakat és japánokat nézzük, ezek közül egyik sem lehet ok. Megmutatta, hogy pusztán intézményekkel vagy mintákkal nem lehet gazdasági fejlődést elérni; vagyis éppen a kultúra határozza meg az intézményeket és a mintákat.⁴⁶⁴

Kifejti, hogy ha az egész Földet tekintjük, egyedül a Kelet érte utol a Nyugatot, és Keleten és Nyugaton kívül még egyetlen ország sem vált fejletté sem a gazdasági fejlődés, sem a demokrácia terén. Rámutat, hogy végső soron az emberiségnek csak mintegy 30%-a él fejlett demokráciában, a fennmaradó 70%-ért tett erőfeszítések pedig több mint fél évszázad igyekezete ellenére sem jártak sikerrel. ⁴⁶⁵

Csak néhány ország, például Spanyolország, Portugália, Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong zárkózott fel a fejlett országok sorába Rostow (Rostow) fejlődési terve szerint. 2000 táján a mintegy hatmilliárd ember közül csak körülbelül egymilliárd tartozott a fejlett demokráciák sorába. ⁴⁶⁶

Valójában a kelet-ázsiai országok – élükön Japánnal, majd a Koreát, Tajvant, Hongkongot és Szingapúrt jelölő négy kistigris, valamint Kína – gazdasági fejlődése sebességében és kiterjedésében példátlan a történelemben. A nyugati kutatók ezt összefoglalóan „konfuciánus munkaerkölcsnek” (Confucian Work Ethics) nevezik, és összevetik az úgynevezett „protestáns munkaerkölccsel” (Protestant Work Ethics), amely a nyugati kapitalizmus felemelkedésekor a Nyugatot jellemezte.

A konfuciánus munkaerkölcs jellemzői közé sorolják a szorgalmat, a takarékosságot, a tanulás iránti szenvedélyt, a kis kormányzatot, „a jelen örömeinek a jövőért való elhalasztásának” (deferred gratification, illetve deferment of present pleasure for greater future gain) hagyományát, valamint a hatékony jogi és szociális ellátórendszert. Végül a „konfuciánus” országok bebizonyították, hogy teljes mértékben rendelkeznek a gazdaság és a demokrácia sikerének minden feltételével. Kelet-Ázsiának ez a felemelkedése elhomályosítja Max Weber nézetét, amely szerint a Kelet sohasem érhet el gazdasági fejlődést, és sohasem érheti utol a Nyugatot.⁴⁶⁷ Ez teljességgel nyugati előítélet, amely eltorzítja a politikai gazdaságtani gondolkodás lényegét.

Minden kelet-ázsiai ország osztozik azokban a konfuciánus értékekben, amelyeket a nevelés, a fejlődés, a munkaerkölcs, az érdemelvűség, a szorgalom és a takarékosság fejez ki. Gazdasági növekedésük megmutatta, mennyire erőltetett volt, amit Max Weber Kína vallása című könyvében állított. Azt állította, hogy Kínában azért lehetetlen a kapitalista növekedés, mert hiányzik belőle az a kálvinizmusban látható „feszültség, amely abból a bizonytalanságból fakad, hogy az ember a kiválasztottak közé tartozik-e”. ⁴⁶⁸

A Kelet konfuciánus munkaerkölcse, mivel az ember önmagáért gyakorolja, a vallási elméletek változásaitól és a világvégetanok sorsától függetlenül belső szükségletből valósul meg, így elmondhatjuk, hogy szilárd civilizációs alapja van. A nyugati sajtó kelet-ázsiai értékként említi „a nevelést, a szorgalmat, a takarékosságot és azt a magatartást, amely a jövőbeli nagyobb teljesítményért elhalasztja a jelen örömeit”.⁴⁶⁹ A nyugati statisztikák is – az európaiak, amerikaiak és keletiek közül az amerikaiakat véve alapul – azt írják, hogy az európaiak mintegy 20%-kal kevesebbet, a keletiek mintegy 30%-kal többet dolgoznak, mint az amerikaiak, és a keleti munkaerkölcsöt tartják a legerősebbnek.

Sok szakértő úgy vélte, hogy Kelet-Ázsiában éppen a konfuciánus gondolkodás miatt nem valósul meg gazdasági fejlődés… Ez a nézet még a 20. század közepén is uralkodó volt. Ám kiderült, hogy a gazdasági ugráshoz szükséges elemek – az erős nevelés, a teljesítményérzet, az érdemelvűség, a szorgalom és a takarékosság – Kelet-Ázsiában való előhívásában éppen ugyanaz a kulturális és politikai vezetés játszik döntő szerepet. ⁴⁷⁰

Összességében a vallásra vonatkozó kutatások azt találják, hogy a protestáns, zsidó és konfuciánus társadalmakban több a gazdasági fejlődést előmozdító elem, mint a katolikus, iszlám és görögkeleti társadalmakban, az utóbbiakban viszont a gazdasági fejlődést gátló elemek mutatkoznak.⁴⁷¹

Végső soron úgy tekinthetjük, hogy a 19. század közepétől a 20. század végéig a Nyugat minden világos ok nélkül csak azokat a hibákat igyekezett megtalálni a keleti civilizációban, amelyek megmagyarázzák, miért kerekedett felül a Nyugat a Keleten. Különösen a 20. század közepéig erős volt az a törekvés, hogy a Kelet gazdasági fejlődésben és demokráciában való lemaradásának okait a konfucianizmus és a taoizmus premodern, észszerűtlen, tudománytalan és demokráciaellenes jellegében keressék.⁴⁷² A Kelet folyamatos, korszakos gazdasági, demokratikus és társadalmi fejlődésére felfigyelve azonban a Nyugat csak a 21. század elején kezdte lassanként elismerni azt az értéket, amely a Kelet szellemi kultúrájában rejlő politikai gazdaságtani gondolkodásban rejlik: a konfucianizmusban (a nevelés megbecsülésének és az érdemelvűségnek a hagyománya, az egyetemes erkölcs, a szorgalom és a takarékosság kultúrája), a taoizmusban (az egyéni gazdasági kezdeményezés biztosítása alacsony adókkal és kis kormányzattal, a természet és az ember összhangja), a buddhizmusban (a könyörület eszméje, a birtoklásról való lemondás megbecsülése) és másutt.

A Keletnek ezek az erényei nem véletlenül születtek. Nem is lehet őket valamely politikai döntéssel vagy elhatározással létrehozni. A történelembe és a hagyományba ivódtak bele. A Keletnek a Nyugatétól eltérő, mély és széles, sajátos kulturális háttere és filozófiai alapja van. Vagyis politikai gazdaságtani gondolkodásában a Kelet a Nyugatnál határozottabban óvakodik a törzsiességtől. A keleti munkaerkölcs jellegzetessége Kelet és Nyugat gazdasági fejlődésének mintáiban található meg. A különbség az, hogy Keleten az emberi természet önzésének kezelésével törekszenek a gazdasági fejlődésre, Nyugaton pedig az önzés szabadjára engedésével.

A Keleten, amely a nemzetállamok építésében kétezer évvel megelőzte a Nyugatot, a nemzetállamok építésével együtt megjelenő politikai gazdaságtani gondolkodásban is található bölcsesség és politika. A keleti gondolkodásban felfedezhető, a nyugatitól eltérő politikai gazdaságtani gondolkodást jól elmagyarázza Szingapúr néhai miniszterelnöke, Lee Kuan Yew. Kifejti azokat a politikai gazdasági problémákat, amelyeket a Nyugat átél, és amelyek a kommunizmus eltűnésével az Egyesült Államokra zúdulnak:

Ahhoz, hogy egy társadalom sikeres legyen, versennyel kell kinevelnie a rátermett embereket, ugyanakkor mindenkinek esélyt is kell adnia. Vagyis a versenynek és az együttműködésnek együtt kell élnie. Ha mindenki hasonló eredményen osztozik, mint a kommunizmusban, nincs fejlődés. Ezért tűnt el a kommunizmus. Ha viszont csak a képességek fejlesztésére összpontosítanak, úgyhogy a sikeresek mindent visznek, a sikertelenek pedig semmit sem kapnak, a szegények és gazdagok közötti szakadék egyre mélyül. Végül, ahogyan Amerikában, megbomlik a társadalom egyensúlya és méltányossága. ⁴⁷³

Úgy látja, hogy ilyen körülmények között a szegények és gazdagok közötti szakadék megszüntetésének és ezzel együtt a gazdasági fejlődés megvalósításának módja a keleti politikai gazdaságtani filozófiában található, és bemutatja a jin-jang tant. Egy országban a gazdaságilag gyengék támogatását és a gazdasági fejlődést megvalósítók jogos jutalmazását a jin és jang filozófiája szerint kell összhangba hozni. Vagyis a versenyt és az együttműködést együtt kell éltetni:

A legjobb módszer a keleti jin-jang tanban található. A versenyt és az együttműködést egyszerre kell követni… Ez különbözik attól, amit a nyugati liberálisok tesznek. Ők arra bujtogatják a népet, hogy minden szégyenérzetet levetkőzve szüntelenül jogként követelje a jóléti ellátást. Végül az ország jóléti kiadásai robbanásszerűen megnőnek.⁴⁷⁴

Ilyen körülmények között a kultúra alapvető feladatával nézünk szembe: hogyan őrizzük meg a keleti kultúra alapvető erényeit, a nevelés megbecsülésének, az érdemelvűségnek, a szorgalomnak és a takarékosságnak, valamint az önművelésnek a hagyományát. „Az erkölcs kizárása a nyugati mintában és az erkölcs központi szerepe a keleti mintában” mutatkozik meg, és ez a legfontosabb tényező, amely elválasztja Kelet és Nyugat politikai gazdasági valóságát a 21. században. Az erkölcsöt kizáró és főként a törvényre támaszkodó nyugati politikai gazdasági rendszer utat nyit a katonai–ipari–parlamenti komplexumnak a magánérdek hajszolására.

Az érdekcsoportok magánérdek-hajszolása fenyegeti a min-pent

A törvényeket alkotó parlamentnek a nép javát szolgáló közérdeket kell követnie. Ezt megelőzően van még egy fontos lépés: a népnek olyanokat kell képviselőül választania, akik a közérdekért fognak fáradozni. Ez a demokrácia és a min-pen (民本), a népért való kormányzás gerince. Ha azonban a parlamentet olyan képviselők töltik meg, akik újraválasztásukat a közérdek elé helyezik, a demokrácia és a min-pen értelmét veszti. Végső soron a nép választása dönt. Ha van valaki, aki szorgalmat és takarékosságot hirdet, és valaki, aki azt ígéri, hogy politikai erejével elsősorban eredményeket biztosít, a nép természeténél fogva az utóbbit választja. Ha nincs olyan vészhelyzet, mint egy háború, egy másik világból érkező invázió vagy egy bolygó becsapódása, a nép azt választja, aki azonnali eredményeket ígér.

A parlamenti képviselők hajlama, hogy a magánérdeket a közérdek elé helyezzék, és a nép hajlama, hogy a közérdeket előtérbe helyező képviselők helyett az azonnali magánhasznot ígérőket részesítse előnyben: ez a két hajlam ugyanannak az érmének a két oldala. Ez az érme az önzés, az emberi természet legerősebb ereje. Az emberi természethez tartozik, hogy a nép és a képviselők egyaránt az önfenntartást szolgáló önzést helyezik előtérbe az önzetlenséget jelentő közérdekkel szemben. Ha a béke tartós, olyan helyzet bontakozik ki, amelyben a közérdek helyett a magánérdeket követik, és ez veszélyezteti a jog uralmát és a liberális demokráciát. Ha a hatalmi ágak szétválasztásának rendszerében az egyik pillér összeomlik, a rendszer nem állhat két lábon, és a demokrácia értelmét veszti.

A nép parlamentnek adott támogatottsága igen alacsony. Koreában és az Egyesült Államokban egyaránt 20% körül mozog. A nép újra meg újra azt látja, hogy a képviselők a közérdek helyett elsősorban magánérdekükre, az újraválasztásra összpontosítanak. Koreában a vállalatok vagy szervezetek adományai törvénytelenek. Az Egyesült Államokban és más nyugati fejlett országokban azonban széles körben engedélyezettek. Különösen az Egyesült Államokban intézményesen engedélyezett a vállalatok politikai akcióbizottságain (PAC, political action committee) keresztül nyújtott közvetett támogatás. Az amerikai képviselők újraválasztásának legfontosabb tényezője a választáshoz szükséges pénz: a magánszemélyek vagy vállalkozók adományai. A képviselők a törvényt arra használják, hogy gyarapítsák támogatóik számára szükséges hasznot, a támogatók pedig biztosítják a képviselők újraválasztásához szükséges pénzt. A képviselők közül sokan, mielőtt a vezető (csün-ce, 君子) méltóságával bíró vezetők volnának, az önvédelem ösztönéhez hű emberek, vagyis résztvevők (hsziao-zsen, 小人). Számukra a támogatói körök vagy az üzleti világ támogatása közvetlen. Ha az üzleti világ és a parlament összefog, a végrehajtó hatalom sokszor nem tehet mást, mint hogy követi őket. Végül egyre erősödik az a jelenség, hogy az üzleti világ, a parlament és a végrehajtó hatalom a törzsiesség alapján semmibe veszi a közérdeket, és elsősorban saját fennmaradását szolgáló magánérdekét követi.

