A nemzetállam megjelenése Keleten és Nyugaton, és a politikai gazdaságtan születése

1) A nemzetállam a népért való kormányzásra törekszik

Kelet és Nyugat civilizációinak összevetésében történetileg a legfontosabb tényező a nemzetállam (nation state) kialakulása. A nemzetállamok kialakításában a Kelet kétezer évvel megelőzte a Nyugatot. Az i. e. 3. századig tartó Tavaszok és őszök, valamint Hadakozó fejedelemségek korában Keleten nemzetállamok jöttek létre. A Nyugat évezredeket töltött ókori hódító államokban és középkori vallási államokban, és csak az 1648-as vesztfáliai béke után látta megszületni a nemzetállamot. Az, hogy a nemzetállam kialakulásában előbbre jár valaki, nem jelenti a bölcsesség fejlődését. Csak a tudás iránya dől el általa. A filozófia is a tudás kristályosodása, és sohasem a bölcsességgel függ össze. A Nyugat ideológiai kora ezt közvetve bizonyítja.

A nemzetállam születése civilizációs szinten új gondolkodást és filozófiát követel. A nemzetállam születésével olyan filozófiai változás megy végbe, amely tiszteli a természetfilozófiát. És megszületik a népet középpontba állító min-pen gondolat (民本思想). A min-pen gondolat a politikai gazdaságtani rendszerben az egyén gazdasági önállóságát jelenti, és ez a sikeres politikai gazdaságtan lényege. Ha egy civilizációban megvannak ezek az alapok – a természetfilozófia köré épülő min-pen gondolat és gazdasági önállóság –, a gazdaság fejlődik; ha nincsenek meg, a gazdasági fejlődés lehetetlen.

Mikor alakult ki a nemzetállam (nation state) Keleten és Nyugaton? Nyugaton a „modern értelemben vett nemzetállam”, vagyis a „demokratikus nemzetállam” fogalmát használják. Olyan államnak kell lennie, amely rendelkezik az ipari forradalom után Nyugaton megjelent demokráciával. Csak ha alkotmánya és olyan fék- és ellensúlyrendszere van, mint a hatalmi ágak szétválasztása, akkor teljesíti a nemzetállam feltételeit. Keleten különösen a hagyományos dinasztiák megszüntetése a fontos. Azt javasolják, hogy Kínában az 1911-es Hszinhaj-forradalmat, Japánban az 1868-as Meidzsi-restaurációt, Koreában az 1897-es Koreai Császárság megalapítását tekintsük a nemzetállam megjelenésének. Ez a nézet a Nyugat-központú világ- és történelemszemléletből fakad.

Ezzel a Nyugat-központú módszerrel azonban nem lehet összevetni Kelet és Nyugat civilizációit. Nyugaton a nemzetállam megjelenése és a demokratikus politikai rendszer létrejötte szinte egyszerre, a 17–18. században ment végbe. Keleten viszont a nemzetállam az i. e. 5–3. században jött létre, a demokrácia pedig a 19–20. században. Keleten a nemzetállam csaknem kétezer évig létezett, mielőtt bevezették a demokratikus politikai rendszert. A nemzetállam létrejötte azért fontos, mert a nemzetállam a fennmaradás érdekében szükségképpen a természetfilozófia és a min-pen (民本主義), a népért való kormányzás felé fordul.

Nyugaton az újkor előtt nem találjuk meg a min-pen gondolatot. Az ókori görög–római kor a hódító államok kora volt, amelyeknek nélkülözhetetlenek voltak a rabszolgák. A polgárokat és rabszolgákat elválasztó rendszerben nem volt szükség a min-pen gondolatra. A középkor a vallási államok kora volt, amelyek nem az emberek, hanem Isten parancsait követték és tanulmányozták, így a naturalista emberi természet-tanra és a min-pen gondolatra itt sem volt szükség. Ezért Nyugaton az újkor előtt nem volt szükség olyan politikai gazdaságtani filozófiára, amely az állam minden emberét, a népet állítja középpontba.

Keleten viszont az a min-pen gondolat, amely akkor születik meg, amikor az állam nemzetállami formát ölt, kétezer évvel megelőzte a Nyugatot.

A nemzetállam megjelenése alapvető változást indít el egy civilizáció filozófiai áramlatában. Ez a változás az állam fennmaradását szolgáló „természetfilozófiai” rendszert követi. A nemzetállam nem vezetők – hódítók vagy próféták – parancsai, hanem a nemzetet középpontba állító „min-pen” révén igyekszik fennmaradni. Azon a folyamaton megy át, amely nem a kinyilatkoztatott vallást, hanem a természetfilozófiai rendszert teszi az állam vezetésének középpontjává. A fennmaradás, vagyis az önfenntartás ösztöne lesz az állam elsőrendű politikája.

A nemzetállam megjelenése a civilizációs rendszer lényegi változását idézi elő. Kelet és Nyugat civilizációinak összevetésében fontos pont, hogy mikor jelent meg a nemzetállam Keleten és Nyugaton. Mikor jelent meg a nemzetállam Keleten és Nyugaton? Kissinger rámutat, hogy a nemzetállam megjelenése Keleten mintegy kétezer évvel megelőzte a Nyugatot:

Kínában a Hadakozó fejedelemségek kora kétszázötven évig tartott, és Csin Si Huang-ti egyesítésével ért véget. Ez idő alatt a hűbéri államok önállóságra tettek szert, és független államokká alakultak át. A Nyugat hasonló tapasztalatot az 1648-as vesztfáliai békétől a második világháborúig tartó időszakban élt át: abban a folyamatban, amelyben az európai államok az erőegyensúly közepette a vezető szerepért harcoltak. ⁴⁰⁸

Az amerikai politológus, Fukuyama is rámutat, hogy az államok között évszázadokon át folyó háborúk átalakítják az állam formáját, és kifejti, hogyan alakult ki a nemzetállam Keleten és Nyugaton. A Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában a Kelet már átélte ezt az évszázados háborús állapotot, és nemzetállamok születtek. Nyugaton több mint ezer évvel később, hasonló háborús helyzetet átélve születtek meg a központosított nemzetállamok:

Kínában a nemzetállamok a Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek korának szüntelen háborúi közepette alakultak ki… Ez Kelet és Nyugat összevetésében igen érdekes helyzetet mutat… A Kelethez képest több mint ezer évvel később kialakult nemzetállamok létrejöttében a Nyugat nagyon hasonló eredményeket mutat… Kínában és Európában egyaránt a háborúra való felkészülés törekvéséből fakadt a nemzetállamok kialakulása. A háborús felkészülés révén a hűbérurak földjei fokozatosan egyetlen állam területébe olvadtak, az állami kormányzó hatalom központosult, és létrejöttek a modern, önálló közigazgatási rendszerek. ⁴⁰⁹

Ha kialakulnak a nemzetállamok, megszületik a kormányzásukra szolgáló közigazgatási rendszer, a bürokrácia, a belső gazdaság irányítására szolgáló politikai gazdaságtani gondolkodás és a belpolitika irányítására szolgáló min-pen politikai erkölcstan. Keleten ez a rendszer már az időszámításunk előtti Hadakozó fejedelemségek korában kialakult. Nyugaton kétezer évvel később, a vesztfáliai béke után jött létre.

Ha Nyugaton a nemzetállam a vesztfáliai béke (1648) után kezdődött, milyen szervezeti formája volt azelőtt a nyugati államoknak? A görög–római kor a hódító államok rendszere volt. A meghódított államok lakói rabszolgák voltak. Az olyan hódító államok, mint Görögország és Róma, az államot alkotó polgárokból és az elhurcolt rabszolgákból álltak. Spártában sokkal több rabszolga volt, mint polgár, Athénban a rabszolgák a lakosság több mint felét tették ki, Rómában mintegy harmadát. A rabszolgákat háborúban, fosztogatás során ejtett foglyokból vagy rabszolgapiacokon vásárolva pótolták. Caesart a nyugati történelem Gallia hős meghódítójaként ismeri, de Gallia meghódítása során számtalan rabszolga eladásával gyűjtött vagyont. Egy alkalommal, amikor serege győzelmet aratott, egyszerre ötvenezer rabszolgát ejtett foglyul és adott el, nagy vagyont szerezve Caesarnak és légiósainak. Hogyan bántak a rabszolgákkal? Arisztotelész így tekintett rájuk: a rabszolga olyan, mint az állat, mert a rabszolgának, akárcsak az állatnak, nincs lelke.

A barbárok, a nők és a rabszolgák egyformák, mert nincs vezetőjük. Náluk férfi és nő egyaránt csak rabszolga. Ezért mondták a költők: „Illő, hogy a görögök uralkodjanak a barbárokon.” A barbároknak a rabszolgákéhoz hasonló a természetük. ⁴¹⁰

Arisztotelész úgy hitte, hogy csak a görög polgároknak van lelkük, és ezt a filozófiát fejtette ki a görögöknek. A görög hódító városállamokban az állam gazdaságának megóvására és gyarapítására az volt a legjobb módszer, hogy háborúkat nyerjenek, és aranyat, ezüstöt, kincseket és rabszolgákat hozzanak haza. Róma is hódító állami rendszer volt. A rabszolgaságon alapuló hódító államban nem volt helye olyan politikai gazdaságtani elméletnek, amely minden emberre kiterjed.

A görög–római kor után a Nyugat a középkor több mint ezer évében vallási állam volt. Mivel a római pápai udvar abszolút hatalommal bírt, az Isten köré épülő vallás, illetve a pápai udvar állt a középpontban.⁴¹¹ Mivel a helyi földesurak és a királyok csak korlátozott hatalmat gyakoroltak, nem születhetett olyan politikai gazdaságtani gondolkodás, amely egy nemzetállamon belül az egész népre kiterjed. A középkor folyamán Nyugaton együtt élt az egyház és az állam, de az állam vezetésének rendszerében az egyház volt fölényben. Különösen a kinyilatkoztatott vallás eszkatológiája játszott nagy szerepet.