Az a jelenség, hogy a törzsiesség árt a közérdeknek, a merkantilista rendszerben is virágzott. Adam Smith elmarasztalóan ítélte meg Colbert (Jean-Baptiste Colbert, 1619–1683), a merkantilista politika jellegzetes alakjának politikáját. Colbert XIV. Lajos alatt 1665 és 1683 között tizennyolc évig volt pénzügyminiszter. Protekcionizmust folytatott, és arra használta, hogy a király és a vállalkozók megosszák egymás között a hasznot. Valóban, Colbert egyik első intézkedése pénzügyminiszterként az volt, hogy a velencei üvegáru-behozatal helyettesítésére megalapította a francia királyi üvegmanufaktúrát. Hét évvel később, amikor a manufaktúra elfogadható üvegárut kezdett gyártani, megtiltott minden velencei üvegáru-behozatalt. A merkantilista politika jegyében minden ország abban látta jövőjét, hogy versengve csökkentse a behozatalt és növelje a kivitelt, ezért szélsőséges protekcionizmust és importhelyettesítő iparágak fejlesztését folytatták. Ebben a politikai gazdasági rendszerben azonban természetesen szabadon növekedett a törzsi kapzsiság. Vagyis az olyan testületek, mint a fent említett királyi üvegmanufaktúra, monopolisztikus védelmet és kedvezményeket kaptak az államtól. Az állam, vagyis a királyi ház pedig olyan viszonyt alakított ki ezekkel a vállalatokkal, amelyben adóként vagy más megfelelő formában jövedelmet húzott belőlük, és így végül csak a közönséges nép lett az áldozat.

Nem gondolhatunk mást, mint hogy a kereskedelmet korlátozó, szabályozó és irányító szabályzatok, törvények, ediktumok, rendeletek, valamint a kormány, a király és a parlament közrendeletei többnyire vagy politikai tévedések, vagy ravasz emberek alkotják őket saját hasznukra, a közérdek szép neve alatt.⁴⁷⁵

Az a hajlam, hogy a törzsiesség árt a közérdeknek, a merkantilizmus, majd az ipari forradalom során tovább erősödött. Adam Smith, Mancur Olson, Eisenhower elnök és újabban a pénzügyi közgazdászok éppen a törzsiesség miatti nyugtalanságuknak adnak hangot. Adam Smith úgy látta, hogy egy ország kereskedői és gyárosai, mivel monopóliummal mind nagyobb hasznot hajszolhatnak, ki akarják zárni a külföldi versenytársakat, és ennek a politikának végül a közönséges emberek az áldozatai. Ezért kezdett síkraszállni a nép gazdasági tevékenységében az állami beavatkozást kizáró laissez-faire, az ország kereskedelmében pedig a merkantilista protekcionizmus helyett a szabadkereskedelem mellett.⁴⁷⁶ Adam Smith, miközben az egyének önzését megszabadítja az etatizmustól, ugyanakkor aggódni kezd a törzsi kapzsiság miatt:

Ugyanazon iparág emberei ritkán találkoznak, de ha összejönnek, beszélgetésük mindig a közönség elleni összeesküvéssel, olykor az árak felemeléséről szóló összejátszással végződik.⁴⁷⁷

Adam Smith egy lépéssel továbbmenve azt is kimondja, hogy ezt a törzsi kapzsiságot igen nehéz törvénnyel kormányozni:

Lehetetlen törvénnyel megtiltani, hogy ugyanazon iparág üzletemberei olykor összejöjjenek, mert az ilyen törvény ellentétes volna a szabadsággal és a méltányossággal. Ám ha a törvény nem akadályozhatja is meg, hogy ugyanazon iparág üzletemberei néha összejöjjenek, semmiképpen sem szabad megkönnyítenie, még kevésbé szükségessé tennie az ilyen összejöveteleket.⁴⁷⁸

Olson is figyelmeztet arra a lehetőségre, hogy a törzsi kapzsiság, amelyet „különleges érdekcsoportoknak” (special interest group) nevezett, fenyegeti a demokráciát. Úgy ítéli, hogy a demokratikus rendszernek jó eszközei vannak arra, hogy megakadályozza az etatizmust magánérdeke hajszolásában, a törzsiesség magánérdek-hajszolását azonban igen nehéz megakadályozni. Vagyis a hatalmi ágak szétválasztása jól megakadályozza, hogy a vezető magánérdekét kövesse, de alig játszik szerepet azzal szemben, hogy az üzleti világ és a parlament összefogva kövesse magánérdekét.

Bár a demokrácia igen kedvező helyzetben van ahhoz, hogy megakadályozza vezetőit a társadalmi többlet önkényes elsajátításában, a régóta stabil demokráciában rendkívül nehéz megakadályozni, hogy a különleges érdekcsoportok az ország egész gazdaságpolitikáját irányítsák.⁴⁷⁹

Olson azzal a ténnyel is szembenézett, hogy az egyénekből álló csoportok a magánérdekükért dolgoznak, nem a közérdekért. Ezért aggodalommal előre látta, hogy a különleges érdekcsoportok által alkotott politikai és gazdasági intézkedések sérteni fogják a közérdeket:

A különleges érdekcsoportok által alkotott politikai és gazdasági intézkedések hajlamosak protekcionisták és a tudományos-technikai fejlődéssel ellentétesek lenni. Ezek az intézkedések azonban természetüknél fogva a hasznot az érdekcsoportnál összpontosítják, a költséget pedig az egész nép egyenlően fizeti meg. E logika szerint az érdekcsoportok politikájával szemben nem nagy a népi ellenállás. Ezért idővel ezek a különleges érdekcsoportok egyre nagyobbra nőnek, és végül az ország gazdasága lemarad.⁴⁸⁰

Ez sokféle formában jelentkezhet. Eisenhower elnök hivatali ideje alatt a hadsereg és a vállalatok közötti szoros kapcsolat miatt, amelynek célja kizárólag ezeknek az érdekcsoportoknak a haszna volt, nem csekély hatást érzett a közérdeket követni kívánó államvezetésében. Ezért, amikor nyolc év után megvált az elnöki tisztségtől, 1961-ben elmondott híres beszédében éppen a „katonai–ipari komplexumtól” (military industrial complex) óvott:

A kormányzás során ügyelnünk kell arra, hogy a katonai–ipari komplexum – akár magától értetődően, akár szándékosan – jogosulatlan befolyásra tegyen szert. Állandóan fennáll a lehetősége, hogy ez a helytelen hatalom megnő, és nagy szerencsétlenséget hoz ránk. Soha nem engedhetjük, hogy ennek a katonai–ipari komplexumnak a súlya veszélyeztesse szabadságainkat vagy demokratikus folyamatainkat.⁴⁸¹

Mivel ez a katonai–ipari komplexum végül a parlamenten keresztül gyakorolja befolyását, és így a végrehajtó hatalom erejének is működnie kell, „katonai–ipari–parlamenti komplexumnak” (military-industrial-congressional complex) is kezdték nevezni. Ez a demokratikus államokon belül felmerülő aggodalom jól mutatja, hogy olyan helyzetbe jutottunk, amelyben a közérdek nem attól kerül védelembe, hogy az etatista kapzsiságot intézményesen megfékezték, hanem a közérdeket már nem az etatizmus, hanem a törzsiesség kapzsisága sérti. Eisenhower elnök az 1950-es években tevékenykedett, amikor a pénzügyi piacok még nem tették meg a maihoz hasonló ugrásszerű fejlődést. A második világháború alatt nagyra nőtt katonai–ipari komplexum mára átadta a törzsi kapzsiság legfontosabb képviselőjének helyét a „pénzügyi–kormányzati komplexumnak” (finance-governmental complex). Olyan erőteljes változás ez, amelyet az ipari forradalom után pénzügyi forradalomnak nevezhetünk, és amely a gazdasági rendszer középpontját a feldolgozóiparból a szolgáltatásokba helyezte át:

Az elmúlt harminc évben a legtöbb fejlett ország pénzügyeiben valódi forradalom ment végbe. 1970-ben az Egyesült Államokban a tőzsdén jegyzett részvények összértékének és az amerikai gazdaság összkibocsátásának aránya 0,66 volt. 2000-re ez rohamosan megnőtt, és az Egyesült Államokban jegyzett részvények összértéke elérte a bruttó hazai termék (GDP) másfélszeresét. ⁴⁸² (2025-ben már meghaladta a kétszeresét.)

A piacgazdaságban a multinacionális vállalatok, nemzetközi pénzügyi vállalatok – bárhogy nevezzük is őket – által hajszolt törzsi kapzsiság mára magát a piacgazdaságot fenyegeti. Különösen a pénzügyi vállalatok léptek arra az útra, hogy világméretű piacokkal szemben ötletes működési rendszerekkel minden termelékenységet nélkülöző haszon- és kapzsiság-hajszolásnak szenteljék magukat. A világ piacgazdaságára gyakorolt befolyásuk egyre nő, olyannyira, hogy a 21. század politikai gazdasági rendszerét „kaszinókapitalizmusnak” (Casino Capitalism) kezdték nevezni. Rajan (Rajan) és más közgazdászok megállapították, hogy ha az üzletemberek összejönnek, erőiket egyesítve a közérdek elleni összeesküvés felé fordulnak, és magánérdeküket követik. Ezek a közgazdászok az állam felelőtlenségét diagnosztizálják, amikor megállapítják, hogy igen gyakran és túlságosan sok országban az üzletembereknek a tisztességes versenyt akadályozó összeesküvései végül az állam segítségét élvezik.⁴⁸³

A katonai–ipari–parlamenti komplexum, vagyis a különleges érdekcsoportok hatalma és befolyása mára szavakkal ki sem fejezhető mértékűre nőtt. A pénzügyi világ a kormányzattal összefogva olyan „pénzügyi–parlamenti, illetve pénzügyi–kormányzati komplexummá” fejlődött, amely sérti a „tisztességes verseny” nevű közérdeket. A kapitalizmus, vagyis a piacgazdasági rendszer az ember eddig alkotott intézményei közül a termelés és az elosztás leghatékonyabb módja. Gyökerénél pedig a verseny áll. A verseny azonban, mivel kezeli és fékezi az üzletemberek szüntelen kapzsiságát, minden már befutott üzletember számára teherré válik.⁴⁸⁴ Ezért az érdekcsoportok, vagyis a törzsiesség minden erejükkel azon vannak, hogy megfékezzék a versenyt, és az egyes csoportok érdekét kövessék. A törzsiesség legnagyobb problémája a társadalom polarizálódásaként jelentkezik. A nép a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyülése miatt szenved kárt. A középosztály zsugorodik, és a nép rendkívüli gazdagságot élvező gazdagokra és szegényekre szakad. Ha az állam nem védi a közérdeket, kinek a felelőssége a közérdek?

A laissez-faire csapdája: „Ki őrzi az őrzőket?”

A laissez-faire megszabadította az egyén gazdasági önállóságát az etatizmustól (statism). Erre támaszkodva tudta legyőzni a kapitalizmus az olyan ideológiák tervgazdasági rendszereit, mint a fasizmus vagy a kommunizmus. A laissez-faire azonban tehetetlennek mutatkozik a törzsiességgel (tribalism) szemben, amely az üzleti világ és a parlament összefogásával követi a magánérdeket. A demokrácia alapelve szerint a parlamentet alkotó pártoknak a nép érdekét, vagyis a közérdeket kell követniük. Gyakran látjuk azonban, hogy a világ számtalan pártja a közérdek követése helyett a hatalom visszaszerzését, vagyis a párt érdekét helyezi előtérbe. Amit képviselnek, az nem a nép érdeke, hanem olyan törzsi kapzsiság, amely a saját csoportjuk, a párt érdekét követi. A nyugati laissez-faire-t lobogtatják, és azt állítják, hogy sikerük közérdekként jelenik meg. Ha azonban a népet képviselő pártok szabadjára engedik önzésüket, illetve kapzsiságukat, a közérdeket senki sem őrzi. Ez az őrző nélküli állapot. A laissez-faire a nyugati politikai gazdasági rendszer csapdájává válik.

A nyugati politikai gazdasági rendszer előtt álló problémák így a nyugati demokrácia és piacgazdaság alapjait fenyegetik. Ez a válság végül egyetlen kérdésbe torkollik, abba, amelyet a római költő, Juvenalis tett fel: „Ki őrzi az őrzőket?” ⁴⁸⁵ A demokrácia alapfeltevése az, hogy a hatalom birtokosainak vagy a pártoknak a tetteit végső soron a nép, a választók figyelik, értékelik és ítélik meg. Ám ahogyan a római császárkorban a császári testőrség azt a parancsnokot vagy hadvezért emelte trónra, aki a legjobban fizetett, ha a nép azokat a politikusokat választja meg, akik akár adósságból is növelik a jóléti juttatásokat, és ezért a pártok a hatalom visszaszerzéséért a jóléti juttatások növelésében versengenek, a nép pedig nem látja át a veszélyt, és a szeme előtt lévő jólétet részesíti előnyben, akkor a demokrácia alapfeltevése összeomlik. Valóban, az euróválság idején világos volt, mit kell tenniük a nyugati országok vezetőinek és népeinek: fel kellett tárni a probléma lényegét, vissza kellett hívni a népet az alapvető munkaerkölcshöz, és a népnek ilyen politikusokat kellett volna vezetőül választania. Ez azonban nem történt meg. Ebben az esetben kérdések merülnek fel a pártpolitikával, a nyugati demokratikus kormányzás kiindulópontjával kapcsolatban.

Keleten a 11–12. században kísérlet történt a pártpolitikára, és vita folyt a törzsi kapzsiságról. A Szung-kori reformer államférfi, Ou-jang Hsziu (歐陽修, 1007–1072) egy sor reformot kísérelt meg, köztük a hivatalnokok fizetésének emelését, hogy hűen szolgálják a közügyet, a törvények hatékony végrehajtását, a protekcionizmus felszámolását, valamint azt, hogy a hivatalnokvizsgák tárgyai közé vegyék fel a kormányzás gyakorlati vezetéséhez szükségeseket.⁴⁸⁶ 1045-ben felterjesztést intézett a császárhoz. Érvelése „A csoportosulásokról” (朋黨論) című írásán alapult: „A vezető elvek alapján alkot csoportosulást, a résztvevő a saját haszna érdekében”, és azt követelte, hogy engedélyezzék a csoportosulások létrehozását. ⁴⁸⁷ Vagyis modern értelemben vett pártpolitikát javasolt.