A 16. századig a nyugati kereszténység története egyetlen szóval a várakozás története volt: abban állt, hogy várták, mikor jön el az emberi történelem vége, és várakoztak, miközben ezt a véget újra meg újra elhalasztották. Bár a várakozás konkrét formái a körülmények szerint változtak, a vég várása mindig ugyanaz maradt. ⁴¹² … Luther gyakran mondogatta, hogy a vég néhány éven belül eljön, és megjegyezte, hogy talán még ebben az évben. Gyakran mondta azt is, hogy Isten a választottakért előrehozza a vég idejét, és úgy magyarázta, hogy „az idő folyásában az előttünk álló száz év tízre zsugorodik”. ⁴¹³

Ezért csak a vesztfáliai béke után válhattak el először az államok a vallástól, és létezhettek politikai rendszerként. Nyugaton ekkor születtek meg először azok a nemzetállamok, amelyek sem hódító, sem vallási államok nem voltak.

Az a fogalom, hogy „akié a föld, azé a vallás”, az államfő szuverenitását támogató kifejezés. Azt jelenti, hogy bármilyen vallásfelfogása legyen is az uralkodónak, az általa kormányzott területen az állam a vallás fölött áll. Ez a fogalom azonban csak a harmincéves háború vége felé vált lehetővé. Azért vált lehetővé, mert a németek a béke megteremtésekor lefektethették azt az elvet, hogy a vallásnak a háború és béke kérdéseiben többé nincs gyakorolható hatalma. ⁴¹⁴

A nemzetállam megjelenésével az állam Nyugaton végre nem vallási jó-rossz ítéletek, hanem az elme alapján kezdett gondolkodni jövőjéről, hogy fennmaradhasson. Az ilyen filozófiai rendszer függetlenné válik a hódítók vagy a kinyilatkoztatott vallás deduktív parancsrendszerétől. Ekkor a nemzetállamok természetesen kilépnek a deduktív parancsrendszerből, és a természetfilozófia induktív rendszerét követik, amelyet csak maguk fedezhetnek fel.

Az a gondolat, hogy ami eljövendő, nem elkerülhetetlen, nyomban korlátozza azt a hatalmat, amelyet a vallás magától értetődően gyakorolna. Az utolsó ítélet fogalma a jó és a rossz közötti választásban csak egyetlen feltételt enged meg. Az államférfinak azonban az állam jövője érdekében nem jó és rossz, hanem a legrosszabb és a kisebbik rossz között választva nem vallási, hanem erkölcsi ítéletet kell hoznia. Ebben a tekintetben Richelieu (Richelieu) az előrelátást tartotta a legfontosabbnak az állam vezetésében: mert csak előrelátással kerülheti el az államférfi az államot fenyegető bajokat. A baj, ha egyszer elkezdődött, egyre nehezebben kerülhető el. ⁴¹⁵

Keleten és Nyugaton egyaránt a természetfilozófiai rendszer politikai gazdaságtana a „min-pen” felé fordul. Az állam fennmaradása érdekében nem is lehet másként. Hogyan születik meg a min-pen gondolat? A Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában kialakult nemzetállamokkal együtt megjelent min-pen gondolat az állam fennmaradásának legfontosabb elemévé válik, mert a nemzetállam csak a min-pen révén maradhat fenn. A min-pen gondolat az az eszme, hogy az állam számára a nép a legfontosabb, nem pedig egy hódító vezető vagy a kinyilatkoztatott vallás útmutatása. A Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek kora óta a min-pen gondolatot sokféle kifejezéssel írták le: a népért (爲民), a nép óvása (保民), a nép pásztorolása (牧民), a nép szeretete (愛民). Mencius már az i. e. 4. században kifejtette a min-pen gondolat lényegét: „A nép a legbecsesebb, utána következnek az állam oltárai, az uralkodó a legkönnyebb” (Mencius 7, „Csin hszin, második rész”). Mencius egyike azoknak a filozófusoknak, akik tevékenyen előtérbe állították a nép fontosságát. Ennek oka egyszerű: a min-pen gondolatra az állam és a nép „fennmaradásához” volt szükség. Már Mencius előtt, Konfuciusznál és a Tao Te Kingben is a keleti természetfilozófia központi témájaként jelent meg a min-pen.

Nyugaton a min-pen gondolat csak azután vert filozófiailag gyökeret, hogy a francia gondolkodó, Rousseau a 18. században elsőként hirdette. Azelőtt a görög–római „hódítás kora” és a középkori „egyházi hatalom kora” évezredeken át tartott, és Nyugaton nem születhetett meg a min-pen. Nyugaton csak a 17. században születtek meg azok a nemzetállamok, amelyeknek szükségük volt a min-penre, a vezetőket demokratikusan váltó demokrácia intézményei és mintái pedig a 19. században terjedtek el a nyugati országokban. A Kelet is behozta ezeket az intézményeket és mintákat, és alkalmazkodott hozzájuk. E folyamatban fontos szerepet játszott a Kelet már meglévő min-pen gondolata. Amikor a Kelet magába olvasztotta a Nyugat demokratikus intézményeit, civilizációjában már ott volt a keleti min-pen gondolat. „A kultúra az anya, az intézmények a gyermekei.” Kultúra nélkül az intézmények nem gyökereznek meg.

Rousseau népközpontú gondolkodása Nyugaton teljesen új szemlélet volt. Akit ez mélyen megragadott, az a német filozófus, Kant. Kant feljegyezte, hogy amíg Rousseau-t el nem olvasta, nem ismerte a „nép” (people) fontosságát. A Kant előtti nyugati gondolkodók több mint kétezer évig olyan nyugati civilizációs rendszerben éltek, amely a hódítás korának hódító vezetőit vagy az egyházi hatalom korának vallási vezetőit becsülte. Az 1648-as vesztfáliai béke után azonban Nyugaton megváltoztak a politikai erkölcsi gondolkodás keretei. Csak a nemzetállam megjelenése után vált Nyugaton először az egész „nép” szükségessé az állam fennmaradásához, és ekkor jelentek meg azok a gondolkodók is, akik ezt hirdették.

A min-pen gondolat nem azért fejlődött ki, mert olyan ideológia vagy filozófiai fogalom volna, amelyet az állam vagy a demokrácia természetszerűleg becsül, hanem magától született meg a nemzetállam létrejöttének keretében. Ha hosszan tart az a korszak, amelyben dúl a háború, ahhoz, hogy az államban mindenki életben maradjon, nem a vezetőknek vagy a nemeseknek, hanem az egész népnek kell erőfeszítést tennie az állam megvédéséért. Ez a következtetés nem filozófiából vagy ideológiából, hanem az emberi természet önfenntartási ösztönéből fakad. Ebből a szükségletből születik meg végül a természetfilozófiai rendszer.

Min-pen és demokrácia

„A Kelet kétezer évvel a Nyugat előtt alakította ki nemzetállamait”: ez azt jelenti, hogy a nemzetállam kialakulását szükségképpen kísérő „min-pen” megszületése Keleten kétezer évvel megelőzte a Nyugatot. Az az állítás, hogy a min-pen korábban jelent meg, nem azt jelenti, hogy a „demokrácia” rendszere Keleten korábban jött volna létre, mint Nyugaton. A demokráciához hozzátartozik „a vezetők békés váltása” törvények és intézmények útján. Különösen az, hogy a vezetők békés váltását alkotmányba foglalják, és ezt a célt a fékeket és ellensúlyokat tükröző politikai rendszerbe építik, Nyugaton a 17–18. században valósult meg. Ezeket a keleti min-pen nem fejlesztette ki; mindezt a Nyugattól tanulták el.

Kelet és Nyugat összevetésében a „természetfilozófia”, a „min-pen” és az ezeket alátámasztó „politikai gazdaságtani rendszer” születését nem a demokrácia, hanem a „nemzetállam” megjelenéséhez kell kötnünk. A min-pen Keleten korán kifejlődött politikai gazdaságtani eszme. Azt jelenti, hogy a nép az állam alapja. Mencius az i. e. 4. században hirdette a dinasztiaváltás tanát, a mennyei megbízatás áthelyezésének (易姓革命) tanát: ez az a min-pen filozófia, amely szerint „a nép a legbecsesebb, utána következnek az állam oltárai, az uralkodó a legkönnyebb”. Ez a keleti min-pen gondolat megjelenése, kétezer évvel megelőzve a királyok isteni jogának tanát, amelyet a Nyugat egészen a 17. századi abszolút monarchia koráig hirdetett. Az a gondolat, hogy a nép értékes, az uralkodó könnyű (民貴君輕), olyan filozófiai rendszer, amely szerint csak akkor fejlődik a politikai gazdaság, és csak akkor marad fenn és virágzik az állam, ha tisztelik a népet, és gondját viselik életének.

Már Mencius előtt az Írások könyve is kifejti azt a gondolatot, hogy egyedül a nép az ország gyökere (民惟邦本): a nép az állam alapja, és az ország csak akkor él békében, ha a nép biztonságban van. Az a gondolat, hogy a nép szíve az Ég szíve, azt jelenti, hogy az ország csak akkor stabil, ha a vezető nem megy szembe a nép akaratával, és meghallja a nép hangját. Az a gondolat, hogy egyedül a nép az ország gyökere, a Hszia-dinasztia „Öt fiú éneke” (五子之歌) hagyatékaként maradt ránk az i. e. 20. század tájáról, és úgy tűnik, az i. e. 10. század körül, a Csou-dinasztia elején szilárdult meg. Így az olyan min-pen gondolatoknak, mint a 民惟邦本 és a 民貴君輕, már a Hadakozó fejedelemségek korabeli nemzetállamok megjelenése előtt mély gyökerei voltak a kínai civilizációban.

Mencius különösen a Hadakozó fejedelemségek korának szüntelen háborúi közepette egy lépéssel túlment azon a gondolaton, hogy egyedül a nép az ország gyökere, és továbbfejlesztette abba a gondolatba, hogy a nép értékes, az uralkodó könnyű, és meghirdette a dinasztiaváltás tanát: a rátermetlen vezetőt le lehet váltani. A Kelet azonban egészen a 19. századig nem tudott kilépni az élethosszig tartó uralom intézményéből és szokásából, amelyben a vezető haláláig vezető marad. Ha rátermetlen vezető jelent meg, szükségképpen fennmaradt az erkölcsi kérdés: tovább kell-e szolgálni, vagy le kell váltani? A nyugati demokrácia volt az, amely ezen a több mint kétezer éves, élethosszig tartó uralmon túllépve megteremtette a vezetők békés váltásának forradalmi intézményét. A 17–18. századi angol dicsőséges forradalom és a francia polgári forradalom adta az alkalmat a demokrácia nyugati megteremtésére.

A demokrácia megvalósulása a megnyilvánuló tanán alapuló nyugati filozófiai rendszeren belül született meg. Egyesek úgy vélik, hogy a nyugati gondolkodók a középkor évezredét uraló egyházi hatalom és a feltörekvő királyi hatalom közötti hatalmi harcban a „fékek és ellensúlyok” rendszere felé fordították figyelmüket, és így rakták le a demokrácia fejlődésének alapjait. Úgy tekinthetjük, hogy az a szemlélet, amely szerint lehetséges az „eszmény megvalósítása”, vagyis az ember lakta világ gyökeres megváltoztatása, tette lehetővé a nyugati, megnyilvánuló gondolkodásban a demokrácia megszületését. A meg nem nyilvánuló keleti gondolkodásban viszont van valami túlságosan valóságközeli ahhoz, hogy a min-pent forradalmi módon demokráciává alakítsa át. Hogy a demokrácia Nyugaton fejlődött ki, az az erkölcsön alapuló keleti gondolkodás és a törvényen alapuló nyugati civilizációs gondolkodás különbségének tekinthető. Valóban, a vezetők békés váltása Keleten csak a 19. század után, a nyugati demokratikus filozófián alapuló intézmények behozatala után vált lehetővé.

Ha így összevetjük a keleti min-pen kiindulópontját és a demokrácia előtti nyugati min-pen kiindulópontját, megértjük azt a szakadékot, amely Kelet és Nyugat civilizációinak összevetésében szükségképpen felmerül.

Kelet és Nyugat civilizációinak összevetésében, a nemzetállam megjelenését figyelembe véve, kétezer év különbséget teszünk a keleti és a nyugati gondolkodók között. Az összevetésben az olyan fogalmak és gondolkodók párhuzama, mint a taoizmus és a deizmus, a konfucianizmus és a természetfilozófia, a nem-cselekvés eszméje és a laissez-faire, Han Fej-ce és Machiavelli, Szun-ce A háború művészete és Clausewitz A háborúról című műve, kétezer éves eltolódást mutat. A taoizmus, a konfucianizmus, a nem-cselekvés eszméje, Han Fej-ce és Szun-ce mind időszámításunk előtti alakok, illetve akkor kialakult gondolatok. A velük párhuzamba állítható nyugati alakok és gondolatok közé tartozik a deizmus, a természetfilozófia, a laissez-faire, Machiavelli és Clausewitz: mind a nyugati újkor elején létrejött gondolatok, illetve akkor élt személyiségek. Mindannyian nem a kinyilatkoztatott vallás, hanem a természetfilozófia rendszerét követik. Csak az ő megjelenésükkel válik lehetővé Kelet és Nyugat természetfilozófiai rendszereinek gondolatait és alakjait összevetni.

Keleten a nemzetállam fogalma annyira magától értetődő, hogy nem kell újragondolni. A Kelet évezredek óta nemzetállamokban él, így nem szokott más fajta államokhoz. A nemzetállam azonban olyan fontos fogalom, amelyet a Nyugat csak az újkor elején kezdett megtapasztalni. A Nyugatot ugyanis a görög–római korban a hódító államok, a középkorban a vallási államok jellemezték, és csak az újkor elején hozott létre nemzetállamokat. Az ókori görög–római hódító államokban sok nép élt együtt, polgárokból és mindenféle rabszolgákból. A középkor több mint ezer évében a Nyugat a vallás szerint tagolta az államokat, így olyan forma volt ez, amelyben egy államon belül sok nép élt együtt.

A római pápa mélyen beleszólt a keresztény államok vezetésébe, a reformáció korában pedig az államok katolikusokra és protestánsokra oszolva jöttek létre. A katolikus államban sok katolikus hitű nép élt együtt, a protestánsok nem élhettek ott. Ugyanígy a protestáns államban sok protestáns hitű nép élt együtt, a katolikusok nem élhettek ott. Ebből a formából a 17. századi hosszú katolikus–protestáns háborúk során a fennmaradás érdekében végül a vallástól független, nemzetközpontú államok születtek. Vagyis egy államon belül ugyanazon nemzet katolikus és protestáns hitű tagjai kezdtek együtt élni. Évszázados háborúk után végre megjelent a nemzetállam, és új államvezetési rendszer született. Ekkor hozta létre a Nyugat végre a természetfilozófiát és a min-pen politikai gazdaságtani filozófiai rendszerét.

A nyugati nemzetállamok a 17. században jöttek létre. Megjelennek a gondolkodók, akik a természetfilozófiát hirdetik. Bacon, aki Nyugaton a természetfilozófiát és az empirizmust hangsúlyozta, ennek a kornak az embere: „Az ember a természet szolgája és tolmácsa. Az ember megértése csak a természetről való gondolkodásból és a természet igazságainak megfigyeléséből fakad. Ezen kívül az ember semmit sem tudhat és semmit sem tehet.” Bacon után Spinoza még egy lépéssel tovább ment a természetfilozófia hirdetésében. Azt hirdette, hogy Isten és a természet egy: „Lehetetlen, hogy az ember ne legyen a természet része… Isten, a természet ereje tartja fenn az ember létét.” A laissez-faire politikai gazdaságtant hirdető francia Quesnay és angol Adam Smith követte őket: „Szabad cselekvés és szabad áthaladás, és a világ magától forog” – ez lett a filozófiájuk. A keleti természetfilozófia nem-cselekvés eszméjéből merítettek ihletet.

2) A keleti min-pen politikai gazdaságtan: a Kuan-ce, Hszün-ce, Han Fej-ce, Sze-ma Csien és a Tao Te King

A nemzetállam a fennmaradás érdekében természetesen a min-pen politikai gazdaságtani filozófiájára támaszkodik. A politikai gazdaságtani filozófia a 17–18. század előtt nem létezett a nyugati civilizációban, mert sem a hódítás görög–római korában, sem a vallásközpontú középkorban nem léteztek nemzetállamok. Az újkor előtti nyugati gondolkodóknak, mivel nem voltak nemzetállamaik, nem kellett végiggondolniuk azt a politikai gazdaságtani gondolkodást, amely a nemzetállamokban születik meg. Nyugaton csak a 17. században születtek nemzetállamok, és erre alapozva jött létre a 18. században Franciaországban a fiziokratizmus nevű politikai gazdaságtani gondolkodás. Ezután az angol Adam Smith tűnt ki a Nyugat politikai gazdaságtani gondolkodójaként.

A görög Platón és Arisztotelész minden területen kifejtett elméleteket és filozófiákat, de náluk alig találjuk nyomát a politikai gazdaságtani gondolkodásnak. Mivel a hódítás korának civilizációjában éltek, az általuk kigondolt „politikai gazdaságtani gondolkodás” néhány nézetre korlátozódott abban a politikai erkölcsi kérdésben, milyen javakkal helyes rendelkeznie az embernek a társadalomban. Nem volt szükségük arra, hogy olyan politikai gazdaságtannal foglalkozzanak, amely az állam vagy a polisz minden emberére, vagyis a „népre” terjed ki.

A nemzetállamon belül azonban a fennmaradás érdekében az állam egész „népe” iránti figyelem válik a legfontosabbá. Az, hogy miként lehet a népet a gazdasági tevékenység szolgálatába állítani, az állam erejének és fennmaradásának döntő céljává válik. Éppen ezért van szükség a min-pen gondolat megjelenésére. Ennek megfelelően a min-pen gondolat alapján először kezdett megszületni a politikai gazdaságtani gondolkodás. Az i. e. 6–3. századi Hadakozó fejedelemségek korában a keleti gondolkodók elkezdték kifejteni politikai gazdaságtani gondolkodásukat. Számukra az első és legfontosabb lépés éppen annak az emberi természetnek a megállapítása volt, amely a politikai gazdaságtani gondolkodás alapja: az emberi természet megállapítása a természetfilozófia alapján. Erre építve alakították ki fokozatosan a politikai gazdaságtani filozófia lényegét. Vizsgáljuk meg a Kuan-cét (管子), Hszün-cét (荀子), Han Fej-cét (韓非子), Sze-ma Csien Történeti feljegyzések (史記) című művét és Lao-ce Tao Te Kingjét (道德經).

A Kuan-ce (管子, a Tavaszok és őszök, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában írt könyv). Kuan Csung (管仲) a Hadakozó fejedelemségek kora előtti Tavaszok és őszök korának alakja volt, abban a korban élt, amikor a hűbéri rendszer nemzetállamokba ment át. Az az államférfi, aki i. e. 685 és 645 között, negyven éven át ténylegesen kormányozta Csi államot. Az a könyv, amely a vele hasonló filozófián osztozó sok ember filozófiai gondolatait sorakoztatja fel, éppen a Kuan-ce (管子). Keleten és Nyugaton egyaránt méltán tekinthető az első politikai gazdaságtani könyvnek. Úgy tűnik, hogy a Kuan-ce a Tavaszok és őszök korában keletkezett, nagy hatással volt a Hadakozó fejedelemségek korának egymással versengő száz iskolájára, és a Hadakozó fejedelemségek korában szerkesztették és rendezték össze. A Kuan-cében leírt filozófiák között sok olyan gondolat van, amely az állam egész népére vonatkozó gazdaságpolitikát érinti. A keleti min-pen különbözik a nyugati demokráciától. A nyugati demokrácia olyan látomást vagy eszményt fejez ki, amelyet az embernek mindenáron el kell érnie. A keleti min-pen nem olyan ideologikus gondolat, amelyért minden országnak vagy egyénnek harcolnia kellene. Sokkal inkább igen valóságos célja van: hogy az állam és az egyén fennmaradjon a Hadakozó fejedelemségek korában. Vagyis az „önfenntartás” igen valóságos célja. Azon az alapvető realizmuson nyugszik, hogy a Hadakozó fejedelemségek korában csak az állam erejének gyarapításával lehet fennmaradni, ehhez pedig az egész népet az állam legfontosabb tényezőjének kell tekinteni, és munkába kell állítani. A min-pen a nemzetállam fennmaradási filozófiájának alapja lesz.