Valóban, a 11. században a Szung-dinasztia idején Vang An-si (王安石, 1021–1086) kancellár körül olyan politikát folytattak, amely a szocializmus egy modern formájának tekinthető. Ezzel szemben Sze-ma Kuang (司馬光, 1019–1086) konzervatívnak tekinthető politikát folytatott. A két erő között versengés és kölcsönös ellenőrzés folyt. Végül Ou-jang Hsziu gondolatát a csoportosulások létrehozásáról, vagyis a pártpolitikáról nem fogadták el. Ennek oka az volt a megítélés, hogy a vezető szintjére csak nagyon kevesen juthatnak el, és mivel a legtöbb ember résztvevő marad, a párt emberei is végül a magánérdekbe süllyednek. A pártpolitika melletti érvelést végül a neokonfucianizmus mestere, Csu Hszi (朱熹, 1130–1200) temette el döntően. Csu Hszi erősen bírálta a csoportosulások létrehozását, és azt vallotta, hogy a csoportosulások végül nem a közérdeket, hanem a csoport magánérdekét követik. (Ezer év múltán a modern államokban olyan esetek merülnek fel, amelyek újra próbára teszik ezt az érvet. Koreában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a nép parlamentnek adott támogatottsága nem lép túl a 20% körüli szinten. Ennek az az oka, hogy az egész nép előtt ismertté vált: a képviselők inkább saját újraválasztásuk magánérdekére összpontosítanak, mint a népet szolgáló közérdekre.)

Kinek a felelőssége megfékezni a törzsiesség híveinek magánérdek-hajszolását? Végső soron a kormányzaté. Ezért válik fontossá a kormányzás művészetében a su-csi (術治), a politikai művészettel való kormányzás fogalma: a piacnak ugyanis nehéz a tisztességes verseny nevű közérdeket követnie, és szükség van a kormányzat általi kezelésre. A közgazdászok rámutatnak, hogy a pénzügyi forradalom jellemezte 21. századi világgazdaságban mindenkinek a tisztességes versenyből kellene hasznot húznia, ezt azonban nehéz fenntartani. Arra a paradoxonra mutatnak rá, hogy az a baj, hogy „alig van ösztönző arra a fontos munkára, amely a tisztességes verseny nevű közérdeket akarja megőrizni”:

A piacok nem szabadok, sőt a gyakorlatban nem is lehetnek igazán szabadok, mert igen törékeny politikai alapjuk van. Mindenki hasznot húz a versenypiacokból, a probléma kulcsa azonban az, hogy senki sem nyer sokat azon az erőfeszítésen, amely a gazdasági rendszert versenyképesnek és a játékot tisztességesnek tartja. Még a tőkések sem nyerhetnek a tisztességes verseny előmozdításán. Sajnos a tőkések szüntelenül arra kérik a kormányt, hogy védje meg őket a versenytől, és éppen ezzel válnak a kapitalizmus legnagyobb ellenségévé.⁴⁸⁸

A nagyvállalatok magánérdek-hajszolása a 21. század eleji piacgazdaság legnagyobb gondjává vált. Különösen a pénzügyi tőke és a pénzügyi vállalatok kapzsiságáról, amely semmibe veszi a közérdeket, és vég nélkül csak a saját hasznát keresi, napról napra szakadatlanul érkeznek a tudósítások. A nyugati piacgazdaság semmilyen óvintézkedést nem tett ez ellen. Nyugaton, ahelyett hogy a törzsi kapzsiságot alapvető problémának tekintenék, úgy tűnik, Adam Smith óta a piacgazdasági gondolkodás nyomán alapfilozófiaként még mindig abban hisznek, hogy „a törzsek kapzsiságát, még ha nem is szándékolják, a láthatatlan kéz a közérdek megteremtése felé vezeti”. A most felszínre kerülő alapvető problémákat, úgy tűnik, csak ezen alapelv néhány kivételének vagy mellékes problémáinak tekintik.

Néhány jogi ellenőrző eszköztől eltekintve a nemzetek feletti nagyvállalatok, különösen a pénzügyi vállalatok erkölcsileg elfogadhatatlan módon működnek, a kormányok pedig semmit sem tesznek. A 2008-as pénzügyi válság idején és utána a közönséges emberek láthatták, hogy a kormányzat támogatásából, vagyis a nép adójából életben tartott óriási pénzügyi vállalatok hatalmas fizetéseken és jutalmakon osztoznak. Miközben a kormányok különösebb intézkedéseket nem tesznek, alig néhány éve – főként az ENSZ körül – terjedni kezdett a nagyvállalatok társadalmi felelősségének tudata. Vagyis bizonyos figyelmet keltenek az olyan mozgalmak, mint a „vállalati társadalmi felelősségvállalás” (CSR, Corporate Social Responsibility), a „közös érték teremtése” (CSV, Creating Shared Value) vagy a „környezeti, társadalmi és vállalatirányítási szempontok” (ESG, Environment, Social and Corporate Governance). Ezek a mozgalmak azt szeretnék, hogy a vállalatok, bár jogi kötelezettségük nincs, erkölcsi felelősségtudattal maguk fékezzék törzsi kapzsiságukat. Ám ezek a mozgalmak erejüket vesztik a vállalatok alapítási alapcélja, a haszonszerzés előtt. Szükségképpen másodlagos szinten maradnak. Ezért egyesek úgy ítélik, hogy ezek az újabb mozgalmak még mindig „a jótékonyság szintjén” maradnak: „segítsünk másokon, ha tehetjük”.

Végül a pénzügyi forradalommal együtt a hatalmas pénzügyi tőkések és a hozzájuk kötődő politikai világ közötti kapcsolatrendszer a demokratikus piacgazdaság legnagyobb ellenségeként lépett fel. Az ezt szabályozó szabályok megalkotása olyan nehéz, mint megtalálni és megtartani a közép mértékét:

A versenypiacok a szabályok hiánya és a fojtogatóan sok szabály közötti kényes középúton alapulnak. A kapitalizmus legjobb működésének állapota éppen azért igen ingatag, mert ennek a középútnak a terepe igen keskeny. Ez az állapot könnyen a szerzett jogok rendszerévé süllyed: a szerzett jogok által, a szerzett jogokért. A történelemben megtapasztalt kapitalizmus éppen ilyen kapitalizmus volt. És sajnos a földön sok helyen még ma is ilyen kapitalizmus virágzik.⁴⁸⁹

A Nyugat filozófiai felkészületlensége a törzsiességgel szemben már a laissez-faire kezdetén probléma volt. A laissez-faire célja ugyanis az volt, hogy biztosítsa az egyéni szabadságot a teljes kormányzati beavatkozással járó merkantilizmussal szemben. A laissez-faire meghatározása szerint olyan „gazdasági gondolkodás, amely a lehető legnagyobb mértékben biztosítja az egyéni gazdasági tevékenység szabadságát, és a lehető legnagyobb mértékben kizárja az állami beavatkozást”. Hatni kezd az a filozófiai rendszer, amely szerint a magánérdek az emberi természet révén megteremti a közérdeket. Végül a nyugati laissez-faire a nem-cselekvés (vu-vej, 無爲) eszméjétől eltérően azt a mintát hangsúlyozta, amely az egyéni önállóságnak „szabadságot” ad. Végső soron alapvető kételyt kell táplálnunk az Adam Smith által hirdetett laissez-faire iránt: kételyt azon filozófiája iránt, hogy „a törzsek kapzsiságát, még ha nem is szándékolják, a láthatatlan kéz a közérdek megteremtése felé vezeti”.

3) A su-csi (術治): filozófia a közérdek megóvására a magánérdekkel szemben

A magánérdek és a közérdek ütközésének és összetartásának tana Kelet és Nyugat „emberi természetről” vallott filozófiájának különbségéből fakad. A Kelet emberi természet-tanában azt az álláspontot képviseli, hogy mivel az emberi természet erős önzésből és gyenge önzetlenségből áll, kezelni kell. Adam Smith és más nyugati gondolkodók emberi természet-tana ezzel szemben abból a filozófiából indult ki, hogy az emberi természet jó, ezért az emberi cselekvésre hagyatkozó laissez-faire-t veszi alapul. Ezért a keleti emberi természet-tan az emberi természet kezelésének szintjén a nyugati politikai filozófiával ellentétes politikai filozófiát kínál. Ez a politikai filozófia a vezető kormányzóképességének szükséges elemévé válik. Éppen ez a Keleten becsült kormányzási művészet fogalma. Az a gondolat ez, hogy az emberi természet fényében a politikai gazdasági rendszerben csak a su-csi (術治) filozófiájának alkalmazásával lehet megvédeni a közérdeket.

A Hadakozó fejedelemségek korának legistái egy gondolkodót, Han Fej-cét adták a világnak, aki a legista gondolkodást egységbe foglaló írásokat hagyott hátra. A Hadakozó fejedelemségek korának évszázadai alatt hét állam próbált ki különféle módokat arra, hogy fennmaradása érdekében erősítse hatalmát. Előtérbe került a si (勢, helyzeti erő), a fa (法, törvény) és a su (術, politikai művészet) alkalmazásával való kormányzás: a si-csi, a fa-csi és a su-csi. Han Fej-ce könyvében átfogóan kifejtette azt a művészetet (術), amellyel az uralkodó hatalmára (勢) támaszkodva hatékonyan működtetheti a törvényeket és intézményeket (法). Han Fej-ce úgy látta, hogy a királynak, amikor az országot kormányozza és hivatalnokaival bánik, szem előtt kell tartania, hogy a közérdek és a magánérdek ütközik. A Hadakozó fejedelemségek korában széles körben elterjedt su-csi fogalmát vette át.

Su-csi filozófiáját Sen Pu-haj (申不害) politikai gondolkodásából merítette. Úgy látta, hogy amikor a király törvényt hoz, az állam törvényeit úgy kell megállapítani és kezelni, hogy a hivatalnokok elméjéből kiirtsák azt a gondolatot, hogy a közérdek szolgálata közben magánhasznot húzzanak. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vezetőnek példát kell mutatnia.

A törvényeket és szabályokat úgy kell megalkotni, hogy kiirtsák a magánhaszon szerzésének gondolatát. Ha a törvényeket és a szabályokat jól megtartják, eltűnik a magánhaszon szerzésének szokása. A hivatalnoki világban a magánérdek a törvény lerombolásának oka… Ha a király semmibe veszi a törvényeket és a szabályokat, és szeszélye szerint jutalmazza hivatalnokait, a hivatalnokok elhagyják a közérdeket, és a király szeszélyeinek kielégítésére szentelik magukat. (Han Fej-ce 45:6)

Sen Pu-haj a Hadakozó fejedelemségek korában Han (韓) állam kancellárja volt, és a hszing-ming (刑名) mestereként ismert. Az i. e. 4. században élt. A su-t (術, politikai művészet) becsülő legista gondolkodó volt, aki úgy látta, hogy az uralkodó minisztereit kormányozva a hszing-ming révén megszilárdíthatja hatalmát. Úgy vélte, hogy az állam vezetésének magva a ming (名), amely az uralkodó parancsait vagy a hivatalokat jelöli, és a hszing (刑, másként 形), amely azt vizsgálja, jól hajtják-e végre ezeket a miniszterek. Arra a politikai elvre összpontosít, amely összhangba hozza a ténylegesen elvégzettet (刑, azaz 形) a hivatali címmel és a szóval (名). Az elv az, hogy a minisztereknek a hivataluknak megfelelő munkát kell végezniük, és ha szavuk és tettük eltér, büntetést kapnak. Ezáltal az uralkodó objektív mércét teremtett miniszterei megítélésére, és megtarthatta a hatalom kezdeményezését. A su-csi lényege végső soron az, hogy a legfontosabb: megvizsgálni, nem ártanak-e a hivatalnokok vagy a miniszterek a közérdeknek, nem a magánérdeküket követik-e, és ezt helyrehozni. Azt állította, hogy a hszing-ming művészete (術), amellyel a vezető a minisztereivel bánik, a gazdag ország és az erős hadsereg felé vezető legrövidebb út. Su-csi gondolata a Hadakozó fejedelemségek korán át a személyzeti közigazgatás és a bürokrácia megszilárdulásához vezetett Kínában és Keleten.

Sen Pu-haj filozófiájának lényege az, hogy gazdaggá és erőssé tegye az országot azáltal, hogy a miniszterek elhagyják a magánérdek hajszolásának szüntelen kísértését, és a közérdeket kövessék. Sen Pu-haj a miniszterek szavának és tettének összhangját hangsúlyozta, és intézményes, közigazgatási kezeléssel akarta ezt elérni; a miniszterek magatartását törvény és intézmények szerint ítélte meg, az érdemet jutalmazta, a vétket büntette, és így kiszámítható rendet akart teremteni. Sze-ma Csien Történeti feljegyzések című műve úgy ítéli, hogy Sen Pu-haj hszing-ming tana (刑名之學) a Huang–Lao gondolaton (黃老思想) alapul.⁴⁹⁰ A legista és a taoista gondolkodás egyesítésével akarta kormányozni az országot.

A su-csi szerepe nem ér véget azzal, hogy létrejött a nemzetállam, és kiépültek a bürokratikus és közigazgatási intézmények. Mivel a su-csi lényegi elemei az emberi természet tanából fakadnak, intézményekkel nem tűnnek el az emberi társadalomból, hanem tovább működnek. A su-csi mélyen beültette a keleti civilizációba a magánérdek és a közérdek ütközésének tanán alapuló politikai gazdaságtani filozófiát. Jelentősége a társadalmi intézmények fejlődése során inkább nő, mert egyre nehezebb megkülönböztetni a magánérdeket és a közérdeket. Ahogy a politikai gazdaság fontossá válik, nemcsak a hivatalnokok, hanem az üzleti világ kapzsiságának kezelése is a kormányzat és a nép felelőssége lesz. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy a parlament és az üzleti világ összefonódása révén követik a magánérdeket.