Ha az állam gazdag, az emberek messziről is eljönnek. Ha a földet különbségtétel nélkül bárkinek megengedik megművelni, az emberek letelepednek. Ha a magtárak telve vannak, és a népnek van mit ennie, mértéktartóvá és szerénnyé válik. Ha elegendő a ruha és az élelem, a nép megismeri a tiszteletet és a szégyent. (Kuan-ce 1:1) ⁴¹⁶

Ez a min-pen gondolat kapcsolódik a nem-cselekvés eszméjéhez. Az embereket különbségtétel nélkül magához ölelő vezető filozófiájának alapját a természet filozófiáját követő nem-cselekvés eszméjében kell keresni.

Ne mondd: „Te nem vagy a családunk tagja.” Akkor akik hallják, nem hallgatnak a szavadra. Ne mondd: „Te nem a mi körzetünkből való vagy.” Akkor akik hallják, nem követik a parancsodat. Ne mondd: „Te nem a mi országunkból való vagy.” Akkor akik hallják, nem követnek téged. Cselekedj úgy, mint a föld. Cselekedj úgy, mint az ég. A föld és az ég senkit sem különböztet meg, és senkit sem részesít előnyben. Cselekedj úgy, mint a nap. Ez az igazi vezető cselekvési szabálya. (Kuan-ce 1:5)

Kuan-ce a só és a vas forgalmazását állami monopóliummá téve nagymértékben gyarapította Csi állam vagyonát. Arra is felhasználta ezt, hogy olyan gazdaságpolitikát honosítson meg, amely a gabona és más termékek forgalmának nagysága szerint szabályozza a pénz (érmék) mennyiségét. Úgy tűnik, ez az első eset, amikor a monetáris politikát rendszeresen a nemzeti vagyon kezelésére használták.⁴¹⁷ Kuan-ce, ha a gabona ára zuhant, pénzt bocsátott ki, gabonát vásárolt, és felhajtotta az árat; ha a gabona ára az egekbe szökött, gabonát adott el, és stabilizálta az árakat. Szükséghelyzetben, éhínség vagy háború idején, további pénz kibocsátásával vagy javak eladásával biztosította a bevételeket. Csi és a szomszédos államok helyi termékeinek termelését és forgalmazását Csi aranyát és pénzét felhasználva adta-vette, és így maximalizálta Csi hasznát. Kuan Csung olyan politikát folytatott, amely összekapcsolta a költségvetési és a pénzügyi politikát: minden adót és a közmunkák ellenértékét nem természetben, hanem pénzben szedte be, illetve fizette ki. Ezt a Kuan-ce „Könnyű és nehéz” (輕重) című fejezetei fejtik ki. Huan herceg kérdésére: „Stabilizálhatók-e az Ég alatti világ árai?” Kuan Csung a könnyű és nehéz művészetével felelt. A könnyű és nehéz művészete (輕重之術) a piacgazdaság elve, amely szerint ha a javak bővelkednek, az árak csökkennek, ha megfogyatkoznak, az árak emelkednek; és azt jelenti, hogy ebben a gazdasági környezetben a pénzt felhasználva az állam pénzügyeinek jó kezelésére (理財) kell törekedni.⁴¹⁸ Erre alapozva tette Kuan Csung Csi állam Huan hercegét (桓公) a Tavaszok és őszök öt hegemónja közül az elsővé.⁴¹⁹

Hszün-ce (荀子, kb. i. e. 310–235) könyvének 10. fejezetében, az „Az állam gazdagítása” (富國, wealth of nation) címűben – Adam Smith 18. századi A nemzetek gazdagsága (國富論, wealth of nation) című művéhez hasonlóan – azt magyarázza, hogyan kell az állam gazdaságát vezetni. Hszün-ce „Az állam gazdagítása” című fejezetben kifejti, hogy ha a nép nem gazdagodik meg, nem lehet tőle adót szedni, és ha nem védik a népet, nem lehet munkára fogni.

Az állam gazdaságának egészségessé tétele azt jelenti, hogy az állam kiadásait takarékossá kell tenni, a népet gazdaggá kell tenni, és a többletet jól kell megőrizni. Az állam kiadásainak takarékossá tétele az állami költségvetés csökkentése, és az állam jó vezetésével gazdaggá lehet tenni a népet. Ha a nép meggazdagodik, az állam pénzügyeiben tartalék keletkezik. ⁴²⁰

Különösen érdekes, hogy az Adam Smith által híressé tett „láthatatlan kéz” fogalmát Hszün-ce kétezer évvel korábban hasonlóan magyarázta: ha mindenki nem is a maga számára állítja elő a dolgokat, a termékek végül mindenki javát szolgálják. Az az érdekes, hogy Adam Smith azt a nyugati elméletet állította fel, amely szerint a láthatatlan kéz révén „a magánérdek megteremti a közérdeket”, Hszün-ce viszont azt magyarázza, hogy a „forgalom” révén „mindenki erőfeszítése” „olyan hasznot teremt, amelyet mindenki használ”:

A természetes forgalom révén az emberek sokféle hazai és külföldi terméket használhatnak anélkül, hogy maguk állítanák elő őket. A tengerparton élők fából készült edényeket használnak, a hegyekben élők tengeri termékeket fogyasztanak. A földművesek, noha maguk nem dolgozzák meg a fát vagy az agyagot, használják az ácsok és a kőművesek készítette tárgyakat. Ugyanígy a kézművesek és a kereskedelemmel foglalkozók élvezik a földművesek által termelt sokféle gabonát anélkül, hogy maguk termesztenék a földeken (Hszün-ce 9:12)

Hszün-ce úgy látja, hogy a forgalom révén mindenki olyan javakat használhat, amelyeket mindenki élvez, és ebben Adam Smith-étől eltérő nézetet fejez ki. A nyugati Adam Smith azt a nézetet vallja, hogy a közérdek magától születik meg a magánérdekből, Hszün-ce viszont a forgalom fontosságát hangsúlyozza. Úgy látta, hogy a forgalom teremti meg a közérdeket. Hszün-ce azonban azt a nézetet is kifejti, hogy a forgalmat is megronthatja az egyéni kapzsiság.

Az emberi természet és az érzelmek, ha magukra hagyják őket, rendetlenséget és erőszakot szülnek; az emberi természet és az érzelmek az erkölcs által kezelhetők. Jó mestereket és elveket kell követni. (Hszün-ce 23:1)

Úgy látja, hogy ha a magánérdeket az emberi természet szerint magára hagyják, a közérdek sérül. Ezért azt vallja, hogy a közérdek érdekében az emberi természetet törvénnyel és erkölccsel kell kezelni.

Han Fej-ce (韓非子, i. e. 3. század vége) Han Fej-ce című könyvében fejti ki a politikai gazdaságtani gondolkodásról vallott filozófiáját. Különösen szembetűnő a közérdeket és a magánérdeket megkülönböztető filozófiája: „Az ókorban, amikor Cang Csie megalkotta az írásjegyeket, kört rajzolt, és ezt magánosnak nevezte, ami pedig a körön kívül volt, azt közösnek. Már akkor tudták, hogy a magános és a közös ütközik egymással.” Ezt a következő fejezetben, „A magánérdek és a közérdek összetartásának nyugati tana és ütközésének keleti tana” cím alatt vizsgáljuk meg részletesen.

A miniszterek akkor követik a közérdeket a magánérdek helyett, ha az uralkodó bölcs és rátermett. A miniszterek akkor kapaszkodnak a magánérdekbe a közérdek helyett, ha az uralkodó ostoba és rátermetlen. (Han Fej-ce 19, „Si hszie”, 飾邪)

Han Fej-ce tana a magánérdek és a közérdek ütközéséről összefügg azzal a filozófiájával, amely szerint az államot vezető uralkodó számára a su-csi (術治), a politikai művészettel való kormányzás az egyik lényegi elem:

A törvények és a közigazgatási intézkedések arra szolgálnak, hogy megszüntessék azokat az utakat, amelyeken a miniszterek a magánérdeküket követik. Ha a törvény és a közigazgatási intézkedések sikeresek, eltűnik a magánérdek hajszolása. A magánérdek a törvényszegés fonala… Ha az uralkodó személyes ízlése szerint alkalmazza minisztereit, a miniszterek nem a közérdeknek, hanem az uralkodó ízlésének kielégítésére szentelik magukat (Han Fej-ce 45:6)

Han Fej kifejti, hogy az állam fennmaradásának legjobb módja az, ha a nép saját erőfeszítéseivel gyarapítja az állam vagyonát. Politikai gazdaságtani filozófiájának kiindulópontjaként azt magyarázza, hogy minden emberi erőfeszítés egyéni hasznot keres, és az állam politikájának ezt kell alapul vennie:

Amikor a földbirtokos munkásokat fogad, hogy feltörjék földjét és elvessék a magot, és ételt meg pénzt ad nekik, nem azért teszi, mert szereti a munkásokat, hanem mert a bőkezűen adott étel és pénz jó munkára sarkallja őket. Amikor a munkások minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy feltörjék a földet és elvessék a magot, nem azért teszik, mert szeretik a földbirtokost, hanem mert ha keményen dolgoznak, jó ételt és pénzt kapnak… Végső soron minden ember azt veszi alapul, hogy önmagáért dolgozik. ⁴²¹

Ilyen körülmények között – mutat rá – az államnak az esélyegyenlőséget kell őriznie, és nem szabad az eredmények egyenlőségére törekednie:

Ha egyesek szegények, az alapvetően azért van, mert lusták, vagy szórják a pénzt. Fordítva, ha egyesek jól élnek, az alapvetően azért van, mert keményen dolgoznak és takarékoskodnak. Ha az uralkodó elveszi a jól élőktől, és szétosztja a szegények között, az olyan, mintha a keményen dolgozóktól és takarékoskodóktól venné el, és a lustáknak és pénzszóróknak adná. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy az emberek kemény munka és takarékoskodás nélkül is megkapják, amit akarnak. (Han Fej-ce 50:3)

Han Fej a közérdek és a magánérdek ütközésének tanára alapozva kimondja, hogy a közérdek védelme az állam és a vezető célja. Mivel Han Fej már a Hadakozó fejedelemségek korának végén élt, a nemzetállamon belül már kialakult a bürokrácia. Elmagyarázza, hogyan követi érdekét a vezető és a miniszter a bürokrácián belül. Éppen a su-csi (術治) lényegét tanítja.