A keleti országokban erősen tovább él a su-csi kultúrája. Példaként Szingapúrt említhetjük, amely az állam vezetésében különösen fontosnak tartotta a su-csit. Lee Kuan Yew miniszterelnök hatalomra jutása elején, 1960-ban mindenekelőtt olyan su-csi intézkedést hozott, amely megtiltotta az állami tisztviselőknek a magánérdek hajszolását. Kihirdette a „korrupcióellenes törvényt”. Erős nyomozati és igazságszolgáltatási jogkörrel ruházta fel a „Korrupciós Ügyeket Vizsgáló Hivatalt”, amelyet 1952-ben a brit gyarmati kormány hozott létre a korrupt hivatalnokok kivizsgálására. A Korrupciós Ügyeket Vizsgáló Hivatal (貪汚調査局, Corrupt Practices Investigation Bureau) Szingapúr korrupcióellenes nyomozásra szakosodott szerve. Közvetlenül a miniszterelnök alá tartozik, és a rendőrségnél vagy az ügyészségnél függetlenebbül működik. Ez az a központi szerv, amely a társadalom egészében – tisztviselők, vállalatok, magánszemélyek körében – kivizsgálja a korrupciós cselekményeket, és fenntartja a tiszta társadalmat. Szingapúr a világ egyik legkevésbé korrupt országává vált. Sikeresen vezette az államot azzal, hogy megtiltotta a tisztviselőknek a magánérdek hajszolását, ugyanakkor a világ legmagasabb fizetései közé tartozó jövedelmet biztosított nekik. Olyan sikeres eset ez, amelyben az állam irányát a su-csi keleti fogalmára helyezett hangsúllyal jelölték ki.

A su-csi fogalma nem korlátozódik Keletre. Nyugaton is volt vezető, aki a közérdek és a magánérdek összetartásának tanában rejlő problémákra rámutatva felhívta a figyelmet arra a hatalmas negatív befolyásra, amelyet ez a probléma az állami közigazgatásra gyakorol. Eisenhower elnök 1961. január 17-én, az elnöki tisztségtől megválva búcsúbeszédet mondott. Ebben nyíltan figyelmeztetett, hogy a katonai–ipari komplexum törzsi magatartása, magánérdeket követve, nagy problémákat okoz a közérdeket követő államvezetésnek. Rámutatott, hogy a katonai–ipari komplexum magatartása olyan törzsiesség, amely a közérdeket semmibe véve a magánérdeket követi, és arra a problémára is, hogy a kormányzat tehetetlennek érzi magát vele szemben.⁴⁹¹ Figyelmeztetett, hogy a honvédelem és az üzleti világ összefonódása alááshatja a demokratikus intézményeket és a nép szabadságát.

Ezzel arra mutatott rá, hogy Nyugaton éppen az a jelenség megy végbe, amellyel a keleti civilizáció filozófiája – „a közérdek és a magánérdek ütközik” – szerint su-csivel kellene szembeszállni. Az Adam Smith és mások által nyújtott filozófiai elméletben – „a közérdek és a magánérdek összetart” – hívő nyugati politikai gazdasági rendszer alapvetően védtelen a su-csi kérdésével szemben. Ezért a törzsi magatartás Nyugaton tovább terjed. A 2007–2008-as globális pénzügyi válság vagy a 2009–2011-es euróválság nem egyszerű pénzügyi vagy gazdasági probléma. Mélyén a piacgazdasági gondolkodást és a piacgazdaságot kezelő rendszerként működő demokráciát érintő alapvető és filozófiai politikai gazdaságtani problémák rejlenek. A Nyugat továbbra is a nagy kormányzatot, a magas adókat, a sok szabályt, a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedését és az adósságból kiterjesztett jóléti államot ismétli. A 2007–2008-as pénzügyi válság oka az a törzsiesség volt, amelyben a pénzügyi szakemberek, a parlament és a végrehajtó hatalom együtt követték saját érdeküket. Az Egyesült Államok végül semmilyen megoldást nem kínált erre a pénzügyi válságra, és toldozgatással elintézte. Erre a következtetésre jutott már a válság előtt öt évvel, 2003-ban megjelent bestseller, a Saving Capitalism from the Capitalists (Mentsük meg a kapitalizmust a kapitalistáktól). Eszerint a piacgazdaságot nem a szocializmushoz való visszatérés fenyegeti leginkább, hanem a legnagyobb fenyegetés a piacgazdasági rendszeren belül a magánérdeket követni akaró törzsiességből fakad.

A su-csi filozófiája abban is megmutatkozik, hogyan bánik Kelet és Nyugat a nagyvállalatok és a sajtó összefonódásával. Az Egyesült Államokban és általában Nyugaton szabadon megengedik, hogy a nagyvállalatok sajtóorgánumokat vásároljanak és használjanak. Keleten nem engedik meg a nagyvállalatok és a sajtó egyesülését. Alaposan meg kell vizsgálni, hogy ezt – ahogyan a Nyugat állítja – „a sajtó ellenőrzésének, illetve a liberalizmus megsértésének”, vagy „a törzsiesség magánérdek-hajszolása kezelésének” kell-e tekinteni. Hogy Kelet az utóbbit választja, az éppen a su-csi fogalmának köszönhető.

A katonai–ipari komplexum, mivel ismeri a sajtó és a közvélemény fontosságát a hadsereg és az ipar közötti törzsi érdekérvényesítésben, egyre erősebben vágyik arra, hogy felhasználja őket. Az amerikai hatalmas nagyvállalatok egymással versengve vásárolják fel a sajtóorgánumokat. Nyugaton is kezdenek foglalkozni ezzel a problémával. Biden elnök 2025 januárjában Eisenhower elnökéhez nagyon hasonló búcsúbeszédet mondott. Ebben rámutatott arra a helyzetre, amely az utóbbi időben az Egyesült Államokban kialakult, hogy a nagyvállalatok versengve szereznek tulajdont a sajtóorgánumokban, és kiemelte, hogy e nagyvállalatok és a sajtó összefonódása megdöbbentően erős befolyást gyakorol, olyannyira, hogy már a demokráciát fenyegeti.

A „washingtoni konszenzust” és a „pekingi konszenzust” politikai gazdaságtani téren összevető elemzések is úgy tekinthetők, mint amelyek Kelet és Nyugat civilizációinak ezt a másik arcát mutatják. Általában az előbbi a liberális demokrácia és gazdasági fejlődés, az utóbbi a tekintélyelvűség és gazdasági fejlődés modelljét állítja előtérbe. A modellek ilyen összevetése Nyugat-központú lehet, mert a mai irányzat a nyugati liberális gondolkodáson alapul. Kelet és Nyugat politikai gazdasági fejlődési modelljei azonban olyan civilizációs vonást hordoznak, amely nem a szabadságra összpontosító elemzést, hanem az önfenntartás elvére való összpontosítást kívánja. A magánérdek és a közérdek ütközésének, illetve összetartásának tana lesz a fontos szempont. Az utóbbit követő nyugati politikai gazdaságtani gondolkodásban a su-csi szempontja olyan fogalom, amelyet nem becsülnek. Ám a su-csi, amely óv attól, hogy a hivatalnokok és a közigazgatási vezetők a közérdeknek ártva a magánérdeket kövessék, a társadalmi szerkezetek bonyolultabbá válásával egyre nagyobb kérdéssé válik.

A törzsi magatartás változatlanul érvényes a demokrácia magvát alkotó pártokra is, és ez probléma. A demokráciában az a fontos, hogy megmaradjon az az előfeltevés, hogy a nép rátermett embereket választ vezetőül, és ezek a vezetők a közérdekért, vagyis a népért dolgoznak. A nyugati politikai rendszerekben azonban fokozatosan elhalványul a közérdek elsőbbségének előfeltevése. A probléma megoldására a Nyugat a politikai intézmények javításával próbálkozik, például az átláthatóság növelésével, valamint olyan módokkal, amelyek a polgárokat nagyobb politikai részvételre ösztönzik. Úgy gondolják ugyanis, hogy a demokrácia folyamatosan fejlődik, és így a probléma orvosolható.

Ha azonban figyelembe vesszük a katonai–ipari komplexumot, a pénzügyi válságot és a parlamentek hajlamát arra, hogy a közérdek helyett a magánérdeket kövessék, a probléma nem olyan, amelyet pusztán a rendszer javításával meg lehetne oldani. Úgy kell tekintenünk, hogy minden rendszer előtt az emberi természet elkerülhetetlen problémájából fakad. Mivel az ember, bármit tesz is, végül az emberi természetet követi, a politikusokat is végül az önfenntartás (a parlamentarizmusban az újraválasztás) vonzza inkább, mint a közérdek. A su-csi fogalmának hiányában a nyugati politikai gazdaság és demokrácia tudtán kívül alapvető problémákba ütközik. Ez végül oda vezet, hogy nem tudja megfékezni a szegények és gazdagok közötti szakadék szüntelen növekedését. A Nyugat nem érez komoly problémát a törzsiességgel szemben, vagyis azzal a hajlammal szemben, hogy az egyes csoportok – a pénzügyi szakemberek, a parlament, sőt a végrehajtó hatalom is – saját érdekeiket terjesztik ki.

A legtöbb nyugati országban a GDP-hez viszonyított államadósság olyan nagy, hogy az ország gazdasága nem bírja el. Ha így megy tovább, a lemaradás és a hanyatlás nyilvánvaló, Nyugaton mégsem a politikusok, sem a választók nem mutatnak elszántságot vagy erőt a helyzet orvoslására. Ez a nyugati országok politikai gazdasági szintű problémáinak lényegére mutat rá: éppen arra a fejlett országok csapdájára, amelyet a Nyugat mutat.⁴⁹² Ez közvetlenül összefügg a keleti emberi természet-tan által kidolgozott su-csi fogalmának „hiányával”.

A su-csi és a nem-cselekvés eszméje, illetve a laissez-faire

Úgy tűnik, a Kelet, miközben a Nyugat törvényközpontú politikai rendszerét követi, megfeledkezett a „su-csi” fogalmáról. Bár magára a szóra nem figyelnek közvetlenül, és nem idézik, jelentősége változatlanul él a keleti kultúrában. A su-csi filozófiája, amely szerint a közérdeket meg kell védeni a magánérdekkel szemben, történetek és verssorok révén mélyen gyökerezik a keleti kultúrában. Az olyan mondásokat és történeteket, mint „hátat fordítani a magánosnak, a közös felé fordulni” (背私向公), „legyőzni önmagunkat, és a közt szolgálni” (克己奉公), „előbb a közös, aztán a magános” (先公後私), „előbb aggódni, később örülni” (先憂後樂) és „a közérdekre hivatkozva a magánhasznot keresni” (憑公營私), továbbra is nagy becsben tartják és használják.⁴⁹³

A su-csi fogalma a közérdek védelmében jelenik meg. A magánérdek és a közérdek összetartását hirdető nyugati rendszerrel szemben a Kelet ütközésük filozófiáját teszi politikai gazdasági rendszerének kiindulópontjává. A su-csi fogalma azon a filozófián alapul, hogy az embert olyan emberi természet irányítja, amely az egyénekben, a csoportokban és az államfőkben egyaránt megtalálható. Vagyis minden ember olyan emberi természettel születik, amely hajlamos a közérdek helyett a magánérdeket követni. Ezért ezt az emberi természetet nem szabadjára kell engedni, hanem kezelni kell. A nem-cselekvés eszméje képviseli azt a közérdek-kezelési filozófiát, amelyre a su-csi törekszik.

A nem-cselekvés eszméje szerint e világ minden politikai pártja és minden különleges érdekcsoportja végső soron hajlik a törzsi önzés követésére. Végül arra hajlanak, hogy a törvény korlátait kijátszva saját kapzsiságuk lehető legnagyobb kiterjesztését tűzzék ki célul. Végső soron, ahogyan Olson professzor kiváló éleslátással rámutatott, minden embernek ösztönében van a „letelepedett rabló” természete, amely a lehető legnagyobb kisajátításra, vagyis magas adók beszedésére törekszik. Ez nemcsak az etatista uralkodóra, hanem a törzsiességben megnyilvánuló pártok és nagyvállalatok kapzsiságára is érvényes. Csak ha van ezt az ösztönt megfékező eszköz, akkor marad fenn a közérdek az egyéni gazdasági önállóság megőrzése mellett.

Miért alakultak ki ilyen eltérő jelenségek Kelet és Nyugat politikai gazdasági rendszerében? Igaz ugyan, hogy Adam Smith korán kifejezte nyugtalanságát a törzsi kapzsiság miatt, a nyugati piacgazdasági gondolkodás azonban, ahogyan Adam Smith-nél látjuk, kezdettől fogva lényegében az egyén laissez-faire-jét hirdette az állam kapzsiságával szemben, így nehezen óvakodhatott kellőképpen a törzsi kapzsiságtól. Ezért csak rámutatott, hogy a törzsiesség – az egyénekből álló csoportok, például a különleges érdekcsoportok – kapzsisága problémát okoz majd, de semmilyen filozófiai kérdést nem vetett fel. Vagyis megmaradt annál az önellentmondó kettősségnél, hogy az etatista kapzsiság rossz, az individualista önzés jó, a törzsi kapzsiságtól pedig csak mint az elvben jó individualista önzés részleges elhajlásától óvakodott. Ma azonban, ahogy a gazdaság mérete megnőtt és a globalizáció elterjedt, olyan nemzetek feletti vállalatok és nemzetek feletti pénzügyi vállalatok születtek, amelyek befolyása összehasonlíthatatlanul nagyobb a legtöbb országénál. Ezeknek a nemzetek feletti vállalatoknak a kapzsisága súlyosabb fenyegetést jelent a piacgazdaságra, mint egykor az államok kapzsisága.

Nyugaton, mivel Adam Smith óta az egyéni önzést egészségesnek és pozitívnak tekintették, a multinacionális vállalatok kapzsiságát, amely az egyéni önzés folytatása, nem alapvető problémaként kezelték, hanem tüneti kezeléssel, vagyis úgy, hogy a felmerülő problémákra csak helyi megoldásokat kínáltak. Ilyenek az Egyesült Államok körül kifejlődött trösztellenes törvények. Itt filozófiai probléma rejlik. A 21. század elejére a törzsi kapzsiság kártételei két szinten annyira nyilvánvalóvá váltak, hogy többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. Az egyik a nemzetek feletti vállalatok kapzsisága a gazdaságban, a másik a pártok hatalommegtartó kapzsisága a politikában. Az előbbi a piacgazdaságot, az utóbbi a demokráciát fenyegeti. És ez a két kapzsiság összefonódik: ugyanannak az érmének a két oldala.

Nyugaton Adam Smith láthatatlan kezének problémája a polarizációban egyre nagyobbra nő. Probléma támadt abban az elméletben, amely szerint az emberi önzés a láthatatlan kéz révén megteremti a közérdeket. Adam Smith a láthatatlan kezet, vagyis azt, hogy az önzésből megszületik a közérdek, „természeti törvényként” akarta meghatározni: ez az az elmélet, amely szerint a magánérdek és a közérdek őrző nélkül is magától összetart. Ha azonban ezzel ellentétben az önzés nem a közérdekkel, hanem a polarizáció fokozódásával függ össze, az egész nyugati politikai gazdasági rendszerben probléma támad. Ha a magánérdek és a közérdek ütközik, ahogyan a keleti nem-cselekvés eszméje hirdeti, akkor a vezető felelőssége, hogy a magánérdek a közérdekbe torkolljon. A nyugati politikai gazdasági rendszerben azonban a vezető tehetetlen a törzsiesség erejével szemben, és nem tud őrködni. Éppen arra a kérdésre nincs válasz, hogy ki őrzi az őrzőket.

A Kelet a nyugati demokráciától eltérő módon szállt szembe az etatizmussal. A min-penre támaszkodott. A Kelet a nem-cselekvés eszméjére alapozva törvénnyel és erkölccsel szállt szembe az etatizmussal. A király azonban a gyakorlatban nem állt a törvény uralma alatt. Ez a 18. században sem változott, amikor a nem-cselekvés eszméje laissez-faire-ként bekerült a Nyugatra: hiányzott a jog uralma. A min-pen erkölcsére támaszkodó keleti gondolkodásnak a 17. századig a nyugati merkantilizmusnál kedvezőbb politikai gazdasági rendszere volt. Volt azonban egy lényegi problémája: a vezetővel kapcsolatban nyitva maradt a kérdés, hogy „ki őrzi az őrzőket?”, mert a vezető ellenőrzése egyedül az erkölcsre támaszkodott. Ebben a tekintetben a nyugati törvényfogalom a hatalomváltás terén biztosabb eredményeket hozott, mint a keleti erkölcs.

A Kelet, mivel olyan rendszerhez ragaszkodott, amelyben nincs intézménye a vezetőváltásnak, és az örökletes vezető képességei szerint haláláig megtartja hatalmát, túlságosan a vezetőtől kezdett függeni. Ez a rendszer évezredekig tartott. Így az erkölcsre támaszkodó tudósok fék- és ellensúlyfogalma korlátaiba ütközött, ha az örökletes vezető rátermetlen volt, és törvénytelen zsarnokságot gyakorolt. A Kelet a 20. századba lépve behozta a Nyugatról a vezetők törvényes váltásának intézményét, és megpróbálja a min-penhez kapcsolni a demokrácia filozófiai rendszerét. Úgy tűnik, Kelet nagyobb része sikeresen megvalósítja a vezetők békés váltását. Erkölcsi téren ez részben elő volt készítve, hiszen Mencius már az i. e. 4. században felvetette a dinasztiaváltás (易姓革命) fogalmát. Azt állította, hogy ha az uralkodó elveszíti erényét, többé nem méltó az uralkodásra, és le kell váltani. Ezt a dinasztiaváltást azzal igazolta, hogy a nép a legbecsesebb, utána következik az állam, a király a legkönnyebb. Mencius a min-pent hangsúlyozta, amely szerint a nép az alap, és a népért való kormányzás eszméjét, amely szerint az állam csak a nép szolgálatával virágozhat fel.

A Nyugat törvénnyel oldotta meg a vezetők békés váltásának intézményét. A Nyugat demokratikus intézményekkel szilárdította meg a vezetőváltást, és azzal kísérletezik, hogy a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalom fékek és ellensúlyok révén vezesse az államot. Jogilag azonban más problémába ütközik, amely nem a vezetővel kapcsolatos. Nem a vezető, hanem a törzsiesség idézi elő azt a jelenséget, amely lerombolja a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló fék- és ellensúlyrendszert, mert a nagyvállalatok üzleti világa összejátszik a törvényhozással. A laissez-faire szabadjára engedő mintája megoldotta az etatizmus problémáját, a törzsiességben azonban problémák támadnak, és ezekre semmilyen ellenszert nem mutat.

A nem-cselekvés eszméje a jog uralmán alapuló cselekvésen túlmutató, az emberi cselekvésről való ősi filozófiai gondolkodás. Más rendű, mint a nyugati laissez-faire eszméje. A nem-cselekvés eszméje a taoizmus alapgondolata. A gazdaságban a nem-cselekvés eszméje megkülönbözteti a természet gazdasági cselekvését és az ember gazdasági cselekvését. A természet gazdasági cselekvése az egyensúlyra összpontosít: ez az ökoszisztéma elve. Az ember gazdasági cselekvése viszont növeli a különbségeket, a szegényt szegényebbé, a gazdagot gazdagabbá teszi. Rámutat, hogy a természet cselekvése és az ember cselekvése különbözik, mert a természetben nem létező emberi kapzsiság működik.

A természet a sokat kevesebbé, a keveset többé teszi. Az ember a sokat még többé, a keveset még kevesebbé teszi. (Tao Te King, 77)

Itt mutat Kelet és Nyugat politikai gazdaságtani téren alapvető különbséget. A természet gazdasági cselekvése, ahogyan Mandeville bemutatta, magában foglalja a méhek világát és az egész állatvilágot. A 18. században Nyugaton divatos filozófia alaphangja pedig az volt, hogy az embernek a méhek cselekvését kell követnie. Alaphangja az önzés magasztalása volt: a természet gazdasági cselekvését változatlanul alkalmazni az ember politikai gazdasági cselekvésére. Itt kezd szerepet játszani a nyugati „láthatatlan kéz”: az a gondolat, hogy ha az ember a méhekhez hasonlóan az egyéni önzést követi, a láthatatlan kéz révén magától megszületik a közérdek.

Az önzés a láthatatlan kéz vezetésével olyan célt érhet el, amely eredetileg nem állt szándékában… gyarapítja az egész ország javát. (Adam Smith, A nemzetek gazdagsága, IV. könyv, 2. fejezet)

A keleti civilizáció szemszögéből azonban az emberi természet nem a természet gazdasági cselekvését követi. Az emberi természet alakítja az ember gazdasági cselekvését. Az állatvilágban „kapzsiság nélküli önzés” működik, és így jön létre az ökoszisztéma elve. Az emberi világban viszont „kapzsisággal járó önzés” működik, amilyen semmilyen más állatnak nincs. A kapzsiság az emberi gazdaságban „markoló kézzé” válik. A gazdaságnak mindazon a területén, ahol ember létezik, elkerülhetetlenül markoló kezek születnek. A Nyugat csak az etatizmusra összpontosított, ez a markoló kéz azonban az etatizmus (statism), a törzsiesség (tribalism) és az individualizmus (individualism) területén egyaránt a közérdeknek ártó kézzé válik. A Nyugat, amikor megalkotta a laissez-faire eszméjét, csak az etatizmusra összpontosított, hogy szembeszálljon a kormányzat szélsőséges etatizmusával, a merkantilizmussal. Mivel azonban a markoló kéz az emberi természetben rejlik, nem korlátozódik az etatizmusra, a kormány vezetőjére. A törzsiességre és az individualizmusra egyaránt vonatkozik.

Itt különbözik filozófiailag a keleti nem-cselekvés eszméje a nyugati laissez-faire-től. A nem-cselekvés eszméjének egyik magva az, hogy a mindenki javát szolgáló közérdeket különösen védeni kell, mert a magánérdek, az egyéni kapzsiság könnyen sértheti. Az emberi természetből ítélve az egyéni érdek könnyen kapzsisággá fejlődik, és csak kivételesen önzetlenséggé. Ezért a társadalom egyensúlya érdekében az „erkölccsel” arra kell törekedni, hogy az egyéni érdeket ne a kapzsiság, hanem az önzetlenség felé tereljük. Ebből születik meg a keleti civilizáció középpontjában álló erkölcsi kultúra. Ezért becsüli a keleti civilizáció „a közérdekre hivatkozó magánérdek-hajszolástól óvó su-csi” fogalmát.

4) A su-csi lényege: hogyan különböztessük meg a haszonszerzést és a kapzsiságot?

Az emberi gazdasági tevékenységben meg kell különböztetni a haszonszerzést és a kapzsiságot. A közérdeket a magánérdekkel szemben megóvni akaró su-csi filozófiájának lényege éppen a haszonszerzés és a kapzsiság megkülönböztetésében rejlik. Törvénnyel azonban nem lehet megkülönböztetni őket. A Nyugat erősen hajlik arra, hogy elválassza a gazdasági és az erkölcsi szempontot. Keleten viszont a két szempont a szinkretizmus (syncretism) révén mély kapcsolatban marad. A taoista és a konfuciánus filozófia lényege a „politikai gazdaságtani” jelleg, amely a gazdaságban becsüli az erkölcsöt. A vezető, vagyis a taoizmus bölcse vagy a konfucianizmus vezetője (csün-ce, 君子), nem lehet vezető, ha erkölcsileg nem állította helyre önmagát. „A vezető az erényt keresi, a résztvevő a hasznot.” „A taót megértő vezető mentes a kapzsiságtól.” A konfucianizmusnak és a taoizmusnak ez az erkölcsi gondolkodása a keleti vezető első erénye. A Nyugat az erkölcsöt távol tartva törvénnyel akarja kezelni a gazdaságot. A törvény szemszögéből azonban van egy probléma: ez olyan terület, ahol jogilag nem lehet eldönteni, meddig tart a haszonszerzés, és hol kezdődik a kapzsiság.

A haszonszerzés a gazdaság lényege. Ahogyan Hszün-ce és Adam Smith hirdette, az önzés az emberi gazdasági tevékenység gyökere. Locke így fogalmazta meg: „Ahol nincs önérdek, ott szorgalom sincs” (Where there is no desire, there will be no industry). Ezért az önzést, a haszonszerzést igazolni kell. Meg kell azonban akadályozni, hogy az önzés a közérdeknek ártson, és kapzsisággá fejlődjön. Itt a probléma. A kapzsiságot kezelni kell. A haszonszerzés igazolásában a nyugati laissez-faire jól betölti szerepét. A laissez-faire azonban, őrző híján, a kapzsiság áldozatává süllyed.

A haszonszerzés és a kapzsiság megkülönböztetésének képtelensége gyakran jelentkezik az erkölcs helyett a törvényt előtérbe helyező Nyugaton. Nyugaton megjelenik a „A kapzsiság jó” (Greed is good) kifejezés. Boesky (Boesky), a Wall Street-i befektető használta 1986-ban a Kaliforniai Egyetem berkeleyi diplomaosztóján mondott beszédében. Azt fejtette ki, hogy a kapzsiság egészséges, és lehet kapzsi az ember, mégis jól érezheti magát a bőrében. A kifejezés az 1987-es Wall Street című filmben Gordon Gekko (Gordon Gekko) alakjának szavaiként vált híressé. Nyugaton azt állítják, hogy a kapzsiság nemcsak az egyéni sikerhez, hanem a gazdasági fejlődéshez is hozzájárul. Ez a kifejezés az 1980-as évek óta az amerikai pénzügyi kapitalizmus szellemét jelképező mondássá vált.

Nyugaton „A kapzsiság jó” kifejezés jelképes fordulattá vált, amelyet a kapzsiság dicsőítésekor és bírálatakor egyaránt idéznek. Azt a szabadpiaci kapitalista logikát foglalja magában, hogy a kapzsiság ösztönözheti a gazdasági lendületet és az innovációt. Az az állítás, hogy az egyéni hasznot hajszoló kapzsiság növelheti a vállalatok növekedését, versenyét és hatékonyságát, és gyarapíthatja az egész társadalom vagyonát, egy irányba mutat Adam Smith „láthatatlan kéz” elméletével, amely szerint a magánérdek megteremti a közérdeket, és Milton Friedman logikájával, amely szerint „a vállalat társadalmi felelőssége a haszon maximalizálása”. A kapzsiság eredetileg túlzott vágy, amely árthat másoknak és a társadalomnak. Ugyanakkor az emberi vágy a fejlődés és a teljesítmény hajtóereje, és ebből fakad ez a zűrzavar. Az erkölcs helyett csak a törvényre támaszkodó Nyugaton még inkább központi problémává válik.

A „kapzsiság jó” mondás a kapitalizmus pozitív oldalát hangsúlyozza, de bírálják is, mert a túlzott kapzsiság egyenlőtlenséget, környezetpusztítást és társadalmi instabilitást okozhat. Mivel azonban a kapzsiság (greed) és a haszonszerzés (profit-seeking) egyaránt abból a vágyból indul ki, hogy „többet akarunk”, a határ elmosódott. Ugyanaz a cselekedet az összefüggéstől függően tűnhet kapzsiságnak vagy jogos haszonszerzésnek. Például a vállalat profitmaximalizálása közgazdaságilag szabályos tevékenység, de ha figyelmen kívül hagyja a társadalmi felelősséget, kapzsiságként bírálják. A kapzsiság és a haszonszerzés megkülönböztetése nem abszolút, hanem a társadalmi normák és értékrendek szerint változik. Vagyis az erkölcs körébe tartozik.