A Történeti feljegyzések (史記, i. e. 91 körül) Sze-ma Csien történeti műve, amely a Nyugat első történetírójának, Hérodotosznak a könyvével vethető össze. Különösen a Történeti feljegyzések életrajzai (列傳) hasonlítanak nagyon Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művéhez, mint a kor keleti, illetve nyugati hőseinek életéről szóló feljegyzések. A Történeti feljegyzések azonban olyan politikai gazdaságtani gondolkodást tartalmaz, amely sem Hérodotosznál, sem Plutarkhosz életrajzaiban egyáltalán nem található meg. Sze-ma Csien korában Keleten már befejeződött a nemzetállamok kialakulása, és a politikai gazdaságtani gondolkodás az állam vezetésében a háborúval egyenrangúan fontos tényezővé vált.

A Történeti feljegyzések életrajzainak 69. fejezete a „Meggazdagodott kereskedők életrajzai” (貨殖列傳) címet viseli. A 貨 vagyont, a 殖 gyarapítást jelent. Vagyis arról tudósít, miért fontos a vagyon, hogyan lehet gyarapítva meggazdagodni, és hogyan használták fel. Itt található Sze-ma Csien éleslátó nézete az emberi természetről, amely a politikai gazdaságtani gondolkodást megmagyarázza. Kimondja, hogy az emberi természetben a haszon és a vagyon az embert mozgató alapvető ok:

Ha az Ég alatt minden ember örömmel sereglik valahová, mind hasznot keresve teszi,

és ha az Ég alatt minden ember szétszéled, mint a leomló fal, az is a haszon után futva történik. (Történeti feljegyzések 129:2)

Sze-ma Csien a történelmet és az emberi szív mozgásait vizsgálva felismeri, hogy az embert mozgató erőt végső soron saját érdeke irányítja. Úgy látta, hogy az a helyzet, amelyben a hivatalnokok, ha nem késztetik őket a közérdekért való munkára, a magánérdeküket követik, ugyanabból az emberi természetből fakad, amely a közönséges embereket is a haszon keresésére indítja.

Az emberek általában, ha a másik vagyona tízszerese az övékének, rágalmazzák; ha százszorosa, félnek tőle; ha ezerszerese, neki dolgoznak; ha tízezerszerese, a rabszolgái lesznek. Ez minden dolog rendje. (Történeti feljegyzések 129:29)

A hivatalnokok eltorzítják a közigazgatási rendeleteket, pecséteket lopnak és használnak, bűnöket követnek el, és mindezzel a pénz kicsikarása a céljuk. A földművesek, a mesteremberek, a kereskedők és a pásztorok mind arra törekszenek, hogy munkájukat végezve több pénzt szerezzenek. Végső soron mindenki nap mint nap azon fáradozik, hogy képességét és szakértelmét felhasználva valamivel több pénzbeli hasznot szerezzen. (Történeti feljegyzések 129:27)

Ha ilyen az emberi természet, akkor a kormányzatnak vagy a vezetőnek semmiképpen sem szabad elkövetnie az „etatista kapzsiságot”. Vagyis hangsúlyozza, hogy a vezető nem versenghet a néppel saját haszna kedvéért.

Az állam legjobb vezetése az, ha a népet hagyják azt tenni, amit akar… A legrosszabb az, ha az állam vezetői a haszon hajhászásában versengenek a néppel. (Történeti feljegyzések 129–1)

Sze-ma Csien kifejti, hogy – ahogyan Hszün-ce és Han Fej-ce hirdette, és ahogyan kétezer évvel később Quesnay és Adam Smith is törekedett rá – az állam gazdaságának vezetésében az a legjobb út, ha a nem-cselekvés eszméjére (Nyugaton a laissez-faire-re) alapozzák:

Így a földművelés élelmet termel, a föld sokféle árut és anyagot ad, az iparral foglalkozók tárgyakat készítenek, a kereskedők pedig forgalomba hozzák mindezt. Ezek a dolgok maguktól mennek végbe, anélkül hogy a kormányzat szabályozná, kikényszerítené, vagy elvéve a nép helyett végezné őket. A nép csak megteszi a tőle telhető legjobbat, mindenki azért, hogy megszerezze, amit akar… Maguktól történnek, anélkül hogy kérnék. Vagyis csupán a taót követik. (Történeti feljegyzések 129:3)

Arról győz meg, hogy a forgalom gördülékennyé tétele a gazdaság felélesztésének útja. Ez nem az állami beavatkozás, hanem a piacgazdaság hasznosságának tanítása.

Az árukat és a pénzt hagyni kell természetesen folyni, mint a vizet (Történeti feljegyzések 129:5)

A Tao Te King (a hagyomány szerint i. e. 6. század): a Kuan-ce, Hszün-ce, Han Fej-ce, a Történeti feljegyzések és mások kétezer évvel a Nyugat előtt felvázolják a politikai gazdaságtani gondolkodás nagy képét. A politikai gazdaságtani filozófiát azonban Lao-ce Tao Te Kingje magyarázza a legjobban. Különösen azzal, hogy a politikai gazdaságtani filozófiát a Tao Te King cselekvési szabályával, a nem-cselekvés eszméjével együtt adja elő. A Kuan-ce, Hszün-ce, Han Fej-ce, a Történeti feljegyzések és mások mind osztoznak a nem-cselekvés eszméjében, de forrása a Tao Te King. A nem-cselekvés eszméjét az emberi természet és az ember és a természet viszonyának megértésére alapozva fejti ki. Az alábbiakban a Tao Te Kingben kimondott politikai gazdaságtani filozófia egy része következik.

A nép megélhetése az első (Tao Te King, 53. fejezet): Az udvar pompás, de a földeket felveri a gaz, a magtárak üresek. Mégis az egyik oldalon selyembe öltöznek, éles kardot viselnek, torkig laknak étellel, és vagyonuk több, mint amennyit elkölthetnek. Mi ez, ha nem rablás?

Egyszerű szabályok (Tao Te King, 57. fejezet): Minél több a tilalom és a tabu, annál szegényebb a nép. Minél több éles fegyvert forgat a nép, annál zűrzavarosabb az ország. Minél több a ravaszság az emberek között, annál több furcsaság történik. Minél harsányabbak a törvények és a parancsok, annál több a tolvaj.

Kis kormányzat (Tao Te King, 58. fejezet): Minél egyszerűbb a kormányzás, annál több hasznot hoz a népnek. Minél bonyolultabb a kormányzás, annál többet árt a népnek… Ha a népet nehéz kormányozni, az azért van, mert fentről túl sok intézkedést hoznak, és mindenbe beleavatkoznak.

A magánkezdeményezés (Tao Te King, 65. fejezet): Az a vezető, aki terveit rákényszeríti a népre, csapás az országra. Az a vezető, aki nem kényszeríti terveit a népre, áldás az országnak.

Alacsony adók (Tao Te King, 75. fejezet): Ha a nép éhezik, az azért van, mert fentről túlzott adót szednek, és csak maguknak költik el.

Társadalmi egyensúly (Tao Te King, 77. fejezet): Az Ég taója attól vesz, akinek sok van, és azt segíti, akinek nincs. Az ember taója attól vesz, akinek nincs, és azt segíti, akinek sok van. A vezetők közül ki tudja egyensúlyba hozni a többletet? Csak az, aki érti a taót.

A vezető feddhetetlensége (Tao Te King, 81. fejezet): A vezető nem a maga gazdagságát keresi. Abban leli örömét, hogy másokért dolgozik. Ezért minél többet ad másoknak, annál gazdagabb lesz maga is.