A haszonszerzést, a vállalati tevékenység lényegét, jogos gazdasági cselekvésként ismerik el. A vállalat alapcélja, hogy részvényesei és érintettjei javára maximalizálja a hasznot. Ha azonban kapzsisággá válik, meg kell akadályozni. A kapzsiság azonban erkölcsi fogalom, amelynek nincs világos jogi meghatározása. Ezért nehéz valakit a bíróságon pusztán azért megbüntetni vagy szankcionálni, mert „kapzsi”. A törvény főként a jogellenes cselekményeket szabályozza (árkartell, monopóliummal való visszaélés, csalás, tisztességtelen kereskedelem és hasonlók), a „kapzsiság” indítékát közvetlenül nem. Jogilag a „kapzsiságot” nem lehet külön meghatározni, és szankcióra csak akkor van mód, ha jogellenes eredmény állt elő. Társadalmi és erkölcsi szinten azonban, ha egy vállalat az egyszerű haszonszerzésen túlmenő „kapzsiságot” mutat, egyre erősödik a bírálat és a szabályozás követelése. Erkölcsi szinten megkülönböztethető a haszonszerzés és a kapzsiság. Ha a vállalat határtalan birtoklási és uralmi vágyának megnyilvánulása sérti a közérdeket, az a kapzsiság mintapéldája. Ezért a kapzsiságot a törvény utólag, jogellenes eredmény bekövetkezése után bünteti. Előtte az emberi társadalom az „erkölcsre” hagyatkozik.

A jog uralmát alapul vevő nyugati civilizációban a törvényt tekintik az emberi cselekvés legfontosabb viszonyítási pontjának. A Nyugat által erősen befolyásolt Koreában is szinte divattá vált a „jog uralmára” hivatkozni. A jog uralmánál azonban nem kevésbé fontos az erkölcs. Meg kell értenünk, miért becsüli a keleti civilizáció az erkölcsöt a törvénynél többre. Azért, mert a magánérdek és a közérdek összetartásának nyugati tana úgy látja, hogy mindent meg lehet oldani törvénnyel, ütközésük keleti tana viszont úgy látja, hogy a társadalmi rend csak az erkölcsre helyezett hangsúllyal tartható fenn. A Nyugat úgy látja, hogy az emberi természet önzésének és önzetlenségének megnyilvánulásában végül az önzetlenség „magától győz”, a Kelet pedig úgy, hogy csak ha az erős önzést erkölccsel és törvénnyel kezelik, akkor kerülhet a gyenge önzetlenség „egyensúlyba” az erős önzéssel.

Keletnek és Nyugatnak ezek a törvényre és erkölcsre vonatkozó hagyományai nem abszolútak. Vagyis nem ruházhatjuk fel őket azzal az abszolút jelleggel, hogy az enyém helyes, a tiéd téves. Helyesebb úgy tekinteni, hogy az egyes vidékek geopolitikai sajátosságait tükrözik. Kelet-Ázsiában erkölcsi tudatként jelent meg az a taoista és konfuciánus eszmény, hogy a vezetőnek „erénnyel (德)” és „erkölcsi legitimitással” bíró embernek kell lennie. Úgy tartották, hogy a gazdagság a magánvágyhoz kötődik, és ütközik a közvezetéssel. Élt az a felfogás, hogy „a gazdagok, ha részt vesznek a politikában, a magánérdeküket követik”. Az uralkodók a vezető erényeként a takarékosságot és a feddhetetlenséget becsülték, a túlzott gazdagság pedig éppen hogy bizalmatlanságot keltett. A gazdagság és az emberi természet viszonyát Sze-ma Csien tárja fel a Történeti feljegyzésekben (Történeti feljegyzések 129:29): „Az emberek általában, ha a másik vagyona tízszerese az övékének, rágalmazzák; ha százszorosa, félnek tőle; ha ezerszerese, neki dolgoznak; ha tízezerszerese, a rabszolgái lesznek. Ez minden dolog rendje.” Nyugaton is gyakran idézik a mondást: „Minden vagyon mögött bűntett lapul” (Behind every fortune there is a crime).⁴⁹⁴

Nyugaton a hódító kultúra geopolitikai hagyománya folytán már a görög–római kortól gyakran a nemesség és a gazdagok sajátították ki a politikai hatalmat. A gazdagság volt a hatalom alapja. A középkor után is természetesnek fogadták el, hogy a gazdag rétegek – hűbérurak, kereskedőtőkések, bankárok – politikai befolyást gyakorolnak. A modern demokrácia korában is, a kapitalizmus fejlődésével, intézményesült az a valóság, hogy „a gazdagság és a hatalom nem válik el egymástól”. Nyugaton a politikai vezetők nagymértékben a nagyvagyonosoktól és a vállalati támogatástól függenek. A kölcsönös segítség szellemében a vezetők törvénnyel támasztják alá érdekeiket. A politikai gazdaságtani filozófiában a csordogálási hatást hirdető elmélet védi a gazdagság és a hatalom összefonódását.

Kelet erkölcse és Nyugat törvénye a két politikai gazdasági rendszer gerince. A Kelet azonban, bár az erkölcsöt állította előtérbe, olyan rendszert épített fel, amely az erkölcsöt és a törvényt egyszerre, megfelelő módon alkalmazza. Hszün-ce már időszámításunk előtt meggyőzően kifejtette, hogy az emberi természetet „erkölccsel és törvénnyel” kell kezelni, hogy fennmaradjon a társadalmi rend. Ez a keleti szinkretizmus (syncretism) a keleti civilizációban a „kívül konfuciánus, belül legista” (外儒內法) elvben, amely az erkölcsöt állítja előtérbe, és törvénnyel egészíti ki, illetve a Huang–Lao gondolatban (黃老思想), amely a nem-cselekvést állítja előtérbe, és törvénnyel egészíti ki, fejeződik ki. A Nyugat viszont a kinyilatkoztatott vallás, a metafizika, az ideológia és más tényezők hatására túlságosan a törvényre támaszkodik, és az erkölcs iránt, különösen politikai gazdaságtani szinten, szinte semmilyen érdeklődést nem mutat. Az emberi társadalomban sok olyan probléma van, amelyet a jog uralmával nehéz megoldani. Az erkölcsnek is közre kell működnie.

Konfuciusz és Jézus egyaránt előnyben részesítette az erkölcsi megoldást, mielőtt a problémát a törvény elé vitték volna. Mondhatni mindketten végső eszköznek tekintették a törvényt, és úgy látták, hogy az emberi társadalomnak először erkölcsi egyetértéssel és erkölcsi gyakorlattal kell megoldania problémáit. Az „erkölcs a törvény előtt” gondolata abból fakad, hogy ha a társadalmat csak törvénnyel vezetik, csak a kényszer és a büntetés marad, az emberek önkéntes erkölcsössége pedig eltűnik. Ez olyan szerkezetbe sodorja az egész társadalmat, amely még nehezebbé teszi a problémákat.

Politikai gazdaságtani kérdésekben a haszonszerzést a törvény biztosítja, a kapzsiságot az erkölcs fékezi. Adam Smith láthatatlan kéz-elmélete arra szolgál, hogy az ember gazdasági tevékenységét megszabadítsa az erkölcstől. A kapzsiság változatlanul megmarad. A láthatatlan kéz elmélete végül az üzleti világ és a parlament összefonódása révén polarizációhoz vezet, mert az üzleti világ és a vezetők egy csónakban eveznek. A markoló kéz keleti elmélete szerint viszont a vezető legfőbb kötelessége az az erkölcsi felelősség, hogy megakadályozza a polarizációt. Vagyis a polarizáció helyett a középosztály védelmére kell összpontosítania. A keleti történelemben is, amikor a király részt vett a polarizációban és élvezte a gazdagságot, a dinasztia megbukott, és helyébe új dinasztia lépett. Az új dinasztia azzal kezdte, hogy az adók erőteljes csökkentésével a polarizáció felszámolására összpontosított.

Az emberi önzés kezelése: Kelet és Nyugat két filozófiai rendszere, a nyugati láthatatlan kéz és a keleti markoló kéz közül az bizonyítja érvényességét, amelyik létrehozza és megvédi a középosztályt. Bármilyen nagyra nő is a nemzetgazdaság, az az ország, amelyben a szegények és gazdagok közötti szakadék folyamatosan nő, nem működhet megfelelően. Csak ha a középosztály szilárd, akkor fejtheti ki az állam teljes hatékonyságát. A nyugati politikai gazdaság azonban megszokta, hogy a gazdagokat gazdagítsa. A láthatatlan kéz az individualizmusra épülve gazdagokat teremt, és az a logikája, hogy az e gazdagok által létrehozott gazdasági tevékenység a csordogálási hatás és hasonlók révén megteremti a középosztályt. Valóban így van?

A nyugati értékek filozófiailag az egyénen alapulnak. A nyugati emberek számára a vallás, a metafizikai igazság, a törvény és hasonlók elsőbbséget élveznek a másokhoz fűződő kapcsolatokkal szemben. Ám ha az ezekben az eszközökben rejlő értékek fontosak is, ügyelni kell arra, hogy működhet az a vágy is, hogy ezeket az eszközöket mások feletti uralomra és saját felnagyításunkra használjuk. Politikai gazdaságtani szempontból elemezve a nyugati parlamentek által hozott sok törvény, miközben sok erényt hangoztat, végül a törzsiesség vagyonát is gyarapítja, és elmélyíti a szegények és gazdagok közötti szakadékot. A gazdagok még gazdagabbak lesznek, a középosztály pedig zsugorodik és meggyengül.

Elmondhatjuk, hogy a nyugati politikai gazdaság filozófiai téren szellemileg védtelen az individualista önzéssel szemben, mert a piacgazdaság iránya az egyéni önzés szabadjára engedése felé mutat. Ennek oka, ahogyan már többször láttuk, az, hogy Adam Smith piacgazdasági filozófiája szerint az egyéni önzést szabadjára engedik, és semmilyen erkölcsi előírást nem adnak rá. A kereszténység persze az eredendő bűn tudatával kérdőjelezi meg az emberi természetet, az evangéliumok pedig világosan óvnak az anyagi gazdagságtól, és erkölcsi szinten megkérdőjelezik. Úgy tűnik azonban, hogy a legtöbb újkori és modern nyugati politikai gazdaságtani gondolkodó úgy vélte, hogy az erkölcsnek semmi köze a politikai gazdaságtani gondolkodáshoz vagy az individualista önzéshez. Ők ugyanis Adam Smith-hez hasonlóan a jónak tartott emberi természetből indulnak ki.

A keleti konfucianizmus és taoizmus ezzel szemben az emberi természettel és az önzéssel szembeni erkölcsi szintű éberséget és kezelést tekinti lényegének. Az önzést illetően világosan különbözik a nyugati politikai gazdaságtani gondolkodás szabadjára engedő, illetve ösztönző álláspontja és a keleti politikai gazdaságtani gondolkodás óvakodó, illetve kezelő álláspontja. Az emberi természetben az önzés a legerősebb. A vezetőnek meg kell ragadnia ennek az önzésnek a lényegét. „Ha megszabadulunk az önző vágytól, meglátjuk a tao forrását. Az önző vágyban csak a tao megnyilvánulásait látjuk” (Tao Te King, 1. fejezet). Hszün-ce az emberi természettel szembeni éberségen keresztül mutatja meg a vezetőknek és a népnek a társadalmi rend fenntartásának kiindulópontját: „Az emberi természet hasznot és élvezetet kíván, ezért ha követjük, összeütközünk, és eltűnik az engedékenység. Ha csak az emberi természetet követjük, az emberek könnyen irigységbe és gyűlöletbe esnek, és eltűnik a becsületesség és a bizalom” (Hszün-ce 23:1). Hszün-ce különösen kimondja, hogy az önzés szabadjára engedése zűrzavart támaszt a társadalomban: „Ha az emberi természetet magára hagyjuk, és mindenki csak érzései szerint él, a harcra és a rablásra adják magukat, eltűnik a társadalmi rend, és a világ zűrzavarba süllyed” (Hszün-ce 23:1).

Nyugaton, mivel az individualista önzést nem szabályozza az erkölcs, az a logika érvényes, hogy „minden, amit a törvény nem tilt, jogosan megengedett”. Ennek eredménye, hogy a nyugati piacgazdaságban az individualista önzés még élénkebben működik. Az egész konfuciánus gondolkodás úgy tekinthető, mint a társadalmi élethez szükséges erkölcs kifejtése és az elsajátításához szükséges önművelés, és a taoizmus is újra meg újra hangsúlyozza az erkölcs és az erény fontosságát. Ezért Kelet és Nyugat civilizációja nagyon különböző előírásokat tételez az emberi természetre. Különösen a politikai gazdaságot illetően a nyugati gondolkodás a törvényre támaszkodik, és alapvetően kizárja az erkölcsöt, a taoizmusra és a konfucianizmusra épülő keleti gondolkodásban viszont nem a törvény, hanem az erkölcs alkotja a lényeget. A Beszélgetések és mondások éppen azt fejti ki, hogy az erkölcsnek a törvényt megelőzve kell fennmaradnia: „Ha sok a törvény és súlyos a büntetés, a nép levetkőzi a szégyenérzetet, és azt teszi, amit akar; ha virágzik az erény és helyes az illem, a népben él a szégyenérzet, és helyes útra tér” (Beszélgetések és mondások 2:3).

Nyugaton ma is a törvényre összpontosítanak, amikor a politikai gazdaságról beszélnek. Az erkölcs a legtöbb esetben kimarad. Keleten viszont az olyan erkölcs, mint a szorgalom, a takarékosság és a vágytalanság, a politikai gazdaság középpontjában áll. A keleti politikai gazdaság munkaerkölcse az önzéssel szembeni éberségből fakad. Az embernek a társadalmi életben nevelés és önművelés révén szorgalomra és takarékosságra kell törekednie, és az önzés megnyilvánulásában a kapzsiság helyett az együttérzést és a szerénységet kell elsajátítania. „A taót megértő vezető mentes a kapzsiságtól. Nem becsüli a nehezen megszerezhető javakat” (Tao Te King, 64. fejezet). Az ilyen vezető úgy tartja, hogy „az emberek kormányzására és az Ég szolgálatára nincs jobb a takarékosságnál. A takarékosság a tao korai követése” (Tao Te King, 59. fejezet). Az emberekkel való bánásmódban a vezető három dolgot tart fontosnak: „Őrizz három kincset. Az első az együttérzés, a második a takarékosság, a harmadik a szerénység” (Tao Te King, 67. fejezet). A taoizmus a vezető példamutatását tartja a legfontosabbnak. Ha a vezető élvezi a gazdagságot és büszkélkedik vele, az ország népe elhagyja a szorgalom és a takarékosság szellemét.

Az emberi természet és a szorgalom és takarékosság erkölcsi kultúrája

A Kelet erkölcsközpontú civilizációja nem véletlenül született. Nem is lehet valamely politikai döntéssel vagy elhatározással létrehozni. A történelembe és a hagyományba ivódott bele. Kelet és Nyugat különbsége a filozófiai gondolkodásban a keleti kapcsolatelvűség és a nyugati individualizmus fogalmának különbségéből fakad. Az erős önzéssel és gyenge önzetlenséggel született emberi természet mellett a társadalmi rend csak akkor maradhat fenn, ha a szorgalom és takarékosság erkölcsi kultúráját állítják előtérbe. A Kelet erkölcsi kultúrájának a Nyugatétól eltérő filozófiai háttere van. Max Weber (1864–1920) 1904-ben megjelent A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism) című művében fejtette ki a protestáns munkaerkölcsöt. A protestáns munkaerkölcsöt nagyra értékelte mint a kapitalizmus szellemi pillérét. Weber munkaerkölcse azonban gyökerében nagyban különbözik a keleti munkaerkölcstől.

A protestáns munkaerkölcs: úgy hitték, hogy a 16. századi nyugati reformáció után megjelent protestánsok „szorgalmas és takarékos magatartása” az egyénben annak jeleként mutatkozik meg, hogy Isten kegyelmében (grace) részesült, ami a mennybe jutás feltétele. Ezért mindenki vallási buzgalomból „szorgalmas és takarékos magatartásra” kezdett törekedni.⁴⁹⁵ Az érvelés pedig az, hogy a szorgalomnak és takarékosságnak ez a szelleme a tőkefelhalmozáshoz és a beruházások növekedéséhez vezetett, és lehetővé tette a nyugati kapitalizmust. Úgy tűnik, ez a gondolat jelentős kapcsolatban áll a középkortól az újkor elejéig tovább élő nyugati eszkatológiával. Mivel úgy hitték, hogy csak az áldottak üdvözülnek, amikor eljön a világvége és Jézus visszatérése, igen valószínű, hogy a buzgó munka jelét akarták felmutatni.

Ma azonban már Nyugaton sem sokan hisznek komolyan a vallási világvégében. Ezzel eltűnik a puritán munkaerkölcs, mert megszűnik annak alapja, hogy a keményen dolgozók Isten áldásában részesülnek és a mennybe jutnak. Ez a változás időben egybeesett azzal, hogy az Adam Smith által megalapozott újkori közgazdaságtan szabadjára engedte az önzést, így Nyugaton, a Kelettől eltérően, a fogyasztói kultúrával együtt megjelent az a magatartás, hogy „ha lehet, azonnal élvezzük ki az örömöket” (instant gratification). Niall Ferguson (Niall Ferguson) 2011-es Civilizáció: a Nyugat és a többiek (Civilization: The West and the Rest) című könyvében éppen a nyugati munkaerkölcs és vallásosság összefüggését fejti ki. Vagyis arra a következtetésre jut, hogy Európában sokkal gyengébb a munkaerkölcs, mint Amerikában, és az európaiak kevésbé vallásosak is, mint az amerikaiak. Olyan statisztikákat mutat be, amelyek szerint az amerikaiak mintegy 20%-kal többet dolgoznak az európaiaknál, a templomba járók aránya pedig az amerikaiaknál eléri a 36%-ot, szemben az európaiak mintegy 10%-ával. ⁴⁹⁶

A Kelet konfuciánus munkaerkölcse ezzel szemben, mivel az ember önmagáért gyakorolja, a vallási elméletek változásától és a világvégetanok sorsától függetlenül belső szükségletből valósul meg, így elmondhatjuk, hogy szilárd alapja van. A The Economist ázsiai értékként említi „a nevelést, a szorgalmat, a takarékosságot és azt a magatartást, amely a jövőbeli nagyobb teljesítményért elhalasztja a jelen örömeit”. ⁴⁹⁷ Ferguson is azt írja a fent említett könyvében, hogy az európaiak, amerikaiak és keletiek közül az amerikaiakat véve alapul, az európaiak mintegy 20%-kal kevesebbet, a keletiek mintegy 30%-kal többet dolgoznak, és a keleti munkaerkölcsöt tartja a legerősebbnek.

A munkaerkölcs elemei közül a politikai gazdaságra a szorgalom és a takarékosság hat a legközvetlenebbül: vagyis az, hogy mennyire keményen dolgozunk, és mennyit takarítunk meg. Ebben a tekintetben a keleti munkaerkölcs az egyénekre, a törzsekre és az államra egyaránt érvényes, és a Nyugathoz képest igen magas beruházási és megtakarítási arányokat mutat. Ferguson könyvében összeveti a Nyugat igen magas államadósságát és annak problémáit. Az amerikai gazdasági újságíró és szerző, Paul Blustein (Paul Blustein) rámutat, hogy az Egyesült Államok a külföldi árukat továbbra is olyan dollárral vásárolja, amelyet tetszése szerint nyomtathat, és ez változatlanul amerikai adósságként halmozódik fel. ⁴⁹⁸ Ferguson megállapította, hogy az amerikai adósság a 2001-es GDP-arányos 32%-ról 2011-re 66%-ra ugrott, és előre jelezte, hogy ha a 2011-es ütem folytatódik, 2021-re 90%-ra, 2031-re 150%-ra, 2047-re pedig 300%-ra nő. Az Egyesült Államokban azért még súlyosabb a probléma, mert ez a hatalmas államadósság nem tartalmazza a mintegy 100 billió dollárnyi egészségbiztosítási, társadalombiztosítási és nyugdíjkötelezettséget, így az amerikai államháztartás helyzete igen súlyos. Azt a diagnózist adja, hogy rosszabb állapotban van, mint Görögország, amikor válságba került.⁴⁹⁹

Az úgynevezett ikerdeficit (twin deficit), amikor a költségvetési hiány és a kereskedelmi mérleg hiánya egyszerre jelentkezik, elviselhetetlen gazdasági válságot idéz elő egy ország számára. Csak az Egyesült Államokhoz hasonló, tartalékvalutával rendelkező országok kivételek, mert tovább nyomtathatják a pénzt. Ezért tarthatja meg az Egyesült Államok az erejét, miközben ikerdeficitet halmoz fel. Meddig tarthat ez az állapot?

A felvilágosodás korának nyugati gondolkodói azt találták a legfurcsábbnak és legnehezebben érthetőnek, hogy a keleti civilizáció Isten fogalma nélkül is kiváló erkölcsi rendszerrel rendelkezik. Az individualista önzést illetően a Nyugat szabadjára engedő magatartása szülte a nyugati fogyasztói és adósságkultúrát, az individualista önzés kezelésének és fékezésének keleti gondolkodása pedig a keleti szorgalmas és takarékos kultúrát. A Kelet civilizációjának alapjában, az erkölcsben, alapjait tekintve erősebb a nyugati politikai gazdasági rendszernél. Ez a munkaerkölcs tudatában mutatkozik meg. Hogy a Keletnek gyökerében erősebb a versenyképessége és fényesebb a jövője, mint a Nyugatnak, az éppen ennek a munkaerkölcsi tudatnak köszönhető. Ezért fontos az erkölcs a politikai gazdaságban. A szorgalmat és a takarékosságot vagy a példamutatást nem lehet törvénnyel előírni. Az erkölcs illetékességi körébe tartoznak.

Ennek a munkaerkölcsnek mélyek a gyökerei. A fentebb tárgyalt francia fiziokrata gondolkodók egyike, Poivre (Poivre) a 18. század közepén Keleten utazott, és ezt írta a keleti munkaerkölcsről:

A lusta embert a legkeményebb megvetés sújtotta. A naplopót a társadalom olyan tagjaként kezelték, aki élősködőként rágja a társadalmat. A kormányzat sem hagyta békén az ilyen naplopókat… Hagyományosan mindenkinek dolgoznia kellett, és mélyen és széles körben elterjedt a nép körében az a gondolat, hogy ha az ország egyik szegletében valaki nem dolgozik, az ország egy másik szegletében valaki emiatt éhezik és kárt szenved.⁵⁰⁰

Az a mélyen gyökerező munkaerkölcs, amelyet Poivre a 18. században Keleten felfedezett és megcsodált, a Kelet erkölcsre helyezett hangsúlyú nevelését, mértékletességét és önművelését becsüli. Ezért Keleten a nevelés fontosságát már korán hangsúlyozták. Konfuciusz hangsúlyozta: „Az emberek veleszületett természete egyformán hasonló; a nevelés által nagyon eltávolodnak egymástól.” És: „A tanításban senkit sem szabad kihagyni.” Az emberi természetre épülő keleti nevelés a szorgalom és takarékosság erkölcsi kultúrájára és a vezetők nevelésére összpontosít.

A Kelet szellemi kultúrájában – a konfucianizmusban (a nevelés megbecsülésének és az érdemelvűségnek a hagyománya, az egyetemes erkölcs, a szorgalom és a takarékosság kultúrája), a taoizmusban (az alacsony adók és a kis kormányzat politikai gazdaságtani gondolkodása, a természet és az ember összhangja), a buddhizmusban (a könyörület eszméje, a birtoklásról való lemondás megbecsülése) és másutt – rejlő értékrend azokat az erkölcsi értékeket tekinti lényegének, amelyeket a nyugati filozófia elhanyagol. Egyetlen szóval ez a szorgalom és a takarékosság. A nevelés által hangsúlyozott munkaerkölcs nem a törvény, hanem az erkölcs kérdése. Amit az erkölcs hangsúlyoz, az éppen a kapzsisággal szembeni éberség. A haszonszerzés és a kapzsiság megkülönböztetéséhez az erkölcs felől lehet közelíteni. Az ilyen erkölcsi tudat pedig nem gyökerezhet meg a társadalomban, ha a vezető nem mutat példát.

A vezető példamutatása: a csün-ce (君子) és a bölcs (聖人) eszméje

A keleti civilizáció arra összpontosít, hogyan neveljék a vezetőket, és hogyan kormányoztassák velük az országot. A taoizmus bölcs-eszméje hasonlít a konfucianizmus csün-ce (君子) eszméjéhez. A konfucianizmus vezető-eszméje az erkölcsi önművelést és a társadalmi felelősséget beteljesítő erkölcsös embert hangsúlyozza, a taoizmus bölcs-eszméje pedig azt az eszményi embert állítja elénk, aki egyesül a természettel, és megvalósítja a természettel összhangban álló nem-cselekvést. Mindkettő azonban a vezetőt jelöli. A keleti gondolkodás a konfucianizmus vezető–résztvevő (hsziao-zsen, 小人) és a taoizmus bölcs–nép szembeállításával azt a vezetői szerepet hangsúlyozza, amely nem a résztvevőt vagy a közönséges népet, a tömeget, hanem a vezetőt vagy a bölcset követteti. A vezető erkölcsi szerepének politikai gazdaságtani hangsúlyozása különösen fontos a keleti nevelésben.

A vezető erkölcsi szerepét különösen a vezetőt és a résztvevőt szembeállító kapcsolatelvűség (relationalism) rendszere hangsúlyozza. A Nyugat a nevelésben és az ember művelésében az individualizmust (individualism) követve az egyéni tökéletességet hangsúlyozza. Az ókori Görögországban is, ahogyan Platónnál és Arisztotelésznél látjuk, hangsúlyozták a nevelés fontosságát, de a nevelés az egyén tudásszerzésére, a boldogság keresésére és hasonlókra helyezte a hangsúlyt. Arisztotelész etikája ugyan olyan erényeket hangsúlyoz, mint az igazságosság, a bátorság, a mértékletesség, a bőkezűség és a középút tana, de logikusan azt magyarázza el, hogyan hozzák ezek az erkölcsi értékek az egyéni boldogságot, nem pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogyan lehet ezeket az erkölcsi értékeket nevelés útján kiművelni, és hogyan járulhatnak hozzá a társadalomhoz. A 17. században Nyugaton megjelent Spinoza-féle Etika (ethics) célja sem a konfuciánus Beszélgetések és mondásokhoz vagy a taoista Tao Te Kinghez hasonlóan a szorgalomra, a takarékosságra és a társadalom szolgálatára összpontosító egyéni erény kiművelése és nevelése volt, hanem Isten lényegének és az emberi természetnek a vizsgálatán keresztül a „szabad ember” (free man). A keleti filozófiai rendszer ezzel szemben nem a dolgok „lényegének” feltárását, hanem a „gyakorlatot” tűzi ki célul. A jó vezetők formálására összpontosít.