Vessük össze, milyen érdeklődést mutat a politikai gazdaságtan iránt a Tao Te King és Mózes öt könyve. A Bibliában nem könnyű a politikai gazdasági tevékenységre vonatkozó közvetlen említést találni. A nemzetállamok kialakulása előtt lezárt Bibliában ugyan a Kivonulás, a Második Törvénykönyv, a Számok könyve és más helyeken szerepel néhány közvetlen „törvény” a politikai gazdasági tevékenységről. Például:

Amikor megszámlálod Izrael fiait, és népszámlálást tartasz, mindegyikük fizessen váltságdíjat az Úrnak az életéért. (2Móz 30,12)

Évről évre add meg a föld termésének tizedét, és minden harmadik év végén vedd ki annak az évnek egész tizedét, és tárold el városaidban…… Jöjjön el a lévita, a városaidban lakó jövevény, az árva és az özvegy, egyenek és lakjanak jól, hogy az Úr, a te Istened megáldjon téged kezed minden munkájában…… Ha bemész felebarátod szőlőjébe, kedvedre ehetsz a szőlőből, amíg jóllakol, de edényedbe ne tégy belőle; ha bemész felebarátod gabonaföldjére, kézzel tépdeshetsz kalászt, de sarlót ne emelj felebarátod gabonájára. (5Móz 14,22–29; 23,24–25)

Vallja meg vétkét, amelyet elkövetett, és térítse meg teljes egészében, egyötödét még hozzátéve, és adja vissza annak, aki ellen vétkezett. (4Móz 5,6–7)

Kelet és Nyugat összevetésében az a fontos, hogy a politikai gazdaságtanról szóló korlátozott nyugati gondolatok mind vallási törvény, vagyis jog formáját öltik. Mivel a Nyugat Istene nem érdeklődött a politikai gazdaságtan iránt, Mózes öt könyvének a gazdasági tevékenységről szóló helyei sem a politikai gazdaságtanra, hanem a „törvény” jellegére helyezik a hangsúlyt: arra, amit az embernek meg kell tartania, illetve amiért büntetést kap, ha megszegi. Ugyanebben a szellemben a görög–római kultúra a rabszolgaságra épült, és olyan hagyományra és kultúrára, amely tevékenyen előmozdította a háborút, a hódítást és a fosztogatást fő eszközéül választó önzést. Az egyéni önzés szabadjára engedésében a nyugati új- és legújabb kori politikai gazdaságtani gondolkodás az athéni–római kor ókori gondolkodására hasonlít. Ez az az állapot, amelyben a min-pen gondolaton alapuló politikai gazdaságtani gondolkodás még meg sem született.

A nyugati felvilágosodás korában a keleti gondolkodók, például Kuan-ce, Hszün-ce, Han Fej és Sze-ma Csien könyveit és filozófiáját még nem mutatták be Nyugaton. A felvilágosodás korában csak a konfucianizmus és a taoizmus könyvei jutottak el Nyugatra, és ezek nyűgözték le a nyugati gondolkodókat. Ezért a taoizmus politikai gazdaságtani filozófiája a taoizmus lényegi cselekvési elvével, a nem-cselekvés eszméjével együtt döntő hatást gyakorolt az akkor formálódni kezdő nyugati politikai gazdaságtani gondolkodás áramlatára. A nemzetállam kialakulása végül elindítja az etatizmus meghaladásának folyamatát. E folyamatban a Nyugat a keleti nem-cselekvés eszméjéből merített ihletet.

3) A nemzetállam megjelenése Nyugaton: a merkantilizmustól a laissez-faire-ig

A Nyugat a 15. századtól a 18. századig tartó időszakot a felfedezések korának (Age of Discovery) nevezi. Ez a Nyugat világhódításának korát jelöli. A nyugati hatalmak az egész világot színtérül választva versenybe kezdtek a gyarmatokért, az aranyért és az ezüstért, a fűszerekért és a rabszolgákért. Eszközként főként a feltárásra, a kalózkodásra és a zsákmányolásra támaszkodtak. Spanyolország és Portugália volt az első, amely sikert aratott, élen Kolumbusz és Vasco da Gama atlanti- és indiai-óceáni útjaival. Portugália járt az élen, de népessége túl kicsi volt, és Spanyolország túlszárnyalta. Az olyan úgynevezett konkvisztádorok tetteinek köszönhetően, mint Cortés (1485–1547) és Pizarro (1471–1541), Spanyolország megszerezte az azték és az inka birodalom aranyát és ezüstjét. A konkvisztádor spanyolul hódítót jelent. Az Amerikából szerzett óriási mennyiségű arany és ezüst hazaszállításával Spanyolország Európa legnagyobb hatalmává emelkedett.

Anglia a maga részéről arra összpontosított, hogy megtámadja és elfoglalja a spanyol aranyat, ezüstöt és fűszereket szállító hajókat. Ennek jellegzetes alakja a híres Drake (1540–1596). Erzsébet királynő befektetett Drake kalózkodásába, olyannyira, hogy egyes években a királyi bevételek mintegy felét ebből szerezte.⁴²² Drake rendkívüli személyiség volt: kalózként, felfedezőként, tengernagyként, vállalkozóként és politikusként tevékenykedett, lovagi címet kapott, és 1588-ban kiválóan kitüntette magát a spanyol Legyőzhetetlen Armada elleni tengeri csatában. Az angolok számára páratlan hazafi volt, Spanyolország számára pedig az atlanti-óceáni hajózás legveszélyesebb kalózvezére, akinek fejére nagy vérdíjat tűztek ki.

Spanyolország és Anglia vetélkedése, miközben a tengereken mindenütt megsokasodtak a kisebb összecsapások, végül nyílt háborúba torkollott. Az 1588-ban a La Manche-csatornán vívott, a nyugati történelemben igen fontos tengeri ütközetben (the battle of Gravelines) a spanyol Legyőzhetetlen Armada pusztulása és az angol haditengerészet győzelme döntött a két ország sorsáról.⁴²³

A hajózás fejlődésével és a tengerentúli gyarmatok megnyitásával az európai államok belevetették magukat a nemzetközi kereskedelembe. A gyarmatok és a területi terjeszkedés hajszolására, valamint arra összpontosítottak, hogy a nemzetközi kereskedelem irányításával gyarapítsák a nemzeti vagyont. Ezt a magatartást „merkantilizmusnak” (重商主義, Mercantilism) kezdték nevezni. A merkantilizmus szó a latin mercans szóból ered, amely vásárlót (buyer) jelent. A merkantilista politikát követve az európai hatalmak az államok közötti szinte korlátlan háborúk állapotába léptek. A 15. század végétől a 18. századig csaknem háromszáz évig tartott a merkantilizmusnak ez a kultusza. Az volt a cél, hogy Spanyolországhoz hasonlóan a gyarmatokról szerzett arannyal és ezüsttel váljanak nagyhatalommá.

Az általuk választott nemzetgazdasági politika, a merkantilizmus, nem olyan filozófia, amelynek világképe az volna, hogy a kereskedelem fellendítésével a nép megélhetését szolgálja, vagy fenntartsa a világrendet. A legerősebb államként való fennmaradás és uralkodás érdekében mások meghódítását és a szükséges javak elvételét, illetve a saját országnak kedvező cserearányokon keresztül a nemzeti haszon biztosítását tette a verseny fő eszközévé. Ez a merkantilizmus. Ez a politika arra irányul, hogy minden áron kereskedelmi többletet érjen el a nemzetközi kereskedelemben, és ezáltal maximalizálja az állam vagyonát, vagyis arany- és ezüstkészletét. Természetesen szélsőséges protekcionizmus lett úrrá. A protekcionizmus zászlaja alatt a nyugati országok minden erejüket a kereskedelmi mérleg többletének elérésére fordították. A merkantilista politikát így fogalmazzák meg:

Nem szabad többet behoznunk külföldről, mint amennyit eladunk. Ehhez a politikához kell tartanunk magunkat, mert ha megszegjük, mi elszegényedünk, a másik fél pedig meggazdagodik. ⁴²⁴

Ezért minden ország olyan politikát folytat, amely a kivitelt maximalizálja, a behozatalt pedig minimalizálja. És ennek az álláspontnak megfelelően az európai országok versengenek a tengerentúli gyarmatok megszerzéséért és birodalmukon belül a kereskedelem ellenőrzéséért. A merkantilizmus odáig jutott, hogy létrehozta az atlanti háromszög-kereskedelem mintáját. Vagyis az amerikai gyarmatokról gyapotot, cukrot, dohányt és más termékeket vittek Európába, Európából az ezekből feldolgozott ipari termékeket, például textíliákat és a cukornádból párolt rumot vitték Afrikába és más gyarmatokra, Afrikából pedig rabszolgákat vittek Amerikába: ezt a kereskedelmet folytatták élen járva az európai országok.

Az állami egyedárúság és a monopólium lett a merkantilista politika általános mintája. Ezért Adam Smith és más újkori közgazdászok a merkantilizmusban olyan hatalmas gazdasági rendszert láttak, amelyben az állami hatalom, a gyárosok és a kereskedők összefonódva kárt okoztak a fogyasztóknak. Valóban, a merkantilistákat állami hivatalnokok és kereskedők képviselték. Valóban, a kereskedők a külföldi versenytől elzárt belföldi piacokon monopóliumot birtokolva óriási hasznot húztak, ami végső soron a munkások és a fogyasztók rovására ment. Az állam pedig magas vámokat vethetett ki, és egyedül rendelkezhetett a kereskedők által fizetett adókkal. A merkantilisták természetesen a nemzeti vagyon és az állam fennmaradása érdekében szükségesnek tartották, hogy a munkásokat alacsony béreken tartsák. Úgy vélték, hogy ha a munkásoknak és az alsóbb osztályoknak oktatást, szabadidőt vagy a létminimumnál magasabb bért adnak, az a nemzetet lustaságba és bűnbe vezeti. Ezért belföldön a kereskedelmi versenyképesség növelése érdekében tevékenyen visszafogták a bérek emelkedését.

Politikai gazdaságtani szempontból az a jelenség, amely a kezdeti gyarmatosító és kizsákmányoló politikán és a későbbi protekcionista politikán egyaránt végighúzódik, etatizmusnak (statism) nevezhető. A Nyugat gyarmatosító és merkantilista politikája politikai gazdaságtani szempontból végső soron etatizmusba torkollik:

A merkantilizmus a 17–18. századi Európában érte el tetőpontját. Az etatizmus egyik fajtája volt: olyan rendszer, amely tévedésekkel teli gazdasági logikát felhasználva építette a birodalmi hatalmat, és az állam által kiválasztott csoportoknak vagy egyéneknek monopóliumot vagy támogatást adott.⁴²⁵

A merkantilista politikát követve az egyes országok uralkodói saját hasznuk érdekében szigorúan ellenőrizni akarták az állam gazdasági és kereskedelmi politikáját. Igaz, a kor uralkodói az ismétlődő háborúk és a szorító verseny közepette az állam biztonságát és gazdagságát, a gazdag országot és az erős hadsereget is előtérbe állították. Akkoriban nem tettek különbséget az állam és az uralkodó között. XIV. Lajos arról a kijelentéséről híres, hogy „Az állam én vagyok”. Nem volt különbség az állam szolgálatának ürügye és az egyéni önzésnek, illetve kapzsiságnak az etatizmus révén való hajszolása között.