Nem hallani kevesebbet ér, mint hallani; hallani kevesebbet, mint látni; látni kevesebbet, mint megismerni; megismerni kevesebbet, mint cselekedni. A tanulás célja a gyakorlatban van. (Hszün-ce 8:9)

Az a gondolkodás, amely a nevelés súlypontját az egyes emberek erényének kiművelésére helyezi, Nyugaton Locke-kal kezdődik. Ezt az i. e. 5. században kialakult keleti nevelésfilozófiát Nyugaton kétezer évvel később Locke (1632–1704) fogalmazta meg először: „Minden ember, akivel találkozunk, jó vagy rossz, hasznos vagy haszontalan a társadalom számára, és ennek kilenctizedét a nevelés dönti el.” Konfuciuszhoz hasonlóan azt is hitte, hogy „minden ember egyenlőnek születik”.⁵⁰¹ A keleti nevelésfilozófia és Locke nevelésfilozófiája között azonban fontos különbség van. Nyugati gondolkodóként a nyugati filozófiához kötve alábecsülte az ösztön jelentőségét, és ebben mutatkozik meg emberi természet-tanának korlátja. Locke nevelésének az a problémája, hogy nem ismeri el az ösztön szerepét. Az emberek egyenlők, és a nevelés fontos, emberi természet-tanában azonban túlbecsülte az elme lehetőségeit, és úgy ítélte, hogy az elme túllép az ösztön korlátain. A Locke által becsült értékek, például a szabadság, ugyanis nem állhatnak az önfenntartás ösztöne fölött. Az elme által az embernek nyújtott szabadság igen fontos. A szabadság azonban nem léphet túl az ösztön elvén, a fennmaradáson.

A keleti civilizációban arról van szó, hogy az önzést erkölcsi szinten kell kezelni és óvakodni tőle. Végső soron az a válasz, amely erkölcsileg oldotta meg a kapzsiság és a haszonszerzés közötti határ kérdését, amelyet törvény és szabály nem tud eldönteni, éppen a keleti vezető-eszme és nem-cselekvés eszméjének lényege. A keleti civilizáció kétezer-ötszáz éve alkotta meg és használja ezeket a nagyon hasznos fogalmakat. A vezető (csün-ce, 君子) éppen a kívánatos vezető képe: olyan vezető, aki a nép érdekét saját érdekévé nemesíti, aki megszabadult a személyes önzéstől. A résztvevő ezzel szemben az emberek többségét jelöli: olyan embert, aki bárhol álljon is, saját önzését helyezi előtérbe. Vezetőnek alkalmatlan, a történelem azonban azt mutatja, hogy sokszor résztvevők álltak vezető pozícióban. A Keleten vezetőként és bölcsként ábrázolt erkölcsös vezető képe nagyban hozzájárulhat a modern politikai gazdasághoz. A vezető legjobb erénye nem a vagyon, hanem az erkölcs lesz.

A vezető azon gondolkodik, mi az igazságos; a résztvevő azon, mi a haszon. (Beszélgetések és mondások 4:16)

A vezető az erényt tartja szívén; a résztvevő a vagyont. (Beszélgetések és mondások 4:11)

A vezető-eszme és a nem-cselekvés eszméje összefügg. Olyan politikai gazdaságtani filozófiát ültettek be a keleti civilizációba, amely az emberi cselekvés mesterséges részét a legkisebbre akarja szorítani. Különösen a vezető beavatkozásától óv. A Tao Te King állítása, hogy „a vezetőnek nincsenek saját tervei, a nép terveit teszi saját terveivé” (Tao Te King, 49. fejezet), a vezető önzésének kezelését célozza. Ezért az az állítás, hogy „ha a vezető nem-cselekvéssel vezeti az államot, a nép magától kiteljesedik” (Tao Te King, 57. fejezet), éppen az etatizmus nevű önzés kezelése. Ez egy irányba mutat azzal, amit Sze-ma Csien a Történeti feljegyzésekben állít: „Az állam vezetésének legjobb módja, ha hagyjuk a népet azt tenni, amit akar… A legrosszabb, ha a haszon hajszolásában versengünk vele” (Történeti feljegyzések 129:1). Ezek mind időszámításunk előtt a keleti politikai gazdaságtani gondolkodás részévé vált filozófiák; Nyugaton ilyen politikai gazdaságtani filozófia csak a Kelet után kétezer évvel, az újkor elején jelenik meg először.

Keleten és Nyugaton egyaránt a politikai gazdaságban rejlő legnagyobb dilemma a haszonszerzés és a kapzsiság megkülönböztetése. A haszonszerzés a piacgazdaság hajtóereje. Nélküle a piacgazdaság nem állhat fenn. Ugyanakkor a közérdeket akadályozó önzést, illetve kapzsiságot feltétlenül kezelni kell. A kettő közötti határt azonban lehetetlen világossá tenni. Különösen nem lehet törvénnyel vagy szabállyal szabályozni. Ezért ezen a területen az erkölcs szerepe is közrejátszik. A fontos a vezető példamutatása. Bármilyen jó is a törvény, ha a vezető sokféle módon megszegi, a törvény semmit sem ér. A vezetőnél a vagyon felhalmozása a legszembetűnőbb. Kell lennie olyan erkölcsi elvnek, hogy a gazdag nehezen lesz vezető, és a vezető nehezen lesz gazdag. A törvényt sokféle módon meg lehet kerülni, a vagyon azonban mindig kiderül, és erkölcsileg nem lehet megmagyarázni.

Az önzés kezelése szempontjából a taoizmus a vezető szerepének fontosságát hangsúlyozza. Kifejti, hogy az állam csak akkor maradhat fenn és fejlődhet, ha a vezető az önzetlenséget teszi az állam vezetésének alapjává. Az erkölcs felvilágosult önérdekké válik.

A bölcs nem halmoz fel magának. Minél többet költ másokra, annál többet ölel magához.

Minél többet ad másoknak, annál többje lesz. (Tao Te King, 81. fejezet)

A konfucianizmus és a taoizmus egyaránt elválaszthatatlan egységnek látja az erkölcsöt és a politikát, és az erkölcsi eszményt a vezető (csün-ce, 君子) és a bölcs alakjában ábrázolja; ha ezt a 21. századra alkalmazzuk, a vezető és a bölcs éppen a kívánatos vezető. A vezetőnek nem a vagyont, hanem a szorgalomra és takarékosságra épülő példamutatást kell előtérbe helyeznie. „A vezető az igaz dolgok gyűjtésében buzgó. A vagyon gyűjtésében nem buzgó” (Beszélgetések és mondások 15:32). Ezért a vezető nem a saját vagyonát halmozza, hanem arra összpontosít, hogy képességeit mások javára megossza. „A vezető nem halmoz fel magának. Minél többet költ másokra, annál többet ölel magához. Minél többet ad másoknak, annál többje lesz” (Tao Te King, 81. fejezet).

Így a keleti vezető számára a siker vagy a győzelem előtt az erkölcsi mérce a fontos. Keleten a kapcsolatelvűség olyan civilizációt alkot, amely a nyugati civilizáció individualizmusa helyett működik. A vezető mércéül az önzetlenséget (a felvilágosult önérdeket, enlightened self-interest), valamint a példamutatást és a feddhetetlenséget választja. Nyugaton sem hiányzik az ilyen vezetőkép:

Amikor meghalt, egész vagyona csak az a ház volt, amelyben élt… Amikor 1953-ban megvált közhivatalától, egyetlen jövedelme a havi 112 dolláros katonai nyugdíj volt. Amikor egy nagyvállalat jól fizetett állást ajánlott neki, így felelt: „Önök nem engem akarnak, hanem az elnöki címet, az pedig nem az enyém, hanem a népé, így nem adhatom el.”⁵⁰²

Éppen ez Truman (Truman) elnök erkölcsfelfogása. Ezt a szellemet Nyugaton is nagy tisztelet övezi. Cincinnatus (Cincinnatus), akit a római kor példás államférfijaként és polgáraként tisztelnek, éppen ilyen alak. Rómában a legfőbb hatalommal szolgált, majd hivatalától megválva hazatért, és élete hátralévő részét egyszerű földművesként élte le. Az a legendás római ő, aki nem vágyott a hatalomra, és a közérdeknek szentelte magát, akit az Egyesült Államok első elnöke, Washington is tisztelt. 1790-ben az Egyesült Államokban hivatalosan meg is alapították Cincinnati városát. A feddhetetlen, szorgalmas és takarékos vezetőnek ez a képe azonban nem a nyugati vezető általános képe. Nagy Sándortól Caesarig, az újkori dinasztiáktól Napóleonig a Nyugat régi vezetői győztesek és hódítók voltak, és egyúttal óriási vagyonnal rendelkeztek. Ezt a vezetőképet követve a modern nyugati vezetők gazdagok. Ám ahogyan Mencius rámutatott, ha a vezető gazdag, és a hasznot keresi, munkatársai, sőt az egész nép a vezetőt követve a hasznot keresi és gazdagodni akar. Végül ennek a vezetőképnek megfelelően az egész nép az erkölcsi eszmények követése helyett a „gazdagságra és hírnévre” (Wealth and Fame) vágyik.

Keleten a nép ma is erénynek tartja a szorgalmat és a takarékosságot, és az a minta, hogy a vezetők feddhetetlenek, és visszavonulásuk után is csendes, nem gazdag életet élnek. Ez a filozófia egyelőre a gyakorlatban is általános maradt. Keleten a gazdagok nehezen politizálhatnak, és a gazdagok nem kaparinthatják meg a sajtót. Ez éles ellentétben áll az Egyesült Államokkal, ahol a leggazdagabbak, például Musk, Bezos, Murdoch és Ellison, nagy sajtóorgánumokat birtokolnak és terjesztenek ki. Ez a háttere annak a megítélésnek, hogy „aki a sajtót uralja, a világot uralja”.

A keleti politikai gazdaságtani gondolkodásban az erkölcs húzza meg a határt a haszonszerzés és a kapzsiság között. Ha egy nagyvállalat megkaparint egy sajtóorgánumot, az Keleten az önállóságot megsértő kapzsiság, Nyugaton a szabadságot ünneplő haszonszerzés. Ha gazdagok lesznek vezetők, vagy vezetők lesznek gazdagok, az Keleten a nem-cselekvéstől eltávolodó, az önállóságot megsértő dolog, Nyugaton a szabadságot követő laissez-faire. Ezek a megkülönböztetések a szándékos cselekvés (ju-vej, 有爲) nyugati gondolatrendszerében olyan terület, amelyet a törvény nem szabályozhat. A nem-cselekvés keleti gondolatrendszerében az erkölcs lényegét alkotják.

A nép szorgalmas és takarékos szellemét, valamint a vezető becsületes szegénységének és példamutatásának hagyományát meg kell őrizni. Ebben tud a keleti politikai gazdaság hatékonyan felelni az individualista önzésre, és éppen ez az a pont, amelyen a Kelet a piacgazdaság alapjaiban megőrizheti előnyét a Nyugattal szemben. Gondolati szempontból a nyugati politikai gazdasági mintában rejlő, szabadjára engedett önzés a fogyasztásra és adósságra épülő gazdasági rendszerrel, a keleti politikai gazdasági alapokban rejlő önzéskezelés pedig a szorgalomra és takarékosságra épülő gazdasági rendszerrel alkotja ugyanannak az érmének a két oldalát. Egyetlen társadalomban sem lehet mindenki gazdag. A társadalom azonban együttműködve segíthet a szegényeken. Az így együttműködő társadalomban a vezetőnek feltétlenül védenie kell a közérdeket, és példát kell mutatnia a szorgalomban és a takarékosságban. Ez a kapcsolatelvűség.

A nyugati gazdaság az individualizmusra alapozva azt a logikát követi, hogy ha valakik meggazdagodnak, a szegények és gazdagok közötti szakadék a csordogálási hatás révén megszűnik. Vagyis az az elmélet ez, hogy ha az előnyök és az erőforrások a felső rétegekben (a gazdagoknál, a nagyvállalatoknál és hasonlóknál) összpontosulnak, ezek a beruházás, a fogyasztás és a foglalkoztatás révén végül lecsordogálnak az alsóbb rétegekhez (a kisemberekhez, a kis- és középvállalatokhoz és hasonlókhoz) is, és az egész gazdaság növekszik. Ez azonban olyan elmélet, amely azoknak a „hódító államoknak” a gazdaságában magyarázható, amelyek a görög–római kortól az újkori világhódítás koráig hosszú ideig fenntartották a nyugati gazdaságot. Nem magyarázható azonban, miután maga a Nyugat az újkor elején a „nemzetállam” gazdasági rendszerére tért át. A felső rétegek támogatása törzsiességhez vezet, és végül csak elszegényíti a középosztályt, és növeli a szakadékot a felső és az alsó rétegek között.

A szorgalom és takarékosság politikai erkölcse és politikai gazdasági mintája mélyen és széles körben benne él a keleti civilizációban. Különösen a vezető példamutatásának hagyománya, mint a kapcsolatelvűségen alapuló filozófiai rendszer, tekinthető sokkal egészségesebbnek és szilárdabbnak, mint a nyugati. Ha azonban a Kelet, miközben az individualizmuson alapuló nyugati intézményeket és normákat tanulja, elhagyja saját szorgalmas és takarékos kultúráját és hagyományát, a szorgalom és takarékosság országából a fogyasztás és adósság országainak csoportjába kerül át. Akkor a Kelet a szorgalom és takarékosság munkaerkölcsével együtt a jövőjét is elveszíti. Ha viszont a Kelet, miközben a nyugati demokratikus piacgazdaság intézményeit tanulja, meg tudja őrizni saját szorgalmas és takarékos szellemét és a nevelést és az érdemelvűséget becsülő hagyományát, olyan politikai gazdasági kulturális rendszerre tesz szert, amelyet a jövőben felmutathat. Sőt a Kelet hozzájárul majd ahhoz, hogy jobban kezeljük azt a nagy változásokkal teli korszakot, amellyel az emberiség szembenéz: a polarizációt és az MI-forradalmat.