Ahhoz, hogy a nyugati politikai gazdaság megszabaduljon ezektől a béklyóktól, először nemzetállamnak kellett létrejönnie Nyugaton. Amikor az 1648-as vesztfáliai békével Nyugaton végre megindult a nemzetállam, nagy változás következett be a nyugati politikai gazdaságban. A nemzetállam a hódító államétól teljesen eltérő gondolatrendszerre nyitotta rá a szemét, hogy fennmaradhasson. Politikai gazdaságtani téren a nyugati gondolkodók arra a gondolatra ébredtek rá, hogy a kormányzati beavatkozás kiiktatásával és a nép gazdasági önállóságának biztosításával kell gyarapítani a nemzeti érdeket. Így a hódítás korának merkantilizmusa, amely három évszázadig uralta a Nyugatot, visszavonult, és a laissez-faire végre kivirágzott a nyugati politikai gazdaságban. ⁴²⁶

A hódítás korában a nyugati politikai gazdaságot uraló gondolkodás az etatizmus volt: a fennmaradás módja egy olyan korban, amikor fenntartották a királyságot, és a király fennmaradását az állam fennmaradásával azonosították. A 17–18. században azonban a nacionalizmus megjelenésével a Nyugat a nemzetgazdaság dolgában többé nem hagyatkozhatott az etatizmusra. A fennmaradás érdekében merész állami reformokba fogott. Ebben az átmeneti időszakban gyakran törtek ki forradalmak Nyugaton, és mindenféle eszmék burjánzottak el. Különösen a hódító állam merkantilista intézményéből kellett kilépni. A nacionalizmus térhódításával a nemzetállamnak szüksége lett egy új gondolatrendszerre, a nemzetállam fennmaradása érdekében. A 18. századi nyugati nacionalizmus a politikai gazdaságtan terén az etatizmus helyett a laissez-faire-rel próbálkozott.

4) A laissez-faire a taoizmus nem-cselekvés eszméjéből merített ihletet

Az újkori felvilágosodás korában a Nyugat azon küszködött, hogy kiszabaduljon a merkantilizmus nevű szigorú állami ellenőrzés alól. A merkantilizmust elsőként a francia fiziokraták (Physiocrats) hívták ki szellemi párviadalra. Arra a gondolatra jutottak, hogy ahelyett, hogy az államok a merkantilizmus jelszava alatt korlátlanul versengenének a hódításban és a kizsákmányolásban, más módon is gyarapíthatják nemzeti erejüket. Azt hirdették, hogy a saját országuk – a gyarmatokat is beleértve – mezőgazdasági földjeinek legjobb kihasználásával és a mezőgazdasági termelés növelésével gyarapítható az állam vagyona. Megtudták, hogy Keleten a földművelés magas termelékenységet ér el. És mélyen magával ragadta őket a mögötte álló nem-cselekvés eszméje.

Éppen akkor, amikor a nyugati gondolkodók a nép gazdasági önállóságát kezdték hirdetni, vált ismertté Nyugaton a keleti nem-cselekvés eszméje. A nem-cselekvés filozófiája, amely minden mesterséges beavatkozást, a kormányzatét is beleértve, ki akar iktatni, Nyugatra jutva korszakos és forradalmi filozófiaként hatott a nyugati gondolkodókra. A francia fiziokraták a politikai gazdaságtani filozófia lényegére, az egyéni önállóságra összpontosítottak. A nem-cselekvés eszméjének átültetéseként terjesztették el Nyugaton a laissez-faire eszméjét. A francia fiziokraták a taoizmus „nem-cselekvés eszméjét” „laissez-faire”-ként adták vissza, és a laissez-faire gondolata elkezdett terjedni Franciaországban. A „laissez” azt jelenti: hagyd, a „faire” azt: tenni, így a „laissez-faire” azt jelenti: „hagyd, hadd történjék”, vagyis nem-cselekvés. A laissez-faire Nyugaton a merkantilizmust felváltani képes új, forradalmi eszmeként lépett fel. Adam Smith is Franciaországba jött, találkozott a fiziokratákkal, és megtanulta tőlük. Az angol nyelvterület ennek a fontos eszmének az átvételekor nem alkotott új szót, hanem a francia laissez-faire-t használta változatlanul angolul.

A politikai gazdaságtani filozófia olyan filozófia, amely Keleten a Nyugatnál jóval korábban, a nemzetállamok kialakulásával együtt fejlődött ki. A taoizmus központi eszméje, a nem-cselekvés, a politikai gazdaságtani filozófiára is alkalmazható. A nem-cselekvés eszméje óv a szándékos cselekvéstől (ju-vej, 有爲), és olyan fontos politikai, gazdasági és erkölcsi eszme, hogy az egyénnek és a vezetőnek egyaránt cselekvési elvévé kell tennie. A taoizmus cselekvési elve, a nem-cselekvés eszméje olyan fontos gazdasági jelentőséget hordoz, hogy később Nyugaton a laissez-faire-ként fordították le. A nem-cselekvés eszméje az emberi beavatkozást akarja a legkisebbre szorítani, a laissez-faire az állami beavatkozást. A nem-cselekvés eszméje a gazdaságot is magában foglalva az emberi cselekvés egészére vonatkozik, a laissez-faire az ember gazdasági cselekvésére korlátozódik.

A fiziokraták arra összpontosítottak, hogyan lehet csökkenteni az állami beavatkozást, és növelni az egyének termelőképességét. A lényeg az volt, hogyan lehet kifejezni, hogy az egyéni erőfeszítés fontos a gazdaság számára. Mögötte az a filozófia húzódott meg, hogy a tengerentúli hódítással szerzett arany és ezüst helyett a természet és a földművelés megbecsülésével kell gyarapítani a nemzeti vagyont. Az volt a kérdés, hogyan lehet ezt kifejezni és rendszerbe foglalni. Ekkor gyakorolt nagy hatást a francia fiziokrata filozófusokra a taoizmus nem-cselekvés eszméje. Hogy a fiziokraták hogyan terjesztették el Nyugaton a nem-cselekvés eszméjéből a laissez-faire új fogalmát, azt az utóbbi időben nyugati szerzők fokozatosan feltárták. A nyugati filozófus, Durant Our Oriental Heritage (Keleti örökségünk) című könyvében magyarázza el a laissez-faire születésének folyamatát.

A francia fiziokraták a taoizmus, Lao-ce és Csuang-ce hatása alatt álltak. A nem-cselekvés (無爲) eszméjében, vagyis a laissez-faire-ben hittek. ⁴²⁷

Politikai gazdaságtani szinten a francia fiziokrata filozófusokat elbűvölte a kínai mezőgazdasági rendszer, az azt irányító kormányzat erkölcsi szerepe és a benne rejlő gazdasági filozófia, a nem-cselekvés eszméje. Ezt a laissez-faire eszméjében foglalták össze, és divatba hozták a nyugati felvilágosodás korában:

A bölcs vezetőnek tudnia kell, hogy a kormányzás lényege nagyrészt abban áll, hogy a dolgokat hagyja úgy, ahogy vannak, és semmit sem tesz. Ez a filozófia a keleti taoizmus nem-cselekvés (vu-vej, 無爲) eszméjében rejlik. A franciák ezt laissez-faire-nek fordították, és így jutott el a Nyugathoz…… A nem-cselekvésnek ez az eszméje megindította Quesnay-t, és a tőle tanuló Adam Smith révén a nyugati újkori politikai gazdaságtan alapjává vált. ⁴²⁸

A francia fiziokraták úgy látták, hogy az állam gazdagsága a földművelésből ered, és azt hirdették, hogy a földművelés akkor hozza a legnagyobb eredményt, ha az ember kormányzati beavatkozás nélkül, a természet rendje és a piac mechanizmusa szerint dolgozik. A fiziokratizmus (Physiocracy) szó a „természet” és a „kormányzás” jelentésű szavak összetétele. Az a gondolat, hogy a nemzeti vagyont a földműveléshez hasonlóan a természetre támaszkodva kell kezelni.

A francia fiziokratizmus: Quesnay, Gournay, Poivre

A 18. században a Nyugat politikai és kulturális központja Franciaország volt. Franciaországban jelentek meg a nyugati történelemben először olyan filozófusok, akik a politikai gazdaságtanról gondolkodtak. Quesnay 1758-ban közzétette Gazdasági táblázat (Economic Table) című művét, amely az államon belüli gazdaság mozgását követi nyomon. Ő lett a Nyugat első politikai gazdaságtani filozófusa. Quesnay, a francia fiziokratizmus mestere az, aki a 18. századi Nyugatra a kínai nem-cselekvés eszméjéből behozta a modern közgazdaságtan alapeszméjét, a laissez-faire-t (laissez-faire). Quesnay úgy vélte, hogy a „nem-cselekvés” franciául „laissez-faire”-nek fordítható.⁴²⁹ A laissez-faire olyan fogalom volt, amely megrendítette a nyugati politikai gazdaság történetét, és mivel Franciaországban született, az angol is változatlanul a francia szót használja.

Quesnay (1694–1774) a francia fiziokraták képviselője. Elragadtatással fordult a taoizmus által hirdetett nem-cselekvés eszméje felé, és elkezdte terjeszteni Nyugaton az ennek mintájára alkotott laissez-faire eszméjét.⁴³⁰ A francia fiziokraták azt hirdették: „Szabad cselekvés és szabad áthaladás, és a világ magától forog.” Az a gondolat uralta őket, hogy meg kell szabadítani a politikai gazdaságot a kormányzati beavatkozástól. Ez változatlanul azt a keleti nem-cselekvés-filozófiát követte, hogy „minél többet avatkozik be a kormányzat, annál nehezebb a nép élete”.

Quesnay-nek a laissez-faire új eszméjén alapuló tétele a maga korában forradalmi volt. A francia fiziokrata gondolkodók által hirdetett laissez-faire eszméje átterjedt Angliába. Közvetlen és mély hatást gyakorolt az Anglia köré szerveződő nyugati szabadpiaci gazdasági rendszerre.⁴³¹ Valóban, Adam Smith az 1760-as években Párizsban felkereste Quesnay-t, és megbeszélést folytatott vele a laissez-faire eszméjéről.⁴³² A laissez-faire fogalmát már Quesnay előtt, a 17. század végén és a 18. század első felében is használták bizonyos mértékig francia üzletemberek.⁴³³ Ám nehéz tagadni, hogy a laissez-faire eszméjének elterjedése mögött ott van a kapcsolat a taoizmus nem-cselekvés eszméjével.

A francia fiziokrata gondolkodók úgy gondolták, hogy nem feltétlenül kell a merkantilistákhoz hasonlóan a másét elvenni ahhoz, hogy meggazdagodjunk: a saját földünkön termesztett bő termés is lehet a nemzeti vagyon forrása. Forradalmi gondolat volt. A merkantilizmus azt akarta, hogy a katonai hódítással szerzett gyarmatokon a lehető legtöbb aranyat és ezüstöt biztosítva gyarapítsák a nemzeti vagyont. Ha kitágítjuk a merkantilizmus fogalmában foglalt értelmet, Nagy Sándor, Caesar, a középkori Nagy Károly, Közép- és Dél-Amerika spanyol meghódítása, Anglia és az európai országok gyarmati hódításai mind osztoznak a merkantilizmus központi fogalmában: az az állam lesz nagyhatalom, amely sok aranyat és ezüstöt birtokol. Vagyis az államnak a más országokat meghódító szerepe a lehető legfontosabbá válik a nemzeti vagyon szempontjából. Ez a nyugati ókori, középkori és kora újkori hódító államok politikai filozófiai fogalma, amelyben az államon belüli egyének termelőerejének nincs önálló értéke.

Gournay (1712–1759), Quesnay kortárs közgazdasági gondolkodója az, aki széles körben elterjesztette a laissez-faire-t Nyugaton. Abban az időben, amikor Quesnay és Gournay tevékenykedett, Kína fejlett mezőgazdasága, az azt irányító kormányzat laissez-faire politikája és a taoizmus naturalista filozófiájának fogalmai közvetlenül vagy közvetve hatottak a francia gondolkodásra. Hatásukra a francia értelmiségiek körében széles körben divatba jött a taoizmus „Ne kormányozz túl sokat!” jelmondata és a „Bízd a természetre!” jelszó. Erre alapozva és Quesnay-vel egyetértésben Gournay buzgón terjesztette a „Laissez faire, laissez passer!” jelszót, hogy meggyőződésének megfelelően megszüntesse a kereskedelem és az ipar állami szabályozását. Jelszava fejlettebb formában is divatba jött a francia gondolkodásban: „Laissez faire, laissez passer, a világ magától forog!”

A Gournay által hirdetett fiziokrata filozófia – „Laissez faire! Laissez passer! A világ magától forog!” – azt jelenti, hogy gyökeresen meg kell fordítani a hódító állam és a merkantilizmus politikai filozófiáját, amely a kormányzat szerepét akarta erősíteni. Fiziokrata filozófiája ugyanazt tartalmazza, mint a taoizmus filozófiája: „Ha szabadjára hagyjuk, a nép magától kiteljesedik” (Tao Te King, 57). A fiziokratizmus „Bízd a természetre!” jelszava pontosan megfelel a taoizmus filozófiájának: „Az Ég taója csak javára van, nem árt” (Tao Te King, 81). A fiziokratizmus „Ne kormányozz túl sokat!” jelszava ugyanazt fejezi ki, mint a taoista gondolat: „Az a vezető, aki terveit rákényszeríti a népre, kárt okoz az országnak” (Tao Te King, 65). A nem-cselekvés eszméje olyan filozófia, amellyel a konfucianizmus is egyetért: „Mit mond az Ég? A négy évszak halad a maga útján, és minden dolog jól növekszik; mit mond az Ég?” (Beszélgetések és mondások 17:19)

Poivre (1719–1786) egy másik fontos alak, aki Gournay után elterjesztette Nyugaton a nem-cselekvés eszméjét. Négy évig széles körben utazott Kína tartományaiban. Ő tapasztalta meg a Nyugaténál fejlettebb mezőgazdasági gazdaságot és az azt alátámasztó kormányzati laissez-faire politikát és szerepet, és ismertette meg Franciaországban. Valóban, Quesnay és a francia fiziokraták a kínai mezőgazdaságban és annak filozófiai pilléreiben, a konfuciánus és taoista gondolkodásban látták a nyugati politikai gazdaság jövőjét és mintáját. Quesnay sok információt kapott Poivre-tól, és érintkezésük mély kölcsönös hatással járt. Poivre szemtanúként eleven információkat és gondolatokat adott át Quesnay-nek a kínai mezőgazdaságról és a taoista gondolkodásról, Quesnay pedig döntő hatással volt arra, hogy Poivre fiziokrata filozófussá váljon.

Poivre nagy érdeklődést tanúsított a kertészet iránt, és fiatal korában katolikus misszionáriusként Kínába küldték, ahol Kanton és Makaó vidékén dolgozott. A Pekingben élő és a konfucianizmusra összpontosító többi jezsuita atyától eltérően Poivre a kertészet iránt érdeklődött, két alkalommal összesen négy évig széles körben utazott a tartományokban, és nagy figyelmet fordított a földművelésre. Ezután Délkelet-Ázsiában, Afrikában és Közép-Amerikában folytatta kutatásait. Gondolatait rendszerezve kiadta Egy filozófus utazásai (Voyages d’un Philosophe) című könyvét.

Poivre ebben a művében, miután megfigyelte Kína mezőgazdasági gazdaságát, összevetette Afrika, Amerika és Európa mezőgazdasági helyzetével, és arra a következtetésre jutott, hogy mindannyiuknak Kína hatékony és nagy termelékenységű mezőgazdasági rendszerét kellene követniük.⁴³⁴ A földművelés magasztalója volt. Bírálta, hogy az európai hatalmak a merkantilizmus keretein belül nem a termelésre figyelnek, hanem csak a kereskedelmi versengésre összpontosítva irányítják politikai gazdasági politikájukat, és azt állította, hogy a földműveléssel nagymértékben növelhető a termelés. Ebben értett egyet Poivre a fiziokrata gondolkodóval, Quesnay-vel.

Poivre művében azt írta, hogy „Kínában az ország gerincét alkotó földművelés virágzása az egyszerű erkölcsnek és szabályoknak köszönhető, és ez az erkölcs és ezek a szabályok aszerint jöttek létre, amit a természet és az elme parancsol”. A kor nyugati normatív kormányzati politikáját a kínai kormányzat természetes és laissez-faire politikájával összevetve bírálta, és azt hirdette, hogy a Nyugatnak követnie kell a kínai kormányzat természetes politikáját és a nép élénk munkakedvét. „Másutt a népek olyan gyanús szabályokat vagy politikát követnek, amelyek mögött mások megtévesztésére törekvő ravasz emberek rejtett szándékai lappanganak, és ez éles ellentétben áll Kínával” – írta. ⁴³⁵

Felfedezte, hogy Kína mezőgazdasága és gondolatrendszere a természetet utánozza, és a természet útját követi, és hogy ez az út a kormányzat támogatását élvezi: a kormányzat igyekszik a lehető legnagyobb mértékben tartózkodni az egyének gazdasági tevékenységébe való beavatkozástól, és csökkenteni az adókat. Úgy látta, hogy a kínai politikai gazdaságtani gondolkodás a taoizmus tao- és nem-cselekvés-fogalmában sűrűsödik össze. Ezért megfigyelte, hogy Kínában az uralkodó lemond arról, hogy beavatkozzék a nemzetgazdaságba, vagy irányítsa azt, és arra összpontosít, hogy hagyja a népet a maga útját, vagyis a taót követni.⁴³⁶

A francia fiziokrata gondolkodók úgy látták, hogy a kínai császár minden tavasszal példát mutatva bemutatja a vetést, hogy ápolja a nép munkakedvét, és ez a természet iránti tiszteletet jelenti. A keleti civilizációban azonban a természet tisztelete nem hordozta azt a jelentést, mint a nyugati vallásban, hogy a természet isteni vagy szent volna. Úgy látták ugyanis, hogy a kínai gondolatrendszerben nem tisztelték azokat a filozófiákat, amelyek a természetfölöttit szentnek tartják, sőt inkább megvetést éreztek irántuk. A keleti civilizáció úgy látta, hogy a legjobb út a természetben létező törvények szerint működő, önmagát szabályozó rendszer, és úgy gondolta, hogy ez hozza a legnagyobb hasznot mindenkinek. Ezért az uralkodónak az a legjobb kormányzási módja, ha a népnek való példamutatáson kívül nem avatkozik be: ez éppen a nem-cselekvés eszméje.

A felvilágosodás gondolkodói számára a nem-cselekvés eszméjének jelentősége nem korlátozódott az olyan fiziokratákra, mint Quesnay, Gournay és Poivre. Úgy látták, hogy a törvénynek és a politikai gazdaságtani gondolkodásnak egyaránt a természetfilozófiát és a nem-cselekvés eszméjét kell követnie. Úgy vélték, hogy „a törvényhozónak és a törvénynek egyaránt el kell ismernie azt az elvet, hogy ez a természet útja”, és így követhetik „Kína eszményi cselekvésmódját, a nem-cselekvést”. Úgy ítélték, hogy „Kínában a nem-cselekvés eszméje éppen a kormányzat politikai gazdaságtanának központi eszméje”.⁴³⁷